Claudio Katz, az Universidad de Buenos Aires baloldali közgazdásza legújabb írásában globális képet nyújt a Javier Milei argentin elnök által vezetett új reakciós hullámról. Csak az új ultrajobboldali stratégia által feltárt tanulságok alapján lehet majd hatékony válaszlépéseket tenni nemzetközi szinten alulról.
Milei a globális jobboldal kulcsfigurájává tette magát. Más szélességi körök politikusaihoz hasonlóan neki is sikerült tőkét kovácsolnia a gazdasági válság, a társadalmi hanyatlás és a politikából való kiábrándulás évtizedei után kialakult elégedetlenség nagy részeiből. És akárcsak társai, ő is azok ellen irányította az elégedetlenséget, akik a leghátrányosabb helyzetben vannak a társadalomban. Ugyanolyan destruktív magatartást tanúsított, lázadónak álcázta magát, és ugyanolyan megmentőnek állította be magát, mint mindenki más.
A liberális megelőzi azokat az eseményeket, amelyekre más országokban élő kollégái készülnek. Már rég elfelejtette a „kasztot”, és most az éhezőket veszi célba, és élelmiszert halmoz fel ahelyett, hogy a közösségi ingyenkonyhák rendelkezésére bocsátaná. Példátlan nyugdíjcsökkentést hajtott végre, és kegyetlenül és szadista módon olyan mértékben növelte az elbocsátások számát, amilyet még soha nem látott a világ.
Milei számára a nélkülözöttek elleni támadások prioritást élveznek – ugyanolyan hévvel hajtja végre őket, mint amilyen hévvel a globális északon élő partnerei a migránsokat elítélik. A külföldről érkezett emberekkel nem azért bánnak rosszul a nagyvárosokban, mert külföldiek, hanem azért, mert nincsenek meg az eszközeik. Olyan megaláztatásokat élnek át, amelyeket egy arab sejk Marbellában vagy egy dél-amerikai befektető Miamiban soha nem tapasztalna.
Milei számára a bűnbak a társadalmi mozgalmak informális munkásai. Ugyanazokkal a fegyverekkel harcolnak ellenük, mint az afrikaiak és az arabok ellen Európában vagy a prekariátusban élő mexikóiak ellen az USA-ban. A liberálisok ugyanazt az ürügyet használják, mint nemzetközi barátaik, hogy megvédjék a hatalmas kapitalista vállalatok kiváltságait.
Az ultrajobboldal a világ minden sarkában terjeszkedik, hogy szétzúzza az alulról szerveződő szervezeteket. Latin-Amerikában az elmúlt tíz év progresszív szakaszának eredményeit próbálja visszafordítani. Kifejezetten bosszút akar állni, hogy megakadályozza e folyamat megismétlődését vagy elmélyülését. Argentínában meg akarja változtatni a társadalmi erőviszonyokat, hogy megsemmisítse a szakszervezeteket, a földdel tegye egyenlővé a szövetkezeteket és megtörje a demokratikus szervezeteket. Az uralkodó osztályok elfogadják Milei minden kirohanását – abban a várakozásban, hogy befejezi támadását.
Közös vezérelvek
Az argentin libertárius a reakciós tekintélyelvűség felé indította el a politikai fordulatot, ahogyan azt minden laikus testvére tette a bolygón. Reakciós tekintélyelvűség – ez a két kifejezés jellemzi legjobban a jelenlegi hullámot. Azért tekintélyelvű, mert a jelenlegi politikai rendszeren belül a demokrácia megfojtására törekszik azáltal, hogy kemény szabályozásokkal kriminalizálja a tiltakozásokat és elnyomja az ellenzékieket. Ez ugyanaz a modell, amelyet Magyarország és Lengyelország elnöke vezetett be, és amelyet Trump is alkalmazni fog, ha visszatér a Fehér Házba. A nagytőkés ellenőrizni akarja a sajtót, manipulálni az igazságszolgáltatást és irányítani a titkosszolgálatokat. Bullrich [Patricia Bullrich jelenleg Argentína belbiztonsági minisztere Milei alatt, a fordító megjegyzése] ugyanezt a mintát követi helyi szinten, további elnyomó eszközökkel, a Perut uraló puccsisták gonoszságát utánozva.
