A „másik Venezuela” és ellenfelei: Tobias Lambert a dél-amerikai ország legújabb kori történelméről. Tobias Lambert: Megbukott utópia? Venezuela egy évtizeddel Hugo Chávez után. Mandelbaum, Bécs 2024, 238 oldal, 23 euró.
Szaharov-díj a gondolat szabadságáért” kitüntetést adományozta María Corina Machadónak és Edmundo González Urrutia-nak, a „a venezuelai demokratikus erők két vezető képviselőjének”. Ők reprezentálják az országon belül és kívül élő valamennyi venezuelait, akik a szabadság és a demokrácia helyreállításáért küzdenek – magyarázta Roberta Metsola, a Parlament elnöke Strasbourgban.
A díj odaítélésével az EU – bár ügyetlenül – megpróbálja valahogy a jobboldali venezuelai ellenzéket a nyilvánosság előtt tartani. Magában Venezuelában a helyzet számukra holtponton van. Ez azonban nemcsak rájuk, hanem az egész politikai helyzetre vonatkozik. És ez nem csak a július végi elnökválasztás óta van így, amelyből a hivatalos adatok szerint a hivatalban lévő Nicolás Maduro került ki győztesen. Az ellenzék és a „nyugati” kormányok, valamint a független megfigyelők és Maduro korábbi szövetségesei is szabálytalanságokról beszéltek.
A választási folyamat megítélése emblematikus a venezuelai helyzet kétféle értelmezésével kapcsolatban. Vagy az egész folyamatot, amelyet Hugo Chávez 1998-as választási győzelmével indított el, démonizálják tekintélyelvűnek és antidemokratikusnak. Vagy éppen ellenkezőleg, a jobboldali ellenzéket és az amerikai imperializmust teszik felelőssé az ország összes problémájáért. Tobias Lambert ezt a „polarizációt” kívánja ellensúlyozni a „Megbukott utópia? Venezuela egy évtizeddel Hugo Chávez után” címmel.
Lambert megvizsgálja az ország fejleményeit, amely a szocializmus európai összeomlása után, a Chávez-korszak alatt a jobb jövő reményének nemzetközi szimbólumává vált. Megvizsgálja a Chávez által 2006-ban szorgalmazott „21. század szocializmusának” lehetőségeit, és azt, hogy mi maradt ebből a célból. Emellett keresi a Chávez utódja, Maduro alatt megkezdődött tagadhatatlan gazdasági és társadalmi hanyatlás okait is.
Ennek érdekében a szerző részletesen foglalkozik a témával. A jelenlegi helyzet megértéséhez „először is meg kell vizsgálni az »intézményes« és a »másik« Venezuela közelmúltbeli történetét, valamint az olajhatalom strukturális alapjait”. Már itt láthatóak a „polarizáció” alapjai, amelyben „a független baloldali álláspontokat” évek óta „szétzúzzák”. A „Venezuela Chávez előtt” című fejezet tulajdonképpen hozzájárul annak az intézményi-politikai helyzetnek a megértéséhez, amely a Comandantét létrehozta.
Azok a részek, amelyekben Lambert a „másik Venezuela” – a forradalmi énekes-dalszerző Alí Primera által megalkotott kifejezés – történetét követi nyomon, lenyűgöző betekintést nyújtanak. A szerző ezen „a barriókban élő marginalizált többség” történetét érti. Mert: „A chavista Venezuela liberális kategóriák segítségével történő szemlélése kezdettől fogva csak korlátozottan volt alkalmas a politikai változások megfelelő megragadására”. Lambert megmutatja, hol volt és hol van ma is a chavizmus hatalmi bázisa – bár kisebb mértékben.
A politikai projekt forradalmi potenciálja abban rejlett, hogy a „bolivárizmus” a legalsó osztályokat nem a hatalomhoz vezető úton segítők szerepére redukálta, hanem aktívan bevonta őket egy másfajta társadalom kialakításába, legalábbis a kezdeti években. E dinamika elemzése áll a könyv egyik középpontjában. A másik a régi gazdasági elit ellenállása, amely kezdettől fogva megnehezítette Chávez kormányzását, és amely erőszakos puccskísérletekben nyilvánult meg. A kormány szociálpolitikája, amelyet 2003-tól az olajboomból finanszírozott, jelentősen javította a lakosság széles rétegeinek életkörülményeit. A hivatalos adatok szerint 2003 és 2009 között a szegénységi ráta 54 százalékról 24 százalékra csökkent, a szélsőséges szegénység pedig 25 százalékról hét százalékra.
Chávez aztán 2013-ban rákban elhunyt, és Maduro vette át a hatalmat. Lambert szerint az új elnök alatt irányváltás történt: „Az amerikai szankciókra hivatkozva most az átláthatatlan privatizáció és a befektetésösztönzés szabályozatlan kapitalizmusát támogatja”. Kormánya „túlnyomórészt autoriter” módon reagált a súlyos gazdasági válság kirobbanására (Venezuela exportbevételének 96 százaléka egykor az olaj eladásából származott), amit „szavakkal és számokkal szinte lehetetlen megragadni”. Ez a fejlemény különösen drámai, hiszen a Chávez alatt megkezdett projekt célja egy társadalmilag igazságos társadalom megteremtése és a demokratikus részvétel lehetőségeinek elmélyítése volt.
Lambert azonban feltűnően kihagyja a Venezuelával szembeni nyugati kényszerítő intézkedések szerepét. Ezek egyrészt jelentősen korlátozták a kormány mozgásterét, és – mint a 2020-as „blokkolásellenes törvény” esetében – a privatizáció egyszerűsítésére csábították. Másrészt a szankciók részben felelősek a lakosság széles rétegeinek életkörülményeiben bekövetkezett drámai romlásért. Lambert a júliusi választásokat egyelőre egy tragikus fejlemény utolsó fejezetének tekinti. Mivel a választási tanács utólag nem tette közzé az aktákat, lehetetlen az eredményeket megvizsgálni. Az átláthatóság helyett a kormány a hazai kritikusokkal szembeni elnyomó politikát választotta. A Machado körüli ultrajobboldali ellenzék azonban szintén nem jelent alternatívát. Lambert arra a következtetésre jut, hogy a venezuelai baloldalnak „fel kell dolgoznia az elmúlt éveket, és újjá kell szerveznie magát”.
Írta: Frederic Schnatterer
Forrás: JungeWelt
