Kagylókürtök hangja töltötte meg a chiapasi San Cristóbal de las Casas külvárosában található Cideci őslakos képzési központ hatalmas előadótermét. A kagylók hangja visszhangzott a zsúfolásig megtelt terem minden szegletében, dobok és marimbák kíséretében, valamint a tömjén sűrű illatával, ami az egyházmegye által szervezett, „JTatic Samuel. Vándor a nemzetek szívében” című, az egyházmegye által szervezett rendezvénynek egyfajta csendes ünnepélyességet kölcsönzött.
Rövid zarándokút vezetett a gyümölcsökkel és gyertyákkal díszített maja oltárhoz, ahol egy kereszt mögül kiemelkedett a végtelenbe tekintő Tatic (maja pap) szobra. A megnyitó után a kétszáz résztvevő, akik szinte mind a dél-mexikói Chiapas állam őslakosai voltak, térden állva imádkozott, mindenki a saját nyelvén, hangok közösségét alkotva, akik körkörös litániában suttogták az imákat, amelyek hangjuk gyengédségével beborítottak minket.
Hivatalosan az egyházmegyei kongresszust a harcos érsek, Samuel Ruiz García születésének századik évfordulója, az őslakosok kongresszusának ötvenedik évfordulója és a Földanya kongresszusának tizedik évfordulója alkalmából hívták össze. A résztvevők a hét zónából érkeztek, ugyanannyi őslakos kultúrához tartoztak. Az év során minden zóna megtartotta előkongresszusát, hogy megosszák egymással fájdalmaikat és bánataikat, örömeiket és reményeiket, ahogyan azt Rodrigo Aguilar Martínez püspök is hangsúlyozta az esemény megnyitóján.
Elgondolkodtató előadásában a püspök Andrés Aubry egyik művére hivatkozott, amelyben áttekintést ad arról a négy püspökről, akik kiálltak az őslakos népekért, és megelőzték a Taticot. Az első természetesen Fray Bartolomé de las Casas volt, akit 1545-ben neveztek ki püspökké, és aki megírta a híres „Brevísima relación de la destrucción de las Indias” című értekezését, amelyben elítélte a spanyol hódítók által az őslakosok ellen elkövetett visszaéléseket és kegyetlenségeket.
Ezután megemlítette Fray Juan Zapatát, aki 1615 óta volt püspök, később pedig Guatemala püspöke, és aki védelmezte az őslakosok önkormányzatát. Ezután Francisco Polanco következett, aki 1775 óta volt püspök, végül pedig Luis García Guillén, aki 1831 óta volt püspök, és akit a függetlenségi harc támogatása jellemzett.
A püspök elítéli az erőszakot és békére szólít fel
Aguilar Martínez minden szavában elítélte a széles körben elterjedt erőszakot, a kitelepítéseket és gyilkosságokat, az állam tétlenségét és kiemelte, hogy az erőszak közepette is békét kell teremteni. Raúl Vera, Saltillo egykori püspöke közel 80 éves kora ellenére tele volt energiával, és hangsúlyozta, hogy Samuel Ruizzal való együttműködése során sok mindent megértett, amelyek közül talán a legfontosabb a II. vatikáni zsinat üzenete volt.
Az egyházmegye nagy csapata kifejtette, hogy a kongresszust egy éven át készítették elő, és hogy a kongresszus ihletője az 1974-es kongresszus volt, amely a felszabadítás teológiai cselekvésének elmélkedési folyamata volt. „Ez egy kongresszus volt őslakosoktól az őslakosokért” – mondta valaki a szervezőcsapatból. Most arról van szó, hogy „felmelegítsük a szívünket egy erőszak által elsötétített világban”, hogy folytassuk ezt az inspirációt.
A kongresszus első napját, október 3-át, csütörtököt teljes
egészében Samuel Ruiz emlékének szentelték. Minden zóna hozzájárult a saját
szavaival. A Tzeltal csoport kifejtette, hogy „a tudatosságról és a
szervezésről, a megoldási javaslatokról és a méltóság visszaszerzéséről szólt
ezekben a fájdalommal és szenvedéssel teli időkben”. „Nem főnökként viselkedni,
hanem szolgálni” – mondták mások a régiókból, azt javasolva, hogy kövessék a
példájukat, éljenek együtt a közösségekkel, és a problémákat a gyökerüknél
kezeljék.
Pablo Iribarren pap hosszú beszédét annak a kontextusnak
szentelte, amelyben az 1974-es kongresszus zajlott. „Ez volt az első őslakos
jelzése a növekvő tudatosságnak” – mondta, majd elmagyarázta, hogy az
egyházmegye hogyan jutott el a »felszabadítási teológiától az őslakos
teológiáig«, amit egyesek eretnekségnek tartottak.
Bár az őshonos teológiáról nem esett szó mélyrehatóan,
néhányan a padsorokban megemlítették azt a hatalmas változást, amely abban állt
be, hogy a diakónusokat és az elődiakónusokat már nem az egyházi hatóságok,
hanem a hívő közösségek választják a gyülekezeteikben. Samuel Ruiz ezeknek a
döntéseknek a jóváhagyására szorítkozott, ami az egyházi intézményben a
hatalmat a hívők kezébe adta, akik ily módon olyan döntéseket hoztak, amelyeket
korábban a vezetők hoztak.
Az egyházmegye munkájának megbecsülése
Juan Manuel Hurtado méltatta az egyházmegye munkáját,
amelynek több mint 800 katekéta dolgozik a plébániákon, akik központi részét
képezik annak, amit „őshonos egyháznak” nevezett, és amelynek célja „az őshonos
lakosság támogatása, hogy ők legyenek az evangelizáció alanyai és ne tárgyai”.
Ezután felidézte Tatic szerepét a CONAI (Comisión Nacional
de Intermediación) közvetítő csoport élén, amelyet az 1994-es zapatista
felkelés után alapítottak, hogy békét teremtsen Chiapasban. Az Acteal
mészárlásra (1997) is utalt, amely az állam válasza volt az egyházmegye
kiemelkedő szerepére és az őslakosok növekvő aktivizmusára.
Október 4-ét az 1974-es kongresszus eredményeinek kell
szentelni, a hét előkongresszus szavaival, arra a kisugárzásra összpontosítva,
amelyet ez az esemény új utakra vethet. Október 5-ét a béke építésének kell
szentelni a területeken, amelyhez a „Békét szántani” mottót választották, amely
a hét zóna vitáinak és hozzászólásainak középpontjában áll majd.
Forrás: NPLA
