50 éve halt meg Josué de Castro brazil geográfus és éhezéskutató. Munkássága a mai napig hatással van a társadalmi mozgalmakra az élelmezési szuverenitásért folytatott küzdelemben. Ennek egyik példája a szolidáris konyhák, amelyekben az emberek közösen szerveződnek az éhezés ellen.
Az éhezést ember okozta – ez Josué de Castro Az éhezés földrajza (Geografia da Fome) című könyvének központi érve. A brazil geográfus 1946-ban jelentette meg alapvető művét a brazíliai éhezésről. „A brazil dilemma: kenyér vagy acél” alcímmel de Castro a jelenséget Brazília gazdasági fejlődésének hátterében elemezte.
Josué de Castro az éhezést a mindenkori társadalmi szerveződési forma következményének, tehát a társadalmi-politikai felelősséget viselők döntéseinek közvetlen következményének tekinti. A geográfus így különösen a társadalmi kérdést tűzte napirendre az éhezésről szóló vitákban. Nemcsak az élelmiszerek elérhetőségével foglalkozik, hanem olyan kérdésekkel is, mint a földhöz, a jövedelemhez, a lakhatáshoz és az életkörülményekhez való hozzáférés. A háború utáni időszakban, amelyet társadalmi konfliktusok jellemeztek, és amelyben a brazil munkásosztály nagyszabású mozgósításokkal küzdött a jobb életkörülményekért, ezek a viták termékeny talajra hullottak. Brazíliában például fokozatosan sikerült elérni az államilag garantált létminimumot.
Az éhezés gazdasága
De Castro azzal érvelt, hogy társadalmunk az értelmet helyezi előtérbe a testiséggel szemben, és így erkölcsi tabut szab az olyan fizikai szükségletekre, mint az éhezés. De még „ezeken az erkölcsi előítéleteken túl is” a kérdés az „uralkodó kisebbségek gazdasági érdekeihez” kapcsolódik. „Ez azért van így” – mondta de Castro –„mert az élelmiszerek előállítását, elosztását és fogyasztását kizárólag gazdasági jelenségnek tekintik, és nem olyan tényeknek, amelyek szorosan kapcsolódnak a közegészségügyi érdekekhez”. De Castro Brazíliát „a probléma társadalmi kutatásának megfigyelő laboratóriumának” tekintette. A brazil példák alapján modelleket állít fel, hogy elgondolkodjon az éhezés világméretű fennmaradásán, még ott is, ahol nem az élelmiszer hiánya, hanem a beszerzési lehetőségek hiánya áll fenn.
A társadalmi konfliktusok, amelyek hátterében de Castro megírta könyvét, az 1988-as újrademokratizálással enyhültek. A mélyen gyökerező társadalmi igazságtalanság azonban nem oldódott meg – ez továbbra is a brazíliai kapitalizmus strukturális eleme marad. Ezért elmondható, hogy a 21. századi Brazília társadalmi problémái és konfliktusai hasonlóak azokhoz, amelyeket de Castro a könyvében leírt.
Ezt súlyosbította az ultraneoliberális politika, amely 2016 és 2022 között a szegénység és az éhezés terjedését és súlyosbodását okozta. Ennek fényében Josué de Castro művét cselekvésre való felhívásnak tekinthetjük. Ugyanilyen értékesek a vidéki és városi területeken történelmileg kialakult társadalmi mozgalmak tapasztalatai, amelyek szintén az éhezés ellen küzdenek, és perspektívákat mutatnak a társadalmi változásokra.
Az éhezés elleni küzdelem a szolidaritás konyháival
Az élelmezési szuverenitás védelmének fontos szerveződési formája ebben az összefüggésben a társadalmi mozgalmak által szervezett „szolidaritási konyhák”. Céljuk az volt, hogy „megtegyék azt, amit a kormány nem tesz meg”. Különösen akkor, amikor 2021-ben és 2022-ben mintegy 33,1 millió munkavállalót érint az éhezés, ezek a konyhák szó szerint a szükségből születtek és fejlődtek tovább.
Elérhetőségüknek és állandó, rendszeres kapcsolattartási pontként való működésüknek köszönhetően a konyhák fontos szerepet játszanak a helyi szerveződésben és a városi és vidéki területek közötti hálózatok kiépítésében. Így fontos politikai és programozási lendületet adhatnak az éhezés elleni küzdelemben.
A konyhák az MTST (Movimentodos Trabalhadores Sem Teto) hajléktalan mozgalomból erednek. Akcióik még a konyhák legalizálását is inspirálták, amelyet Guilherme Boulos képviselő (Partido Socialismo e Liberdade – PSOL) terjesztett elő. Létrehozták a Nemzeti Szolidaritási Konyha Programot (Programa Nacional Cozinha Solidária – PNCS). Ezt a programot az Élelmiszer-beszerzési Program (Programa de Aquisição de Alimentos – PAA) részeként hajtják végre – a vidéki társadalmi mozgalmak másik vívmánya.
