A pragmatikusabb megközelítést jelző kezdet után a Trump-adminisztráció fokozta a Venezuelával szembeni támadásokat: Donald Trump kormánya alig három hónapja van hivatalban, de minden napját hullámvasútnak érzi. Migránsokat tartóztatnak le, fenyegetések röpködnek, és most Jemenben brutális bombázó hadjárat van folyamatban. A palesztinai népirtás rendíthetetlen támogatása az egyetlen állandó.
Ami Venezuelát illeti, az elemzők különböző forgatókönyveket vetettek fel az amerikai politikai megközelítésekre vonatkozóan, a Trump-féle „maximális nyomásgyakorlás” 1.0 újrajátszásától kezdve a pragmatikusabb forgatókönyvekig, amelyekben Washington külpolitikai fegyvereket használna az amerikai vállalati érdekek előnyben részesítésére.
A Fehér Ház és Nicolás Maduro kormánya közötti korai közvetlen beszélgetés egy unortodoxabb és kevésbé ellenséges megközelítés illúzióját keltette. Minden későbbi lépés azonban más irányba mutat. Trump egyre nagyobb nyomást gyakorol Venezuelára.
Mi történik a Chevronnal?
A Chevron venezuelai működési engedélyét a legtöbben annak mércéjének tekintették, hogy az újraválasztott amerikai valóságshow-műsorvezetők merre akarnak menni. A Chevron további működésének engedélyezése azt jelentené, hogy nincs kilátásban a rendszerváltás, és az amerikai energiaipari óriás továbbra is profitot termelhet. A Chevron kiszorítása egyértelműen azt jelentette, hogy minden eszközzel megpróbálják megfojtani Venezuelát.
Sok spekuláció után Florida „őrült kubai” kongresszusi képviselőinek nyomására az amerikai pénzügyminisztérium visszavonta a vállalat szankciómentességét, és 30 napot adott neki, április 2-ig, hogy beszüntesse működését.
A Chevron számára a határidőt azonban később május 27-ig meghosszabbították. A kérdés most az, hogy ez valóban az út végét jelenti-e, vagy a Chevron esetleg visszatérő rövid távú engedélyek alapján maradhat. Ez a középutas politika biztosítaná, hogy a vállalat ne szenvedjen veszteségeket, de ugyanakkor megakadályozná, hogy jelentős beruházásokat hajtson végre a termelés fokozására.
Vámok és szankciók
A legdrasztikusabb lépésre március 24-én került sor, amikor az amerikai elnök 25 százalékos „másodlagos vámokat” jelentett be a venezuelai olajexport célországaiból származó importra. A bejelentés mindenkit meglepett, nemcsak azért, mert a nemzetközi kereskedelemben nem léteznek másodlagos vámok, hanem azért is, mert az intézkedés abszurd és logikátlan. Nem mintha az irracionalitás akadályozná Trumpot …
Fontos különbséget tenni a szankciók és a vámok között. Venezuela esetében az első Trump-kormányzat a Fehér Házban elsődleges szankciókat vezetett be, amelyek lényegében minden amerikai magánszemélyt és szervezetet megakadályoztak abban, hogy olyan vállalatokkal üzleteljen, amelyekben a venezuelai állam többségi részesedéssel rendelkezik. Ezután másodlagos szankciókkal fenyegetett, és azokat harmadik országok azon vállalataira vetette ki, amelyek a venezuelai olajiparral üzleteltek.
Az elmúlt években a nagy nemzetközi vállalatok a másodlagos szankcióktól való félelmükben elkerülték a venezuelai energiaágazatban rejlő jövedelmező üzleti lehetőségeket, ez a jelenség az úgynevezett „túlteljesítés”. Azok, akik mégis részt vettek benne, az amerikai pénzügyminisztérium kifejezett engedélyével tették ezt.
A másodlagos szankciók egy adott szereplőt büntetnek, akit „bűnösnek” találtak az USA által egyoldalúan bevezetett „szabályok” megsértésében. Ebben az értelemben ez egy olyan fegyver, amely a kereskedelmet, ebben az esetben az olajexportot, a hajók közötti transzferek, az álcázott helyszínek és az átcímkézett szállítmányok informális piacára kényszeríti.
