A Milei-kormány meg akarja teremteni a feltételeket a „piaci szociáldarwinizmus” kialakításához.
A brutális gazdasági kísérlet, amelybe Argentínát belerángatták, nem csak a lakosság többségének felgyorsult elszegényedéséhez vezet, még ha a meghamisított hivatalos adatok mást is akarnak elhitetni velünk. Emellett számos vállalatot – nem csak a kisebbeket – bezárásra kényszerít, és a legmunkaigényesebb ágazatokban, például az építőiparban, a tevékenység erőteljes visszaesését okozza.
Ideológiai téveszméikben a minket irányító, hallucináló próféta és félrevezetett tanácsadói az állam tönkretételére törnek. Ezt a magatartást néhány közgazdász érvelésére hivatkozva igazolják, amelyet egyetlen kormány vagy az állam által támogatott fő vállalatok vezérigazgatói sem gondoltak volna komolyan. Az adómentességek és az erős közszféra (pl. a fegyverek) megvásárlása a garanciája cégeik szuperprofitjának és fenomenális, évi több tíz- vagy akár százmillió dolláros javadalmazásuknak.
A Standard and Poor’s szerint az 500 legnagyobb vállalat vezérigazgatóinak átlagos javadalmazása közel 18 millió dollár évente, de egyes kiváltságosok esetében ez az összeg majdnem 200 millió dollár. Ezért mosolyognak lekezelően, amikor Milei azt mondja, hogy tönkre fogja tenni az államot, azt az államot, amely garantálja nekik a cégeik rendkívüli nyereségét és a mesés fizetéseket, amelyekkel az igazgatótanácsi tagjaikat díjazzák.
Milei csapatának szélsőséges ideologizmusa még egy olyan túlzásokra hajlamos országban is újdonságnak számít, mint Argentína. „Én vagyok a vakond, aki belülről rombolja az államot” – ez az elnök egyik olyan kijelentése, amely bekerül a gazdaságtörténeti tankönyvekbe a valaha közgazdász és államfő által kimondott legnagyobb baklövések listájára.
A The Free Press című amerikai hírportálnak adott interjújában Milei még részletesebben tárgyalta és szó szerint ezt mondta: „Olyan, mintha beszivárogtam volna az ellenség soraiba. Az állam reformját olyasvalakinek kell végrehajtania, aki gyűlöli az államot, és én annyira gyűlölöm az államot, hogy kész vagyok mindenféle hazugságot, rágalmat és sértést elfogadni magamról és szeretteimről, a nővéremről, a kutyáimról és a szüleimről, hogy elpusztítsam az államot”.
Nyugtalanító mondat, mert kiderül belőle, hogy az ország gazdaságpolitikája nem az argentin gazdaság fejlődési feltételeinek higgadt, racionális értékelésén alapul, hanem a CasaRosada, az elnöki palota alkalmi lakójának pszichológiai traumáján: az állam iránti féktelen gyűlöletén.
Sem Margaret Thatcher, sem Ronald Reagan nem mondott soha semmi olyasmit, ami akár csak felületesen is hasonlít ahhoz, amit Milei mond. Mindketten konzervatív politikusok voltak, akik komolyan vették az állam szerepét, és tudták, hogy az állam nélkülözhetetlen eszköz a magánvállalkozások támogatásához, a gazdasági növekedés előmozdításához és a társadalmi rend stabilitásának biztosításához.
Milei ezzel szemben egy olyan világot akar életre kelteni, amely soha nem létezett: a szabad piacok kapitalizmusát, amelynek szabályozásába és jogi rendelkezéseibe az államok nem avatkoznak bele. Ilyen csak az ő és néhány követője képzeletében létezik. Megdöbbentő az a tudatlanság, amelyet ebben a kérdésben tanúsít.
Valakinek, aki közel áll hozzá, emlékeztetnie kellene az elnököt arra, hogy a G7-országok GDP-hez viszonyított közkiadások aránya 42 százalék (Japán) és 58 százalék (Franciaország) között van.
Gabonban, Afrika egyik legszegényebb országában ez az arány 23 százalék, Burundiban és Dél-Szudánban pedig még ennél is alacsonyabb. Ide vezet Milei politikája, nem azokba a paradicsomokba, ahová 35 vagy 40 évnyi, az „átmenet zavaros völgyében” való gázolás után jutnánk el.
De nem ez – a vakond – az egyetlen kifejezés, amely kifejezi a jelenlegi uralkodó kaszt szellemi és politikai barbárságát.