Az éhínség és a cselekvésre való felhívás
A szolidáris konyhák projekt a 2021/22-es éhínségre és a „csontkiszedésre” adott válasz – Brazíliában így nevezik azt a jelenséget, amikor munkáscsaládok százai kutatják át a szemeteseket és a vágóhidakat olyan ételmaradékokért, amelyeket valójában állati takarmány előállítására szántak. Az elszegényedés különösen azokat a dolgozókat érintette, akik a 2003 és 2015 közepe közötti PT-kormányok alatt a létminimumot és a szociális jogokhoz való hozzáférést garantáló politikák előnyeit élvezték. Ennek politikai okai a munkaerőpiac Michel Temer ideiglenes elnök (2016-2018) alatti deregulációjában, valamint a szegénység és az éhezés elleni küzdelemre irányuló intézkedések leépítésében rejlettek a Bolsonaro-kormány (2018-2022) alatt.
A brazil élelmezési szuverenitás és biztonság kutatóhálózatának (Rede Penssan) aktuális adatai rávilágítanak e politikák pusztító következményeire. 2021 és 2022 között Brazília lakosságának több mint felét (58,7 százalékát, szemben a 2018-as 36,7 százalékkal) érinti az élelmiszer-biztonság hiánya. Ez a vidéki háztartások 60 százalékát és a kisbirtokos családok 21,8 százalékát érinti. A hálózat figyelmeztet: „az éhezés földrajza továbbra is fennáll”.
Sok helyen nem volt messze a lépés a kollektív élelemkereséstől a szolidáris konyhákban való szervezkedésig. A Hajléktalan Munkások Mozgalma (MTST) 2021-ben élelmiszer-kosarak kiosztására irányuló kampányokat indított. A munkásoknak azonban nem volt módjuk arra, hogy megfőzzék az ételt. Egy gázpalack 160 brazil reáljába (kb. 30 euró) került, ami az akkori minimálbér 13,2 százaléka volt. A közösségi konyhákkal kapcsolatos tapasztalataik alapján ezért szorgalmazták, hogy országszerte szolidaritási konyhákat nyissanak, hogy ingyen ételt oszthassanak. Ezeket lehetőség szerint a Movimentodos Pequenos Agricultores (MPA – Kisgazdák Mozgalma) nevű mozgalomban szervezett családok által megtermelt élelmiszerekből kellett volna készíteni. Ezt egészítették ki a közösségekben telepített zöldségeskertek.
Az MTST szolidáris konyhák projektjének kialakulását három alapvető politikai problémára vezethetjük vissza, amelyek különösen nyilvánvalóvá váltak a Bolsonaro alatt kiéleződő osztályellentétek és a demokrácia erodálódása kapcsán. Először is, az élelmiszerkosarak puszta szétosztása elégtelennek bizonyult. Másodszor, az argentin aktivistákkal és a közösségi konyháikkal folytatott tapasztalatcsere formáló volt. Harmadszor, a növekvő erőszak, az elszegényedés és az éhezés közepette a lakhatásért folytatott küzdelmek döntő akadályba ütköztek.
Az MTST egyik központi jelszava ezért a „Lakás, munka és kenyér” volt. A szolidaritási konyhák azért nyerték el hatókörüket és jelentőségüket, mert összekapcsolódtak a jobb életkörülményekért, valamint a munka- és polgárjogokért folytatott, egymással összefüggő területi küzdelmekkel. Ez nemcsak a városi és vidéki területek közötti hálózatépítés lehetőségét mutatja, hanem azt is leírja, hogy mi különbözteti meg őket más tapasztalatoktól, például a nonprofit szervezetek közösségi konyháitól, amelyek nem rendelkeznek ugyanolyan politikai potenciállal, és elsősorban az 1990-es évek intézményesített élelmiszerosztásához kapcsolódnak. Az éhezést előidéző társadalmi struktúrák megváltoztatása nem feltétlenül célja ezeknek a kezdeményezéseknek. Kevéssé tudnak fellépni az éhezés földrajza ellen.
Jótékonyság helyett kollektív cselekvés
A szolidáris konyhák és a PNCS ezzel szemben a kollektív cselekvésre és a kollektív perspektívára összpontosítanak. Ez ellentétben áll a neoliberális jótékonysággal, amely elsősorban a lelkiismeretre apellál és egyénközpontú. A szolidáris konyhák tapasztalata egyesíti a vidéki és a városi társadalmi mozgalmak követeléseit. Együttesen abból indulnak ki, hogy az élelemhez való jog nem valósulhat meg, ha nincsenek politikai küzdelmek érte, és ha a lakhatáshoz, egészséghez, munkához, földhöz, jövedelemhez és oktatáshoz való jog nem biztosított.
Tekintettel arra, hogy Brazília 2014-ben letörlődött a világ éhezési térképéről, a 2016 és 2022 közötti események alakulása még súlyosabb, és sürgősen foglalkozni kell vele. El kell gondolkodnunk azon, amit a társadalmi küzdelmek megmutattak nekünk: a lakosság szerveződése és az állammal való elköteleződése, valamint az állam közterületi jelenléte nélkül az éhezés elleni küzdelemben elért haladás felszínes marad. Az éhezés földrajzának csak akkor van értelme, ha megértjük, hogy az „éhezés” történelmileg kondicionált. Dinamikus, társadalmilag meghatározott, megtapasztalt és érzett, és egy szélesebb körű társadalmi folyamat közepette jelentkezik. Ezért az éhezés elleni küzdelemhez emberi cselekvésre van szükség, valamint arra a képességre, hogy az éhezést földrajzilag és történelmileg megértsük és kategorizáljuk.
Írta: Denise De Sordi
Forrás: Rosa Luxemburg Alapítvány
