Munkába állni már adóssággal – a chilei privatizált oktatási rendszer

A katonai elnyomás árnyékában az országot a neoliberális
reformok kísérleti laboratóriumává alakították. Szigorították a munkaügyi
törvényeket, privatizálták a nyugdíjrendszert, nagymértékben az egészségügyet
és az oktatási rendszert is.

Az 1980-ban elfogadott alkotmány a „szubszidiárius állam”
feladataként határozta meg, hogy lehetővé tegye és támogassa a magánszereplők
tevékenységét, és biztosítsa a feltételeket a magánvállalkozások működéséhez és
oktatási intézmények létrehozásához. Állami beavatkozás csak ott van
előirányozva, ahol a piac teljesen csődöt mond. Az alkotmány garantálja a polgárok
számára a magán- és az állami oktatási vagy egészségügyi rendszerek közötti
választás szabadságát, de nem biztosítja a jó oktatáshoz és egészségügyhöz való
hozzáférés jogát.

Az 1981-es egyetemi reform lehetővé tette és ösztönözte a
magánegyetemek létrehozását. Azóta több mint harminc magánegyetem és számos középiskola
jött létre. Ezek működtetése ma is jövedelmező üzlet Chilében, mert az oktatás
drága, a bérek viszont alacsonyak. Az egyetemek oktatóinak többsége tudományos
képzettsége ellenére alacsony fizetéssel és bizonytalan körülmények között
dolgozik: tiszteletdíjjal, gyakran több egyetemen „óraadóként”. A magán- és
állami egyetemeken a tandíj havi 500 euró körül van, néha jóval több. Sok
állami iskola sem kér sokkal kevesebbet.

„A chilei oktatási rendszer három részre tagolódik, és szociálisan
rendkívül igazságtalan” – magyarázza Rodrigo Hidalgo chilei szociológus az
iskolákkal kapcsolatban: a diákok 53 százaléka az önkormányzatok által
fenntartott állami iskolákba jár. Ezek ingyenesek, de nagyon rosszul
felszereltek – ismerteti a szociológus. Hidalgo szerint a gyerekek további 40
százaléka úgynevezett támogatott iskolákba jár, ahol havonta és gyermekenként
körülbelül három eurónak megfelelő összeget kell fizetni. Ezeket az iskolákat
magáncégek működtetik, és állami támogatásban részesülnek. A legjobban
felszerelt, tisztán állami iskolák a gazdasági elit számára vannak fenntartva.
A tanulóknak csak körülbelül hét százaléka tudja megfizetni a havi tandíjat.

„A szüleim több mint 300 eurót fizettek havonta az
iskolámért” – mondja a 28 éves Jorge Lastra Cerda. Pszichológiát tanult,
jelenleg Németországban él, és most kezd el dolgozni egy berlini szociális
központban. „A santiagói egyetemen a jó jegyeim miatt ösztöndíjat kaptam az
első évben. Utána részösztöndíjat kaptam, mert a szüleim a diktatúra idején
ellenzékiként börtönben voltak, és megkínozták őket.” A ‘Valech’ bizottság
kritériumai szerint ismerték el őket. A politikai fogva tartást és kínzásokat
kivizsgáló nemzeti bizottság 2004-ben létrehozta a diktatúra alatti kínzások
áldozatainak nyilvántartását. A listán szereplő bármely személy kérvényezhet
oktatási támogatást gyermeke vagy unokája számára. Jorge szülei gazdaságilag
most kiváltságos helyzetben élnek; apja orvos, és a diktatúra után hosszú évekig
vezető beosztásban dolgozott egy kórházban. „Ennek ellenére a szüleimnek nagyon
keményen kellett dolgozniuk, hogy finanszírozni tudják az oktatást nekünk, öt
testvérünknek” – mondja Jorge. „Csak most, miután a kisebbik húgom befejezte
tanulmányait, gondolhatnak a szüleim arra, hogy végre nyugdíjba vonulnak”.

Sok barátjának és diáktársának nehezebb volt a gazdasági
helyzete: „A privatizáció és az ebből fakadó adósság szétválasztja a szociális
ágazatokat” – mondja Jorge. „Az, hogy van időm mellékállásban zenélni, és hogy
el tudtam utazni Németországba, szintén ehhez kapcsolódik. Azt a pénzt, amit
meg tudtam spórolni, hogy kifizessem a repülőjegyemet és megérkezzek ide, sokan
másoknak hitelek törlesztésére kellett fordítaniuk. Néhányan közülük kevésbé
vettek részt az egyetemeken vagy iskolákban tartott sztrájkokban is. Rájöttek,
hogy minden egyes elmaradt vizsgával, minden egyes elvesztegetett félévvel
hosszabb lett a tanulmányi idejük, és annál magasabb hitelre volt szükségük.”

