Interjú az Ulrike és Reinhard Schaller fejlesztési-munkás házaspárral
A Haitiról érkező hírek miatt hónapok óta megfagy bennem a vér: egy olyan országról beszélnek, amelynek elitje – kormány és ellenzék, de a magánszektor egy része is – teljesen védtelenül hagyja a nép többségét a felfegyverzett bűnbandák terrorjának. Vagy – a haiti emberi jogi szervezetek vádjai szerint – még együtt is működnek a bandákkal, fegyverrel látják el őket, és saját érdekeik érvényesítésére használják őket. Megdöbbentő következményekkel: csak 2023 januárja óta közel 3700 ember fizetett az életével a több mint 200 banda által szervezett terrorért. Több mint 1000 embert raboltak el, hogy váltságdíjat követeljenek tőlük. Az ENSZ legfrissebb adatai szerint – 200.000 haiti menekül a terror és az erőszak elől a saját országában, akiknek a fele gyerek. A legtöbb diplomáciai képviselet már régóta kivonta személyzetét Haitiről.
Tekintettel arra, hogy a biztonsági helyzet ilyen elviselhetetlenné vált, lehetséges-e még a támogatók számára – például Európából -, hogy Haitin részt vegyenek, dolgozzanak és éljenek? Ulrike és Reinhard Schaller a Centre de Développment Côte Sud Haïti (CDCSH) nevű haiti civil szervezettől, amelyet többek között a Kindernothilfe is támogat, már régóta igennel válaszol erre a kérdésre. Most tértek vissza a Haiti délnyugati részén fekvő Les Cayes-ba, miután egy rövid pihenőt töltöttek családjukkal és barátaikkal Európában. Ebben az interjúban egy olyan régióról beszélnek, amelynek lakosai eddig meg tudták állni a helyüket a Port-au-Prince-ből kiinduló erőszak és terror örvényében.
Miben különbözik Les Cayes vagy a Tiburon-félsziget déli partján fekvő Port-à-Piment, ahol önök is tevékenykednek, a fővároshoz képest? Hogyan védekeznek az emberek a bandák által elkövetett erőszak ellen? És hogyan lehetséges úgy dolgozni, hogy nem kell állandóan félteni a saját és a kollégák biztonságát?
Ulrike Schaller: A Sud körzetben is voltak halálos áldozatok a bandatagok és a rendőrség közötti támadásokban és összecsapásokban. De a fővárossal ellentétben Les Cayes rendőrfőnöke és emberei határozottan útját állják a fegyveres bandatagoknak, akik meg akarják vetni itt a lábukat. És ezzel a lakosságot is maga mellé állította. Les Cayes környékei kisebbek és áttekinthetőbbek, mint a fővárosé, és a vidéki kisebb városokban és falvakban mindenki ismer mindenkit. Ha egy idegen megjelenik itt fegyverrel a kezében, az emberek megvédik magukat. A fővárosi bandák egyikének sem sikerült még átvennie az irányítást például Les Cayes egyik negyedében sem.
Reinhard Schaller: Személy szerint mi nem félünk. Miután 25 éve dolgozunk Haitin, ismerjük az íratlan szabályokat, és sokat tanultunk a körülöttünk élő emberektől, különösen a valóban csodálatra méltó túlélési akrobatikájuktól. De természetesen a bandák rémuralma és a gazdasági és ellátási struktúrák összeomlása Les Cayes-ben és Haiti délnyugati részén is érezteti hatását.
Milyen konkrét következményei vannak az emberek mindennapi életére – vagy az önök munkájára – nézve?
