Argentína: „Milei célja a pártrendszer megsemmisítése”

Mivel magyarázza Javier Milei választási sikerét?

Nagyon gyakori félreértés, különösen Európában, hogy Milei győzelmét a szélsőjobb felé való elmozdulásként, az argentin választók radikális jobboldal felé való ideológiai elmozdulásaként értelmezik. Szerintem ez a dolgok félreértelmezése. Véleményem és sok szakértő véleménye szerint inkább a peronizmus és mindenekelőtt a kirchnerizmus által 2003 óta követett társadalmi-gazdasági fejlődési modell mélységes kimerüléséről van szó. Ennek a modellnek a kimerülése és korlátai egyre világosabbá váltak, mivel a modell a nagy exportbevételekhez, az „árupiaci boomhoz” kapcsolódott, amely már egy ideje véget ért.

A legutóbbi választási kampány során az is világossá vált, hogy a „Massa-modell” sem működik többé. Ugyanis tavaly valójában a gazdasági miniszter és peronista elnökjelölt [Sergio] Massa kormányozta az országot, nem a névleges elnök [Alberto Fernández] és nem [a régóta elnök és alelnök] Cristina Kirchner. Massa sokat foltozott, sok tapaszt és kenőcsöt alkalmazott, de nem tudta jelentősen csökkenteni az inflációt. Ez azt az általános benyomást keltette, hogy Massa és a peronisták semmi igazán újat vagy érdekeset nem tudtak nyújtani a választóknak. Ebben a helyzetben Milei az establishmenten kívülről érkezett egy valóban radikálisnak tűnő javaslattal, ami önmagában adott neki egyfajta fényességet.

Egy másik pont, hogy a konzervatív „Juntos por el Cambio” szövetség , amely véleményem szerint a legutóbbi választások igazi vesztese volt, szétesett. Ez a szövetség mindig is szorosan kötődött a gazdag, konzervatív közép- és felsőosztályhoz, és ők támogatták. Milei győzelme azt mutatja, hogy szakítottak a hagyományokkal.

A választási szociológiából azt is tudjuk, hogy Milei nagyon jól szerepelt a bizonytalan negyedekben, az alsóbb rétegek körében is, akik hagyományosan a peronistákra szavaznak. Ami a fent-alsó dichotómiát illeti, ami szerintem fontos a választási döntés szempontjából, Milei egyértelműen „alulra” lokalizálta magát, különösen a politikai stílusában – hangosan beszél, kiabál, kipakolja a láncfűrészt. „Viva la libertad, carajo!” (Éljen a szabadság, a fenébe is!). Mindent megtett, hogy ne legyen „tisztelettudó” vagy hagyományos jelölt, de nem csak az alsóbb rétegek fogadták jól.

Tehát a mellette leadott szavazat egy kifejezett tiltakozó szavazat volt az intézmények és a rendszer, a politikai és gazdasági berendezkedés ellen?

Igen, ebben az értelemben szinte példaértékű, szinte átfogó tiltakozó szavazás volt. Mert a „Juntos por el cambio” összefonódott a gazdasági elittel, a peronizmus pedig szorosan kapcsolódik az állami bürokráciához és a szakszervezeti berendezkedéshez. Mindkét opció hirtelen gyengébb és kevésbé vonzó volt a választók számára, mint Milei alternatív ajánlata.

A harmadik pont a következő: sok éven át azt mondtam, hogy Cristina Kirchnernek sikerült megfiatalítania a peronizmust. A La Cámpora, a La Juventud Peronista a peronizmus sikeres modernizációs mozgalmai voltak, ami különösen világossá válik, ha összehasonlítjuk őket a chilei szklerotikus Concertaciónnal.

De az évek elteltek, és ezek az aktivisták már 15-20 évvel idősebbek. A Cámpora egykor fiatal generációja ma már 35 vagy 40 éves, és ennek a szakszervezeti és állami orientációval rendelkező generációnak nem sikerült megértenie vagy érzékelnie azt, amit Argentínában a gazdaság „uberizációjának” neveznek.