Minden jobboldali személyiség, aki feleleveníti országa mítoszát, ugyanazt a reakciós lábnyomot osztja meg: Trump az észak-amerikai globális felsőbbrendűség nosztalgiáját idézi fel, amikor azt kéri, hogy az Egyesült Államok váljon újra naggyá. Brit kollégái a viktoriánus múlt homályos emlékeivel szorgalmazzák a Brexitet. A Vox-párt a régi spanyol gyarmati uralomról való fantáziálásra invitál, és Milei sem marad el mindezen példáktól, amikor a gabonát és húst az ország hátán exportáló oligarchia jólétének visszaállítására szólít fel.
A 21. század reakciós tekintélyelvűsége másképp cselekszik, mint a klasszikus fasizmus, amely a múlt század közepén totalitárius rendszereket hozott létre, hogy beavatkozzon a világháborúba és megállítsa a szocializmus fejlődését. A neofasizmus különböző elemeinek beépítésével azonban megpróbálja semlegesíteni a jelenlegi alkotmányos rendszerek minden demokratikus aspektusát. Ide tartozik például a terrorista bandák (egyelőre csak elszigetelt) megjelenése, amelyek már több bűncselekményt követtek el, mint a démonizált dzsihadizmus. E kegyetlen támadások egyik példája volt a Cristina Fernández de Kirchner elleni merényletkísérlet.
A barna hullám vezetői szerte a világon négy közös mércével mérnek. Először is, a punitivizmus: kemény kéz és zéró toleranciapolitika a szegények által elkövetett bármilyen bűncselekménnyel szemben. Csak a fehérgalléros bűnözők mentesülnek teljesen e büntetés alól – az önkényes bebörtönzés [El Salvador elnöke, a fordító megjegyzése] Bukele által propagált modelljét követve, amelyet Bullrich példaként vesz.
Az antifeminizmus a jobboldal második vezérelve. Elutasítják a nőmozgalom minden vívmányát, és ezt a hozzáállást a férfiak furcsa áldozattá tételével indokolják, akiket az új „gender ideológia” elítél. A nők elnyomását csak akkor hangsúlyozzák, ha az bizonyos állítólag ellenséges kisebbségekkel (muszlim, afroamerikai, fekete) szembeni erőszakos sztereotípiák megerősítését szolgálja. Milei is része ennek a hullámnak: állami intézeteket zár be, és csökkenti a kutatási támogatásokat, miközben vissza akarja vonni az Argentínában elért, az egyenlő jogokra vonatkozó törvényeket.
Harmadszor, a reakciós hullám egy őrült antikommunizmust fogadott el, amely Biden amerikai elnököt tapasztalt szocialistának állítja be. Milei csatlakozik ehhez a McCarthy-féle vaksághoz, amikor Petrót, Lulát és López Obradort [Kolumbia, Brazília és Mexikó elnökei, a fordító megjegyzése] a kommunizmushoz köti. Fáradhatatlan kampányt folytat a marxizmus ellen, amelynek gonosz hatásait a társadalom minden területén felfedezni véli. A baloldal elleni kulturális háborúja magában foglalja a kultúra, a mozi, a színház, a Tecnópolis [nagy argentin tudományos, technológiai, ipari és művészeti kiállítás, a fordító megjegyzése] és az iskolai oktatás átszervezését, amelynek során aláássa a véleménynyilvánítás szabadságát.
