„Amikor nincs semmi, akkor van mit tenni”

Milyen a helyzet a fővároson kívül?

EG: Az ország többi régiója sokkal kevésbé érintett. Kivéve Artibonite-ot, amely nagyrészt a bandák ellenőrzése alatt áll, és az egyik legsűrűbben lakott megye. Ott a gazdák termőföldjeit elkobozzák, a fővárosba és más régiókba árut szállító teherautóikat a banditák elfogják és kifosztják.

SM: A Port-au-Prince-i helyzet elrejti mindazt, ami az ország más városaiban történik, és ami a helyi és nemzetközi médiát nem érdekli. Tagadhatatlan, hogy a válság hatással van a többi régióra, különösen a megélhetési költségekre. De hogyan tudunk reményt kelteni a káosz közepette, ha nem beszélünk a többi városról, az ellenálló közösségekről is? Egy haiti női filmesekből álló kollektíva tagja vagyok. A Jacmelben zajló inspiráló történetek mentén filmezzük az ellenállást. Ott, mint a tartomány legtöbb más városában, a gyerekek továbbra is iskolába járnak, az emberek nyugodtan intézhetik a dolgaikat, és békében élhetnek anélkül, hogy attól kellene tartaniuk, hogy megölik vagy elrabolják őket. Haiti déli és délkeleti távoli közösségeiben olyan alulról szerveződő szervezetek működnek, amelyekhez nagyon közel állok. Ott szociokulturális projekteket hajtunk végre, és dokumentáljuk a helyi gazdák életét és munkáját. Az állam és az infrastruktúra hiánya ellenére ezek a közösségek megszervezik magukat.

Mindhárman aktívak a kulturális életben. Milyen jelentősége van az irodalomnak, a filmnek és a kultúrának a politikai válság idején?

EG: A művészeket közvetlenül érinti a válság. A kulturális helyszíneket, vallási helyeket, iskolákat és egyetemeket a bűnözők kifosztották és/vagy felgyújtották, más helyeket kénytelenek voltak bezárni. A kultúrát közvetlenül a szívén érte a csapás. Hogyan lehet tovább lélegezni egy olyan városban, ahol a kultúra helyei hamuvá váltak vagy be kellett zárniuk a kapuikat?

StS: Ha nemleges választ adnánk arra a kérdésre, hogy az irodalom, a film és a zene mit tud elérni egy ilyen súlyos válsághelyzetben, az a hosszú történelmünk téves megítélése lenne. Legyen szó a Duvalier-diktatúra idején tevékenykedő Kouidor csoportról, Frankétienne színdarabjairól vagy Manno Charlemagne dalairól, a művészek mindig is megpróbáltak formát adni a lakosság igényeinek. Mi több, a kultúrának megvan az a képessége, hogy összehozza az embereket.

Séphora, a munkáidban a patriarchális struktúrákkal is foglalkozol. Mostanában a lányok és nők elleni szexualizált erőszak ugrásszerű növekedéséről érkeznek jelentések. Hogyan lehet támogatni az érintetteket?

SM: A nemek közötti egyenlőtlenségek a válságban tovább súlyosbodtak. A nők és a lányok nagyon kiszolgáltatottak és kettős áldozatai a fegyveres bandák által elkövetett erőszaknak: el kell menekülniük otthonukból, és elveszítik gazdasági bevételi forrásaikat. A fegyveresek megtámadják és megerőszakolják őket. A nők a lakosság több mint felét teszik ki, de a politika a férfiak dolga volt és még mindig az, ahogy az erőszak is. Néhány napja már szó van egy átmeneti tanács felállításáról, amely az átmenetet biztosítja és megszervezi a következő választásokat. Az egyetlen nőnek ebben a tanácsban le kellett mondania, mert szexista fenyegetéseket kapott.

Meg kell erősíteni a feminista szervezetek erőfeszítéseit a helyzet ellensúlyozására. Ez főként a nők közötti támogató hálózatok, befogadóközpontok és az erőszak túlélőinek nyújtott támogatás, valamint megelőző tudatosságnövelő és oktatási programok létrehozását jelenti. De olyan kezdeményezésekre is, amelyek nyomást gyakorolnak a hatóságokra és az intézményekre.

A haiti médiában folyó diskurzus valóban különbözik a nagy nemzetközi médiában folyó diskurzustól? És vannak olyan szempontok, amelyek Ön szerint hiányoznak a tudósításokból?