Ez sokféle emberre és tevékenységre vonatkozik az államon kívül: olyan emberekre, akiknek van egy kis munkájuk, élelmiszert vagy élelmiszert szállítanak ki, vagy más kis szolgáltatásokat nyújtanak. Ezek az emberek alulfoglalkoztatottnak tekintik magukat, de már nem érzik a szakszervezetekhez, a jóléti rendszerekhez vagy az állami támogatáshoz való hagyományos kötődést. Nem akarnak segélyből élni, a saját lábukon álló vállalkozóként tekintenek magukra, bár meglehetősen alacsony szinten, és ezeknek a csoportoknak hirtelen a Milei-féle radikális libertárius diskurzus volt a megfelelőbb ajánlat.

A másik paradoxon egyébként az, hogy Milei soha életében nem hagyta el Buenos Airest, mégis az ország központjában volt a legerősebb támogatottsága. A legtöbb szavazatot az úgynevezett és gyakran szegény hátországban kapta, mindig a közösségi médiát, például a Tiktokot és a Facebookot használva; az új technológiák az argentin politikában is sokat változtattak.

Milei most már jó nyolc hónapja van hivatalban, milyen a mérlege? És hogyan sikerült keresztülvinnie törvényhozási projektjeit annak ellenére, hogy névlegesen nincs többsége a kongresszusban?

Az világos, hogy Milei eddig szinte megszállottan egy kérdésre összpontosított, nevezetesen az infláció elleni küzdelemre vagy annak csökkentésére, és ezzel sikerült elnyernie és fenntartania a lakosság valóban széles rétegeinek támogatását, az ebből fakadó recesszió vagy a gazdasági tevékenység megbénulása ellenére. Mileinek azt is sikerült elérnie, hogy a legtöbb ember ne úgy tekintsen rá, mint egy olyan politikusra, aki végül piszkos ügyleteket köt. Az emberek hajlamosak úgy tekinteni rá, mint egy buldózerre, aki mindent szétzúz, ami az infláció elleni küzdelem útjába áll, de ő tartotta a szavát, nem árulta el a választókat.

Az infláció elleni küzdelemben március vagy április óta elért sikerei révén, amelyeket a kiadások csökkentésével és a gazdasági tevékenység visszaesésével ért el, sikerült fenntartania az emberek magas szintű támogatottságát a sok kényszer ellenére, mert ez a tartósan 50 százalékos támogatottság valóban sok, különösen latin-amerikai mércével mérve.

A kérdés másik része valamivel összetettebb. Bár a kirchnerizmus többsége frontális ellenzékben van, Mileinek sikerült a pártrendszer nagy részét is összezavarni vagy megsemmisíteni. Különösen a konzervatívokat sodorta súlyos dilemmába. Ez látható például Patricia Bullrich esetében, aki felugrott Milei szekerére, és most úgy tűnik, hogy ő Milei „La Libertad Avanza” pártjának második számú vezetője. Vagy a Radicales, akik nem kedvelik Mileit, de végül többnyire támogatják őt. Végül a Radicales, az úgynevezett „ésszerű” vagy „baráti” ellenzék többsége hajlandó volt megszavazni Milei javaslatait, cserébe csak nagyon mérsékelt változtatásokért cserébe az eredeti kormánytervekhez képest, vagy néhány engedményért tartományi szinten, az ország belsejében.

Valamiféle csoda volt, hogy Mileinek sikerült keresztülvinnie terveit a hagyományosan peronisták által uralt szenátuson, amelynek egy része aztán nagyon rövid időn belül pártot váltott, ami valószínűleg csak bizonyos személyes engedményekkel és tartományi érdekekkel magyarázható.

Milei „La Libertad Avanza”-jának célja a meglévő pártrendszer lerombolása, és véleményem szerint ez elsősorban a korábbi „Juntos por el cambio”-t érinti: nagy árat fizet azért, hogy Mileit támogatta, anélkül, hogy bármilyen tartalmi kompenzációt kapott volna.