Végül, a jobboldal hajlamos a régi születési nacionalizmus feltámasztására, a külfölddel szembeni hagyományos ellenérzéssel. Ez a múlt dicsőítését és a nemzeti identitás bálványozását szolgálja. Ebben a szellemben a Vox újjáépíti a „Spanyolország iránti szeretetet”, felidézi az 1936-os „vörösök elleni háborút” és dicsőíti a „faji napot”, hogy megtagadja a latin-amerikai őslakos közösségek ellenállását. Milei osztozik ebben a falangista feltámadásban, amikor a ConoSur diktatúráit kívánja vissza. (Villarruel mindent megtesz ennek az álomnak a megvalósításáért, katonai parádékat rendez és kegyelmet követel a népirtásokért).
A nacionalizmusnak ez a formája azonban nagyrészt megszűnt Latin-Amerikában, mivel elvesztette presztízsét, a múlt katonai bázisát és a további fejlődés anyagi alapjait és lehetőségeit. Európában is a nacionalizmus ismét defenzívában van. Olyan identitárius visszavonulást testesít meg, amely messze áll a régi soviniszta nacionalizmustól, amely az egyik hatalomnak a másik ellen a határokért folytatott háborúit támasztotta alá. Ma egy olyan páneurópaiság uralkodik, amely a másság jogának álcázza magát. Keresztény, nyugati, fehér, patriarchális identitást dicsőít – szemben az Afrikából és az arab világból érkező bevándorlókkal.
Különböző oldalak egy parancsnokság alatt
Az ultrajobboldal világszerte a gazdasági válság és a neoliberális globalizációs álom szertefoszlásának következményeként bontakozik ki. Megszakítja a bankok megmentésére irányuló állami beavatkozás új hullámát (2008-2009), és két, egymásnak ellentmondó irányt javasol: egyrészt az állami szabályozás felé való keynesiánus elmozdulást, másrészt az árualapú individualizmus megerősítését a neoliberális logika szerint.
A szabályozási elem felismerhető Trump protekcionizmusában, Meloni és Le Pen intervenciós politikájában, valamint az Európai Unió mezőgazdasági vámok fenntartásában. A neoliberális elem a privatizáció erősítésében, a gazdagok adókedvezményeiben és a munkaügyi kapcsolatok deregulációjában érhető tetten.
Ugyanez a lábnyom látható az éghajlatváltozás tagadásában, amely az olajcégeknek kedvez, és abban a zöldellenes fantáziában, hogy az éghajlati válság rövid távú piaci mechanizmusokkal megoldható. A digitális ultrajobboldal új milliomosai bálványozzák a piacot, és arról álmodoznak, hogy mesterséges intelligenciával szabályozzák azt. Azt azonban soha nem magyarázzák meg, hogy ez a szabályozás hogyan kövezné ki az utat a mindenki számára remélt jóléthez.
A neoliberális kultúra a jobbra tolódás vallási támogatói között is széles körben elterjedt. Az Egyesült Államok keresztény szélsőségesei és a brazil pünkösdisták a hagyományos istentiszteletet a jólét teológiájával helyettesítik a leendő prédikátorok kezében. Ezek saját egyházakat hoznak létre, hogy a versenyző individualizmus üzeneteivel a vállalkozói szellem szabályait hirdessék.
Ez a neoliberális elem az egész latin-amerikai ultrajobboldalon elterjedt, amely lemondott a fejlesztési iparosságról. Milei ezeket a tendenciákat anarcho-kapitalista beállítottságával csúcsra járatja, de a fejlett világbeli fő partnerei ellenében is. Az általa propagált ultraliberális fanatizmus nem csupán ideológiai vakságból fakad. Pénzügyi ügyfelei szolgálatában kezeli a súlyos argentin gazdasági válságot. Ők viszont jóváhagyják a beszédeit, hogy igazolják a kiigazításokat és behajtsák a csalárd adósságokat.
Trump kétségtelenül a legfontosabb hivatkozási pont a globális ultrajobboldal számára. Ő testesíti meg azt a teret, amely az Egyesült Államokban Reagan konzervatív forradalma óta kovácsolódott, és amely a Tea Partyval [Obama korábbi elnök gazdaságpolitikája elleni jobboldali populista mozgalom] konszolidálódott. konszolidálódott. Ez a két pillér megerősítette a milliomosok, a média, az egyházak és az aktivisták bázisát, és ezzel táplálta a Republikánus Párt felemelkedését.