A dereguláció keresztes lovagja, Federico Sturzenegger, egy másik kifejezést is megalkotott az ostobaságok történetéhez, amikor azt mondta, hogy „minden szükségletnek lesz piaca”. Ez a mondat a világgazdaság történetének fényében teljesen téves, és Milei mégis „zseniálisnak” nevezte.
Ráadásul ez a kijelentés megbocsáthatatlan erkölcstelenségről árulkodik azzal, hogy az emberi szükségleteket – egészség, oktatás, fedél, jólét – a piacon kereskedhető árucikké változtatja.
Ha Sturzeneggernek igaza lenne, miért nem jött létre piac ebben a kegyetlen anarcho-kapitalista Argentínában, hogy a rákos halálesetek tucatjait onkológiai gyógyszerekkel lássák el?
És ha a kormány drasztikusan csökkentette a gyógyszerek ingyenes elosztását, akkor a gyógyszeripari laboratóriumok – távolról sem a piaci versenyben – miért szövetkeznek az árak emelésére, ahogy Adam Smith figyelmeztetett „A nemzetek gazdagságában”?
Nyilvánvaló, hogy ezek az elméleti extravaganciák nem nélkülözik a hátsó szándékot. Nem hiszem, hogy Milei vagy Sturzenegger annyira tudatlanok lennének, hogy ne tudnák, mit tanítanak bármelyik gazdaságtörténeti kurzus első osztályában.
Valójában ezeknek az ál-elméleti abszurditásoknak az a célja, hogy igazolják azt a kettős fosztogatást, amelyet a tőkésosztály végez az argentin társadalmon.
Naivitás lenne azt feltételezni, hogy az eszmék birodalmában folytatunk vitát. Octavio Paz arra figyelmeztetett, hogy meg kell különböztetni az eszméket – vagyis a tapasztalatokon alapuló, finoman kidolgozott intellektuális konstrukciókat – a puszta szlogenektől, amelyek egy új megváltó vagy egy publicista fejéből pattannak ki egy reprezentálhatatlan ügy szolgálatában.
Az állam lerombolása és a piacok varázslata olyan eszmék, amelyek olyan politikát igazolnak, amely a nagyvállalatoknak kedvez, és a társadalom túlnyomó többségét nyomorba és társadalmi kirekesztésbe taszítja.
Az állam, amelyet Milei vidáman és felelőtlenül rombol a fejlett kapitalizmus valóságával szemben, az az állam, amely szembeszegül az Emberi Erőforrások Minisztériumának bírósági végzésével, hogy a birtokában lévő élelmiszert az ingyenkonyháknak és szociális konyháknak szállítsa.
Kegyetlenség a szegénység csapásaival szemben és teljes felelőtlenség a kormány részéről, mert ahol az állam visszavonul, a bosszúálló vakond által elpusztítva, ott a kábítószer-kereskedelem látszólag azt kínálja, amit a hatóságok kitartóan visszatartanak.
Ez a jelenség már most is érzékelhető néhány helyen magában Buenos Aires városában. Ez azt jelenti, hogy ezeknek a szektoroknak a szociális helyzete még inkább romlik, mivel nemcsak a szegénység ellen kell küzdeniük, hanem a drogkereskedőket is el kell űzniük.
A fentiekhez hasonló kijelentések csak alibik, amelyek célja, hogy elfedjék az ország legkoncentráltabb tőkéjének és külföldi partnereinek határozottan népellenes, sőt rasszista jellegét, amelyet a La Libertad Avanza kormánya indított el.
Ezek egy olyan kultúrharc alattomos jelszavai, amelynek célja a „piaci szociáldarwinizmus” feltételeinek megteremtése, amely a legerősebbek túlélését és a szegények és gyengék leigázását irányozza elő. A média és a közösségi hálózatok, amelyeket a nagyvállalatok és azok kormányzati képviselői irányítanak, ideológiailag támogatják ezt.
Az egyenlőtlen küzdelem, amely akkor folyik, amikor az állam lemond a döntőbírói szerepéről, soha nem a legjobbak, a legrendesebbek, a leghazafiasabbak és a legokosabbak győzelmét hozzák. Inkább azokét, akik hajlandóak bármilyen bűnt vagy bármilyen szabálysértést elkövetni, hogy „megtömjék a zsebüket”. Milei rendszere pontosan ezt célozza.
Írta: Atilio Boron
Forrás: tsur