A vámok olyan eszközök, amelyek egy adott országból származó konkrét árukra vetnek ki adót. Trump bejelentése, miszerint az egész világra vámokat vet ki, a legabszurdabb képlettel a háta mögött, máris sokkoló hullámokat keltett. A másodlagos vámok azonban különösen képtelenek, mivel nincs kapcsolat az intézkedéseket kiváltó bűnösök és az érintettek között, amint az alább kiderül.
Az is kérdéses, hogy az USA egyáltalán képes lenne-e bizonyítani, hogy X ország egy adott finomítója Venezuelából kapott szállítmányt, tekintve a venezuelai nyersolajexport többségével játszott burkolt játékot. Lehet, hogy ez nem is számít, mivel Marco Rubio külügyminiszter az, aki saját belátása szerint kivetheti ezeket a másodlagos vámokat.
Egy konkrét példa
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan működnének az újonnan kivetett másodlagos vámok, hasznos egy konkrét példa. Ha például az amerikai tisztviselők megállapítják, hogy a Repsol venezuelai nyersolajat szállított Spanyolországba, az USA importvámokat vethet ki a spanyol olívaolajra.
Az amerikai importőrök fizetnék ezt a kiegészítő adót, amelyet úgy próbálhatnának kompenzálni, hogy alacsonyabb árakat követelnek a spanyol beszállítóktól. Végül valószínűleg az amerikai fogyasztók állnák a számlát, vagy elveszítenék a termékekhez való hozzáférést. De miért kellene a Repsolnak ebben a forgatókönyvben törődnie az amerikai importőrökkel, az amerikai fogyasztókkal vagy a spanyol olívaolaj-exportőrökkel?
Továbbá a spanyol állam nem kényszerítheti a Repsol-t a venezuelai nyersolaj importjának leállítására, mivel ez nem törvényellenes. És ha a Repsol a nyersolajat a perui finomítójába szállítja, akkor az USA hol vet ki vámokat?
Ez a példa csak szemléltető jellegű, mivel egy olyan vállalat, mint a Repsol, nem tenne semmit Washington kifejezett engedélye nélkül. A közelmúltbeli jelentések szerint pedig a jelenleg Venezuelában közös vállalkozásokban részt vevő európai vállalatok engedélyeit is korlátozzák. Tehát ha végül elhagyják az országot, vagy bizonytalan rövid távú kilátásokkal maradnak, akkor sem fognak vámokat okozni.
A 20. század eleji sakknagymesternek, Aron Nimzovicsnak volt egy mondása: „A fenyegetés erősebb, mint a végrehajtás”. Ez azt jelenti, hogy a sakktáblán megjelenő közvetlen fenyegetés egyre rosszabb pozícióba kényszerítheti az ellenfelet, ami végül az ő pozíciójának összeomlását eredményezi. A szankciók/vámok esetében ez a túlzott megfelelés és az üzleti tevékenység magasabb költségeit jelenti.
A túlzott megfelelés azt jelenti, hogy a vállalatok vonakodnak üzletet kötni Venezuelával, legyen szó akár nyersolaj vásárlásáról vagy oltóanyag beszerzésének megszervezéséről, mert attól tartanak, hogy célpontok lesznek, még akkor is, ha a lépés nem sért semmit.
Amíg azonban van kereslet, addig a venezuelai nyersolaj továbbra is be fog kerülni a piacra. Lehet, hogy több erőfeszítésbe kerül majd a szállítások eredetének leplezése, de mindenekelőtt azt fogja jelenteni, hogy a PDVSA kénytelen lesz (még) nagyobb árengedményeket adni, hogy exportálni tudja a termelését, ami elkerülhetetlenül a kormány bevételeinek csökkenéséhez fog vezetni. Ez az ára a nagyobb kockázatnak.
Miközben a vámok bevezetésével kapcsolatos bizonytalanság továbbra is fennáll, Venezuela olajbevételei már most is érintettek.
A kínai sárkány és a papírtigris1
Miközben Kína egyre kevésbé hagyja magát megfélemlíteni az amerikai fenyegetésekkel, a közelmúltban vámokkal vágott vissza. Ez azonban nem feltétlenül vezetett Venezuela nagyobb támogatásához. Ahogy 2019-ben nőtt a szankciók fenyegetése, az állami tulajdonú Kínai Nemzeti Kőolajipari Vállalat (CNPC) leállította a nyersolaj közvetlen vásárlását, és csökkentette a vegyesvállalatokban való részvételét.