A mágnás Trump tovább bővítette hálózatait nemzetközi szinten – mindig a hagyományos jobboldali amerikai szervezetek, például a CPAC és annak egyházi szárnyai támogatásával. Bannonnal együtt megpróbált egy európai kapcsolatokkal rendelkező barna internacionálét építeni – de Le Pen ellenállásába ütközött. Bár ezt a szerveződést nem vitte tovább, egy új, globalizált ultrajobboldal példátlan szintű hálózatosodását és koordinációját hozta létre.
Trump megpróbálja pozicionálni magát és partnereit a Kínával készülő, újonnan kiélezett kereskedelmi háborúra. Ezzel összhangban cselekszik az imperialista rendszer folyamatos észak-amerikai dominanciájával. Olyan európai menetrendet próbál megszilárdítani, amely alá van rendelve Washingtonnak, és amely bizonyos megállapodásokat követel meg Oroszországgal annak érdekében, hogy véget vessen az ukrajnai háborúnak, vagy elhalassza azt. Európai partnerei már tárgyalnak erről a javaslatról – bár a háborút szerető, feladni nem akaró táborral szemben.
Latin-Amerikában a trumpizmusnak való alárendelődés teljesen előrehaladott, és nem mutat ilyen árnyalatokat. Milei egy katona, aki fegyelmezetten követi a Washingtonból érkező parancsokat. Külföldi útjain, davosi beszédeiben, Kína elleni tüskéiben és a BRICS-államoktól való visszavonulásában pontosan úgy viselkedik, ahogyan az észak-amerikai világhatalom tipikus lakájától elvárható.
A globális ultrajobboldal általános fejlődése egyaránt tükrözi a hosszabb távú folyamatokat és a közelmúlt eseményeit. Akárcsak az Egyesült Államokban, az ultrajobboldal Európában is évtizedek óta érlelődik. Olaszország jó példa erre az érési folyamatra. Ott egy neoliberális fázissal kezdődött (Berlusconi), majd szélsőséges megnyilvánulások nélkül megszilárdult (Fini). Végül az ország északi részének déliekkel szembeni ellenségességét felváltotta a globális délről érkező migránsokkal szembeni páneurópai gyűlölet (Salvini). Meloni elnök jelenleg ezt az orientációt szilárdítja meg.
Latin-Amerikában a jobboldali változások dinamikája még újabb keletű. Milei csak az utolsó pillanatban került hatalomra, bitorolva Macri előkészületeit, amelyek a világjárvány idején bebetonozódtak. Netanjahuval, Izrael miniszterelnökével együtt ő testesíti meg a jelenlegi hullám leggonoszabb változatát. Mindketten hátat fordítottak a korábbi modellnek, hogy gyújtogató retorikájukat a gyakorlatba ültessék. Az egyik palesztinapolitikája és a másik brutális kiigazító intézkedései reakciós programjuk kegyetlen megvalósításának képét festik le.
A Milei és Netanjahu közötti obszcén közelség a régi antiszemita jobboldal általános irányváltását mutatja az iszlamofóbia felé […].
A tőle megszokott mennyiségű egzotikum mellett Milei nemzetközi partnereinek leglehetetlenebb vonásait is a végletekig fokozza. Különösen a politikai valóság paranoid szemléletét sajátítja el, minden ellenszenvet összeesküvésnek tulajdonítva. Ezt a helytelen leegyszerűsítést ugyanazzal a tényszerűséggel terjeszti, amellyel kollégái a védőoltások ellen vagy a Föld korongként való elképzelése mellett érvelnek. Az argentin elnöknek azonban sokkal kedvezőtlenebb körülményekkel kell szembenéznie, mint hittársainak: Még mindig robbanásszerű gazdasági válsággal küzd, és nem élvez olyan mértékű támogatást az utcán, mint amivel Trump, Bolsonaro és Le Pen büszkélkedhet.
