Ma senki sem tűnik ki úgy a kolumbiai politikából, mint ez a nő: Francia Márquez alelnök. Az afro-kolumbiai közösség jogaiért folytatott fáradhatatlan küzdelme és a környezetvédelem iránti hosszú távú elkötelezettsége az ellenállás szimbólumává tette őt egy olyan országban, amelyet mély társadalmi egyenlőtlenségek jellemeznek.
Francia Márquez az évek során megpróbálta megváltoztatni az erőviszonyokat egy olyan országban, amelynek történelmét erőszak, marginalizáció és rasszizmus jellemzi. Az afro-kolumbiai nő ma már a kormány tagja, és alelnöki tisztsége mellett az egyenlőségért és a nemek közötti egyenlőségért felelős miniszter is. Bár két éve tagja a végrehajtó hatalomnak, politikai karrierje teljesen más kontextusban alakult.
Francia Márquez egy Suárez nevű kisvárosban született, Cauca megyében. A település Kolumbia nyugati részén, a csendes-óceáni partok közelében található. Itt alakult Kolumbia néhány legnagyobb afrikai leszármazottakból álló települése. A mai napig kevés a kilátás ebben a régióban, amelyet a szegénység és az erőszak jellemez.
A nehéz körülmények arra késztették Franciát, hogy már fiatalon kiálljon közössége jogaiért. Tizenévesen kezdett el dolgozni a bányászatban, ahol családtagjai és a közösség más lakói is dolgoztak. Francia már 15 évesen aktivista volt, és harcolt az Ovejas folyón épülő gát építése ellen, amely azzal fenyegetett, hogy negatív hatással lesz a helyi közösségekre. Az övéi iránti elkötelezettsége a multinacionális bányavállalatok számára is akadállyá tette őt, amelyek mindenáron ki akarták aknázni a régió erőforrásait. Az egyik ilyen vállalat az AngloGoldAshanti volt, amely azt tervezte, hogy elűzi az afro-őslakos közösségeket a régióból. Ezek a konfliktusok oda vezettek, hogy Francia az ország ezen részén működő félkatonai csoportok célkeresztjébe került.
Aktivistából alelnökké vált
2014-ben Francia vezette a „turbános menetet”. Tíz napig tartott, és Suárezből Bogotába vezetett. A tüntetés kizárólag afro-kolumbiai nőkből állt. Egy olyan legfelsőbb bírósági ítélet betartását követelték, amelynek célja az afro-kolumbiai közösségek területeinek védelme volt a bányászat általi kizsákmányolással szemben. Azt is követelték, hogy a nők kapjanak földtulajdonjogot. Ugyanebben az évben Francia tagja volt annak a polgári bizottságnak, amely Havannába utazott, hogy részt vegyen a FARC gerillák és a korábbi elnök, Juan Manuel Santos kormánya közötti béketárgyalásokon. A tárgyalóasztalnál elmondott beszédének középpontjában az afrikai származású közösségekre mindig is ráerőltetett áldozati szerep állt egy olyan háborúban, amely több mint fél évszázada kivéreztette az országot.
Aktivistaként Francia nem csak az afro-kolumbiai közösségek elismerésével és megerősítésével foglalkozott. Arra is felszólította a kormányt, hogy védje meg az ország civil társadalmának képviselőit, mivel Kolumbiában egyre fokozódik az emberi jogi aktivisták elleni erőszak.
Munkáját 2018-ban nemzetközileg is elismerték, amikor megkapta a Goldman-díjat, a környezetvédelmi aktivisták „Nobel-díját”. Francia ezután kezdte el szélesíteni politikai látókörét Kolumbiában. Még ugyanebben az évben közelebb került ahhoz a párthoz, amely néhány évvel később kormányozni fogja az országot. Megkapta a Colombia Humana támogatását, hogy indulhasson a kolumbiai kongresszus képviselőházi képviselői posztjáért. Bár 2018-ban nem választották meg, ez volt a kiindulópontja a progresszív mozgalommal való együttműködésnek, amely 2022-ben érte el csúcspontját, amikor Francia Márquezt Kolumbia alelnökévé választották. Ezzel ő lett az első afro-kolumbiai nő, aki ilyen tisztséget töltött be az országban.
A hatalom megváltoztatása belülről
Új alelnöki szerepe jelentős fordulópontot jelentett a karrierjében. Az aktivizmusból a kormánypárt közszereplőjévé válás kihívásokkal járt és alkalmazkodást igényelt. A hatalom néha megváltoztatja, hogy a hatalmon lévők hogyan tekintenek a lakosságra, és fordítva. Ez alól Francia Márquez sem volt kivétel. A baloldali spektrumból éles kritikát kapott, amiért hátat fordított azoknak az értékeknek, amelyeket aktivistaként védett. A kritikusok azzal vádolják, hogy néha kompromisszumot kötött a politikai ellenfelekkel, sőt közeledett hozzájuk annak érdekében, hogy kormányképes maradjon.
Márquez azonban rendíthetetlen maradt az általa mindig is képviselt szociális kérdésekben. Harca a kolumbiai társadalom leginkább marginalizált csoportjaiért töretlen. Nem véletlen, hogy ebben a kormányban hozták létre az Egyenlőségi és Esélyegyenlőségi Minisztériumot, amelyet Márquez vezet. Olyan politikákat támogat, amelyek a kolumbiai egyenlőtlenség és erőszak strukturális okait kezelik. Eddigi hivatali ideje alatt kiállt a FARC-kal kötött békemegállapodás teljes körű végrehajtása mellett, különösen a földreform és a társadalmi igazságosság tekintetében. Kampányt folytatott továbbá az afro-kolumbiai közösségek és nők nagyobb politikai részvételéért, hogy elősegítse a befogadóbb és reprezentatívabb döntéshozatali folyamatokat.
Márqueznek nagy ellenszéllel kell szembenéznie az ellenzék részéről. Az a tény, hogy olyan ellentmondásos kérdésekkel foglalkozik, mint a társadalmi igazságosság, zavarja a hagyományos politikai szektorokat. Közhivatalnoki szerepében már több támadás célpontja volt, amelyek közül sok egyértelműen rasszista és nőgyűlölő indíttatású volt. Nemcsak az álláspontjai, hanem az identitása miatt is támadták. Az őt ért kihívások ellenére azonban Márquez hivatalba lépése óta tagadhatatlanul jelentős változásokat hozott a hatalmi struktúrában. Puszta jelenléte szakít a kolumbiai politikai vezető réteg túlnyomórészt fehér és férfi tagjainak hagyományával, amely a városi elitből származik. Francia szerény származása, afrikai gyökerei és neme megkérdőjelezi a hatalmi struktúrákat, amelyek a közelmúltig érinthetetlennek tűntek, és új perspektívát nyit arra vonatkozóan, hogy mit jelenthet a vezetés Kolumbiában. Márquez egyik legnagyobb kihívása, hogy aktivista eszméit politikai valósággá ültesse át, és progresszív programját előmozdítsa egy olyan országban, amelyet mindig is a saját érdekek uraltak. Hogy ez mennyire sikerül neki, az fogja meghatározni, hogy mi kerül be a történelembe Francia örökségeként.
Írta: Mauricio Marín Sacristán
Forrás: ILA