ReinhardSchaller: Mivel a RouteNationale2-n, a főváros és a délnyugati részek között létező egyetlen úton folyamatosan egész teherautókat és azok teljes rakományát rabolják el, és minden buszt és más járművet megzsarolnak, hogy a bandák által felállított „ellenőrzőpontokon” útdíjat fizessenek, a szárazföldi áruszállítás sokkal bonyolultabbá és drágábbá vált. Különösen az üzemanyag-ellátás jelent hatalmas problémát. Már tapasztaltuk, hogy 14 napja egyetlen tartálykocsis teherautó sem tudott átjutni. És amikor van némi benzin a töltőállomásokon, akkor is felhalmozás van. De a legdrámaibb dolog minden bizonnyal az alapvető élelmiszerek árának emelkedése. A hagyma Ausztriában lényegesen olcsóbb, mint Haitin. A paradicsom háromszor annyiba kerül Les Cayes-ban, mint Európában. A helyzet még rosszabbá vált, mert a szomszédos Dominikai Köztársasággal közös határ hetek óta zárva van egy öntözőcsatorna építése miatti konfliktus miatt – és onnan sem érkezik több áru az országba. Ez természetesen a mi munkánkra is hatással van, különösen, ha építőanyagok vagy gyógyászati termékek beszerzéséről van szó. Még az egyházi kórházakban is, amelyek általában jobban felszereltek, gyakorlatilag nem lehet műtéteket végezni, mert nem állnak rendelkezésre altatószerek vagy antibiotikumok.
Az ENSZ és menekültügyi szerve, az UNHCR jelenleg 200.000 emberről beszél, akik a bandák rémuralma elől, amelyek a főváros, Port-au-Prince és környéke területének 90 százalékát ellenőrzésük alá vonták, távolabbi, főként vidéki megyékbe menekültek. Hogyan éli meg a menekültek helyzetét Les Cayes-ben vagy Port-à-Pimentben?
Ulrike Schaller: Természetesen sokan próbálnak rokonoknál szállást találni. De néhányan egyszerűen itt maradtak, a lehető legtávolabb a fővárostól és az ott átélt borzalmaktól. Ők gyakran anyák a gyermekeikkel. Bármilyen szállást elfogadnak, csak egy tető legyen a fejük felett. Port-à-Pimentben egész családok táboroznak a piactéren. Sokan zavartnak, rendkívül traumatizáltnak tűnnek. Az egyik anya az egyik súlyosan fogyatékos gyermekével érkezik hozzám a fizioterápiás központba. Elmondja, hogy mindent hátra kellett hagynia, és csak hat gyermekével jutott el idáig. A helyzet a legutóbbi, augusztusi mészárlás után volt igazán rossz, amikor a hírhedt Gran Ravin banda több mint 100 lakost gyilkolt meg a rendkívül sűrűn lakott Carrefour-Feuilles negyedben – 15.000 ember menekült el pánikszerűen. Ez az anya, aki gyermekével együtt fizioterápiára jár, korábban a fővárosban kereste a kenyerét. Faszénnel kereskedett az utcán, és ebből tudott megélni. Most leírja, milyen érzés „menekültnek” lenni – és hogy nincs más hely, ahol éjszakánként aludhatna a gyerekeivel, mint a rokonok asztala alatt, akiknél lakik.
Korábban a „túlélési akrobatika” szót használta. Hogyan sikerül az embereknek ilyen kedvezőtlen körülmények között, szinte működő állami struktúra nélkül gondoskodni a gyermekeikről és megszervezni a mindennapi életüket?
Reinhard Schaller: Az alatt a két és fél évtized alatt, amióta Haitin élünk és dolgozunk, megtanultuk megérteni, hogy az emberek ebben az országban sokkal jobban képesek kezelni a válságokat, katasztrófákat és szélsőséges helyzeteket, mint például az európai társadalmak. A déli megyét, amelyhez Les Cayes és Port-à-Piment tartozik, az elmúlt években többször sújtották pusztító természeti katasztrófák, mint például a 2016 októberében levonult Matthew hurrikán, amely több mint 1000 ember halálát okozta, vagy legutóbb a 2021 augusztusában bekövetkezett súlyos földrengés, amely 2400 ember halálát okozta a térségben. A régióba érkező külső segítség teljesen elégtelen volt. Az embereknek magukon kellett segíteniük. A „túlélési akrobatika” azt jelenti, hogy képesek vagyunk hozzáférni és hasznosítani a tudást és a tapasztalatokat, például a zöldségtermesztés, a kecske- és csirketartás terén – még akkor is, ha a város közepén élünk -, intenzíven használjuk a hálózatokat és a kapcsolatokat, cseréljünk dolgokat és készségeket, adunk és veszünk. Ha segítesz egy rászorulónak, az emberek ezt nem felejtik el. De vannak szabályok: a bizalommal való visszaélés igazi no-go!