Milyen ellenstratégiák vannak készülőben?
Kétségtelen, hogy az ultrajobboldal világszerte előretörőben van, és olyan kulcsfontosságú országokban, mint India, nagy láthatósággal bír. Ez a tendencia folytatódni fog, ha Trump megnyeri a választást, miután már lemondásra kényszerítette idősödő ellenfelét. Ez megerősítette befolyását az európai jogalkotásra is – még akkor is, ha az Európai Uniót még mindig nem tudja közvetlenül irányítani.
A reakciós spektrum minden formája profitál a hagyományos kommunikáció hitelességi válságából, és a nagyvállalatok pénzügyi támogatásával terjed a közösségi hálózatokon. A nagy hiteltelenség részeként Milei a digitális világ szemtelen felhasználásával ragadta meg a másságot. Ezt a manipulációt a trollhadseregei által terjesztett hazugságokon keresztül tökéletesítette, és arra használja, hogy meghatározza a mindennapi politikai napirendet.
A globális jobboldali lavina kitartása azonban nem olyan esemény, amelyet nem lehet megakadályozni. A regresszív tendenciákat meg lehet törni az utcán és a szavazóurnáknál, ha határozott lépéseket teszünk a megfordításukra. Ez a válasz lehetséges, de olyan meggyőző politikára van szükség, amely képes legyőzni a jelenlegi tétovázást.
A reakciós törekvések már számos vereséget szenvedtek Latin-Amerikában. A bolíviai puccs kudarcot vallott, akárcsak a Santa Cruz-i elszakadás. A brazíliai lázadás szintén kudarcot vallott, akárcsak a mexikói progresszív kormány megdöntésére tett kísérlet. Venezuelában most újabb döntő játszma zajlik a különböző összeesküvések elkövetői ellen, Argentínában pedig még nem született meg a végső döntés.
Fontos megfigyelni, hogy Franciaország milyen tanulságokat hoz az ellenállás számára. Ott a legutóbbi választási eredmények nagy megkönnyebbülést hoztak. A Le Pen győzelmének nagy veszélye meglepő módon a baloldal győzelmévé változott. A történelem iróniája volt: a választási rendszer, amely ezt az eredményt hivatott megakadályozni, most lehetővé tette a szélsőjobboldal vereségét.
Az alulról szerveződő mozgósítás döntő szerepet játszott ebben a sikerben, csakúgy, mint a közös jelöltekkel közös front gyors létrehozása. A baloldal által terjesztett antineoliberális program szintén döntő hatással volt. Ez magában foglalta az alkotmányozó gyűlés és a nagy vagyonok megadóztatásának radikális követelését a nyugdíjak finanszírozása érdekében. A kampánynak sikerült hatékony ellensúlyt képeznie a médiával szemben, amely démonizálta a baloldali jelöltet, Melanchont. A választások után a baloldali kormány építésének erős üzenete lenyűgöző volt.
Igaz, hogy a jobboldal megduplázta százalékos arányát, és továbbra is a fő ellenség marad. De új forgatókönyvek nyíltak, például a baloldalon belüli csaták a szociálliberálisok újonnan újraéledt befolyása miatt a Szocialista Párttal. Sok vita folyik a baloldallal való együttműködés lehetőségéről, de Franciaország megmutatta a jobboldal megállításának útját.
Argentínában és Franciaországban van néhány közös dolog, például az ellenállás az oktatási rendszerben, a szociális mozgalom ereje és a szakszervezetek hatalma. Argentínából azonban eddig hiányzott egy olyan politikai erő, amely korlátozná az ultrajobboldal hatalmát. Ami más országokban már létezik, az nálunk hiányzik. A Milei elpusztításához ezt az űrt le kell küzdeni.
Forrás: Lanza