A kirchnerizmussal, a „baloldali” peronizmussal az a probléma, hogy az elmúlt években alig újította meg a diskurzusát és a politizálási módját. Úgy tűnik, szinte hagyományként vállalta fel a 20 évvel ezelőtti állapotokhoz való visszatérés ügyét. Bár a peronizmus és a kirchnerizmus mindig is készen állt a változásra, ezúttal úgy tűnik, nem ez a helyzet, amit én személy szerint elég kiábrándítónak találok. Véleményem szerint jelenleg fennáll a valós veszélye annak, hogy a peronizmus, nagyszerű eszméi ellenére, a halandók pártjává válik.

Nincsenek olyan áramlatok és személyiségek, akik meg akarják újítani a peronizmust, mint például Buenos Aires tartomány kormányzója, Axel Kiciloff?

Erre a kérdésre a válaszom némileg más, mint amit önök várnának. Évek óta amellett érvelek, hogy az argentin politikai teret többdimenziós módon kell vizsgálni. Kiciloff talán soha nem volt igazi peronista, még akkor sem, ha most valószínűleg ő a második számú vezető. Ő egy baloldali aktív diák volt, és Cristina Kirchner mindig is nagy szimpátiával viseltetett az ilyen alakok iránt, jobban, mint a hagyományos, szakszervezet-párti peronisták iránt.

Igen, talán a peronizmus többségének át kell alakulnia kirchnerizmussá, és magának a kirchnerizmusnak fokozatosan az argentin pártrendszer nagy baloldali pártjává és bizonyos mértékig kortárs párttá kell válnia. Negyven éven át minden törekvő balközép politikus ezt akarta Argentínában, és gyakorlatilag egyikkőjüknek sem sikerült ezt elérnie, és belekerültek az argentin politika lent-fent dichotómiájába.

Éppen ezért az sem zárható ki, hogy egyfajta modern, baloldalon kívüli hátországbeli caudillo (vezető) valamikor nagy követőket mozgósíthat, és ezzel megújíthatja a peronizmust.

Véleményem szerint a kirchnerizmusnak két lehetősége van: Vagy átalakul egy modern, a szakszervezetektől eltávolodó baloldali párttá, vagy bekövetkezik egy újabb történelmi pillanat, amelyben a kirchnerizmust kiszorítja egy másik, a peronizmuson belüli radikálisabb áramlat, és ebben az esetben a kirchnerizmus a 2020-as évek végére eltűnhet.

Mik a Milei kilátásai, mi a jóslata?

Lehet, hogy nem hangzik túl eredetinek, de azt tartom, amit a [konzervatív napilap] La Nación már hónapok óta mond: Milei sikere vagy kudarca elsősorban attól függ majd, hogy ő és kormánya hogyan teljesít gazdaságilag az első évben, azaz 2024-ben, nem pedig két-három év múlva. Ha Milei sikeres lesz az év végéig, akkor akár tovább is maradhat, de ha nem lesz sikeres, akkor rövid időn belül elsöpörhetik.

Persze érdekes elgondolkodni azon, hogy mit is jelent valójában a kudarc, de argentin kontextusban a közelmúltig minden bizonnyal azt jelentette, hogy az inflációt nem sikerült kordában tartani. Időközben azonban egyre világosabbá válik, hogy mi az ára: elhúzódó recesszió, amely most több mint öt százalékos, a fogyasztás hét százalékos visszaesése, és így tovább.

Ezért szélesebb körben is kialakulhat az a felfogás, hogy az infláció megfékezésének ára túl magas lesz, hogy túl sokan elhasználják megtakarításaikat és türelmüket, és hogy gazdasági összeomlástól kell tartani. Ha ez a nézet érvényesül, és Milei nem képes elindítani a gazdasági fellendülést, akkor nem lesz jövője elnökként.

Pierre Ostiguy québeci politológus és társadalomtudós. Miután az USA, Kanada és Argentína egyetemein dolgozott, 2021 óta a chilei Valparaíso Egyetem munkatársa.

Interjút készítette: Stephan Hollensteinerrel

Forrás: Amerika21