Mivel az Egyesült Államok egyre ellenségesebben lép fel, még nem tudni, hogy Peking vajon elfogadja-e Washington blöffjét, és hogy Trump 2.0 valóban tovább akarja-e eszkalálni a kereskedelmi háborút, amely egyre súlyosabban sújtja majd az amerikai fogyasztókat.
A kínai vezetők eddig elítélték az amerikai másodlagos vámokkal való fenyegetést, ahogyan a szankciókat is rendszeresen élesen bírálták. Egyelőre még nem adtak ki utasításokat a vállalataiknak, különösen az úgynevezett „teáskannás” finomítóknak, amelyek a venezuelai extra nehézolajkeverékekkel dolgoznak. Ezek a független finomítók a jelentések szerint már most is alacsony árréssel működnek, így az olcsó nyersolaj forrásának megszüntetése végzetes lehet, és kihatással lehet a gazdaságra, még akkor is, ha a venezuelai import viszonylag alacsony a dolgok nagy összefüggésében.
Paradox módon (az amerikai érdekek szempontjából) a nyugati vállalatok további bizonytalansága és kiszorulása azt eredményezheti, hogy Kína még több olcsó olajhoz juthat.
Az is tény, hogy a venezuelai olajszállítások egy része hosszú távú kínai hitelek törlesztésére szolgál. Végső soron minden azon múlik, hogy Peking hajlandó-e szembeszállni Washington zsarnokoskodásával és jelentős támogatást nyújtani egyik legfontosabb latin-amerikai szövetségesének.
A világ szankcionált országai, egyesüljetek!
Az egyik szereplő, aki ismét kulcsfontosságúnak bizonyulhat, Irán. A múltban Venezuela segítségére sietett, és újra és újra bebizonyította, hogy külpolitikai elvei nem képezik vita tárgyát, leginkább Palesztinával kapcsolatban.
Mivel az iparág ellenállt az évtizedek óta tartó, az USA által bevezetett szankcióknak, Irán átvehetné a venezuelai nehézolajat, és Kínába vagy más célállomásokra irányíthatná. Teherán számára kockázatot jelent az is, hogy az USA modern kalózkodás keretében hajókat foglalt le. Cserébe iráni vállalatok szállíthatnának sürgősen szükséges üzemanyagot és hígítót. Ez messze nem lenne ideális Venezuela számára, mivel a hordókat jóval a piaci érték alatt kellene eladni, de a Maduro-kormánynak kifogyhat az alternatívákból.
A Trump-kormányzat eddig csak arra törekedett, hogy minden szereplőt kiszorítson a venezuelai olajiparból. Még mindig van lehetőség arra, hogy amerikai vállalatokat hozzanak be ebbe az űrbe, még ha ehhez sok felhajtásra és harsányságra lenne is szükség. Mondhatnánk például, hogy „olcsó olajat kapunk, hogy kompenzáljuk a sok migránsért, amit elküldtek nekünk”. De ez valószínűleg azt jelentené, hogy Rubiót és a keményvonalasokat ki kellene hagyni az egyenletből.
Az amerikai kormánytisztviselők eddig nagyrészt tartózkodtak a rendszerváltásra való nyílt felhívástól, de az ilyen irányú nyomás kétségtelenül növekszik. Vajon a venezuelai kormány jobban felkészült a csapásokra, mint öt évvel ezelőtt? Vannak biztató és aggasztó jelek egyaránt. Az azonban világos, hogy a népi mozgalmak, a bolivári forradalom dobogó szíve számára a kapituláció nem opció.
Kiegészítés: Időközben az amerikai kormány visszavonta azokat az engedélyeket is, amelyek lehetővé teszik Venezuela és Trinidad és Tobago, valamint multinacionális vállalatok számára, hogy két tengeri földgázprojektet fejlesszenek. A trinidadi National Gas Company (NGC) és a külföldi partnerek, a BP és a Shell május 27-ig felmondják a venezuelai állami energetikai vállalattal, a PDVSA-val kötött megállapodásaikat.
1 „Minden állítólag hatalmas reakciós csak papírtigris” – jelentette ki Mao Ce-tung, a Kínai Kommunista Párt elnöke.
Írta: Ricardo Vaz
Forrás: venezuelanalysis