StS: Egy alapvető kérdés ritkán hangzik el a nyugati médiában: honnan származnak a háborús fegyverek, és hogyan kerülnek az ország munkásnegyedeibe? Szembetűnő a kontraszt e városrészek rossz állapota és a bandatagok által mutogatott fegyverek túlzó árai között. És vajon ugyanez lenne a helyzet, ha ezek a fegyveresek egy valódi felszabadító harc mellett kötelezték volna el magukat? Vajon ilyen könnyen hozzá lehetne-e jutni ezekhez a fegyverekhez, ha a harcuk ellentétes lenne néhány nyugati hatalom érdekeivel Haitin?

EG: Ki mondhatja el a külföldi médiának, hogy a haiti probléma nem csak a fegyveres bandák kérdése? Ki mondja el nekik, hogy a haiti vámokat korrupt haiti politikusok, az USA és néhány nagy haiti exportőr ellenőrzi? Még a haiti média is alig foglalkozik ezzel a kérdéssel. A haiti társadalom kudarca a média kudarca is, amelynek a demokrácia első számú védelmezőjének kellene lennie, de azokat a politikai szereplőket hívja meg műsorába, akik hozzájárultak az ország tönkretételéhez.

A nemzetközi közösség már hónapok óta tárgyal arról, hogy multinacionális missziót küldjön Haitire – nem ez lenne az első. Haiti értelmiségiek, köztük Edwidge Danticat, azt hangsúlyozzák, hogy a válságból egy haiti vezetésű kiútra van szükség. Ön hogyan látja ezt a vitát?

EG: Jacky Lumarque, a haiti Quisqueya Egyetem rektora azt mondta: „A haiti ma egyedül van. Mindenekelőtt a saját országában. Száműzetésben. Elhagyatott.” Ezek a szavak az egzisztenciális magány, az elhagyatottság érzését tükrözik, amelyben sok haiti osztozik. Haitin a nemzetközi közösség mindig is a gyújtogató és a tűzoltó szerepét játszotta. Az általa támogatott korrupt és törvénytelen haiti kormányokkal cinkosan tüzet gyújt, majd szuperhősként rohan, hogy eloltsa a tüzet, a megmentésünk ürügyén. Haiti számára az egyetlen módja annak, hogy kijusson ebből a sárgödörből az, hogy Haiti népe tisztességes és hiteles választások útján maga határozza meg a vezetését.

StS: A külföldi erők jelenléte Haitin hosszú múltra tekint vissza. Ezeknek a beavatkozásoknak a következményei a haiti társadalomra nézve mindig is károsak voltak. Az ENSZ legutóbbi haiti művelete kolerajárványt okozott, amelynek közel 20.000 áldozata volt. A fegyveres beavatkozás rövid távú megoldást jelenthet a haiti válságra, de valódi megoldást csak az jelenthet, amely a különböző haiti szereplők konszenzusából fakad egy közös társadalmi projektre vonatkozóan. Szembetűnő gyarmati kontinuitás van abban, ahogyan a nyugati hatalmak a haiti problémát kezelik, mivel ellenségesek a válság bármilyen endogén megoldásával szemben, mivel rendszerük nem teszi lehetővé, hogy a fekete emberek maguk hozzanak döntéseket.

SM: Mindezek ellenére bízom a jövőben. Nagyon nehéz pillanatot élünk át. Jobban, mint valaha, vissza kell térnünk a jó szomszédság, a tisztelet, a szeretet és az egymásra való odafigyelés polgári értékeinkhez. Nem vagyunk erőszakos nép, hanem nagylelkű, támogató és szabad nép vagyunk. A történelem mindig emlékeztetni fog minket erre, mert fájdalmunkban megtanultuk, hogy a szegénység és a társadalmi igazságtalanság csak erőszakot és embertelenítést eredményez, és hogy közösen kell döntenünk arról, hogy tisztázzuk magunkat ezzel a politikai rendszerrel, mert ami Haitin történik, az az érdekek összefonódásának, a korrupciónak, a büntetlenségnek és a társadalmi igazságtalanságnak az eredménye. Azt kívánom az én generációmnak és az elkövetkező generációknak, hogy nyerjük vissza a hitet, hogy a mélyreható változásért dolgozzunk. Ha nincs semmi, akkor mindent meg kell tennünk, ez utópisztikusan hangozhat, és bizonyára sok időbe telik, de itt a pillanat, hogy felelősséget vállaljunk Haitiért.

Az interjút készítette: Lisa Brunke, irodalomtudós, doktori disszertációját Haiti francia nyelvű irodalmáról írta.

Forrás: Akweb