A diákok egy része ösztöndíjat kap, amelyet 2018 óta többen
kapnak, mint korábban, anélkül, hogy alapvetően megkérdőjeleznék az oktatási
cégek profitorientáltságát. Azok, akiknek a családi jövedelemnek a háztartásban
élő családtagok számával való elosztása után fejenként körülbelül 200 eurónál
kevesebb áll rendelkezésükre, mostantól egyes bejegyzett egyetemeken vagy
intézetekben tandíjmentes ösztöndíjjal tanulhatnak egy normál tanulmányi időre.
Nagyon sok diák és szüleik azonban óriási adósságba verik magukat, hogy
előteremtsék a havi 500 euró körüli tandíjat.

Azok, akik banki hitelt vagy a 2006-ban létrehozott, állami
garanciával nyújtott „CAE” (Crédito con Aval del Estado) kölcsönt vesznek fel,
tanulmányaik során gyorsan 30.000 eurós vagy annál is nagyobb adósságot halmoznak
fel, ráadásul magas kamatokkal. Amint elkezdenek dolgozni, ezt a kölcsönt
részletekben kell visszafizetni. Sokak számára ez olyan teher, amely idős
korukig elkíséri őket, különösen azok számára, akik nem kapnak jól fizető
állást, hanem Uber-sofőrként vagy más alkalmi munkákkal, esetleg tanárként
tartják fenn magukat, mindössze 400-600 eurós havi fizetéssel.

A tandíj finanszírozására nyújtott kölcsönök az emberek
nagyobb hányadának teszik lehetővé az egyetemi oktatáshoz való hozzáférést.
Ugyanakkor a magánoktatási cégek profitját is biztosítják, és arra kényszerítik
az embereket, hogy tartósan bizonytalan és közepesen vagy rosszul fizetett
állásokban dolgozzanak. Azok, akik nem megfelelően törlesztik vissza a
kölcsönt, azt kockáztatják, hogy bankok szemében hitelképtelenként szerepelnek.

Verónica Gago argentin filozófus leírja az adósság
fegyelmező funkcióját. Az adósságspirálba került emberek kénytelenek egyre
bizonytalanabb munkákat vállalni, hogy a jövőben egyfajta engedelmességi ígéret
révén visszafizessék a hitelt. Gago pénzügyi extrakcionizmusról és a
kizsákmányolás új mechanizmusáról beszél, amely különösen a nőket érinti.
Fizetési moráljuk, a gyermekek és a család iránti felelősségük, valamint az a
tény, hogy a nők átlagfizetése még mindig rosszabb, mint a férfiaké, emiatt a
nők nagyon gyakran különösen bizonytalan munkakörökben dolgoznak hosszú ideig,
hogy adósságukat visszafizessék.

A diákok a mai napig követelik a CAE, a
diákhitel-rendszerből eredő adósságok elengedését. Gabriel Boric elnök
baloldali kormánya is azt a célt követi, hogy töröljék az államilag garantált
rendszerből származó adósságokat. Mivel azonban nincs többsége a parlamentben,
kérdéses, hogy ezt meg tudja-e valósítani. Az a cél, hogy mindenki számára
elérhetővé váljon a jó és ingyenes oktatáshoz való hozzáférés joga, 2022-ben
elérhetőnek tűnt. Miután a tanulók és diákok már a 2006-os, 2011-es és 2014-es
tüntetéseken is tiltakoztak az oktatási igazságosság ügyében, ez a követelés
2019 októbere óta ismét jelen volt a chileiek millióit az utcára vivő tiltakozó
mozgalomban is. A tiltakozásokat követő alkotmányozási folyamatban a központi
viták szintén a nagyobb oktatási igazságosság körül forogtak. Az új alkotmány
progresszív tervezetét azonban, amely mindenki számára garantálta volna a
közszolgáltatásokhoz és az oktatáshoz való hozzáférést, a lakosság többsége
elutasította a 2022 októberében tartott népszavazáson. A jelenlegi, 2.0
alkotmányozási folyamattól, amelyet a jobboldali pártok uralnak, aligha
várható, hogy az általános érdekű szolgáltatások nyújtásában új irányvonalat
hoz majd.

Forrás: NPLA