Úgy hangzik, mintha neked is lennének tapasztalataid erről a fajta túlélési kultúráról.
Ulrike Schaller: Természetesen! Nem tudtunk volna 25 évig Haitin élni és dolgozni, ha az emberek, akikkel kapcsolatot építettünk, nem bíznának bennünk. Amikor például egyik benzinkútnál sincs benzin vagy gázolaj, de nekünk sürgősen el kell jutnunk Les Cayes-ból Port-à-Pimentbe, mindig van valaki, aki ad nekünk egy kis üzemanyagot, hogy tudjunk dolgozni – vagy segít pénzt váltani, még akkor is, amikor az összes bank zárva van.
Reinhard Schaller: De ennek a túlélési kultúrának vannak más elemei is, amelyek a technológiához és a fenntarthatósághoz kapcsolódnak: mivel a közüzemi áramellátás kezdetleges, mivel Les Cayes egyetlen erőművének és dízelgenerátorainak ellátása akadozik, mert egyszerűen nem jönnek tartálykocsik a fővárosból, sokan elkezdték magukat következetesen napelemekkel felszerelni. Több amerikai és európai szervezet segít ennek a technológiának a telepítésében és az akkumulátorok beszerzésében. Így fenntarthatóan termelt áram és fény áll rendelkezésre – teljesen függetlenül az állami rendszertől. A mindennapi élet megszervezésének másik eleme ilyen bizonytalan körülmények között a mobiltelefon, amely gyakran lehetővé teszi az általunk említett hálózatok működését. És az emberek így is összefognak, hogy megvédjék magukat a bandák ellen.
Október elején António Guterres ENSZ-főtitkár kérésére az ENSZ Biztonsági Tanácsa úgy döntött, hogy egy nemzetközi rendőri missziót küld Kenyából, hogy segítsen stabilizálni a katasztrofális biztonsági helyzetet, különösen a főváros térségében. Bár a projekt késik, mert egy nairobi bíróság kezdetben leállította az 1000 rendőr tervezett bevetését, hogyan vélekednek a haitiak, akikkel beszél, erről a kezdeményezésről?
Reinhard Schaller: A legtöbb embernek nincsenek jó emlékei az ENSZ legutóbbi haiti missziójáról, a MINUSTAH-ról, amely 2004 és 2017 között tartózkodott az országban nemzetközi csapataival, többször is hírnevet szerzett magának korrupcióval, lopással és szexuális erőszakkal, és pusztító kolerajárványt váltott ki az egyik északi bázisán. A fegyveres nemzetközi missziók jelenlétével kapcsolatban nagy a szkepticizmus, és jogosak a kétségek, hogy a részvételüket vállaló kenyai és a szomszédos karibi országokból érkező rendőri egységek képesek lesznek-e eljutni a probléma gyökeréig, vagyis a bandák, a kormány és az ellenzéki politikusok, valamint az őket kihasználó üzletemberek közötti szoros kapcsolatokig. Természetesen az emberek – még a fővárostól, Port-au-Prince-től távol is – az erőszak és a terror végét akarják, végre jobb feltételeket, hogy megállítsák a gazdasági lejtmenetet és csökkentsék az éhezést az országban, amely jelenleg a lakosság közel felét érinti. De a megoldásnak, amely véget vet ennek a rémálomnak, a haiti társadalomból kell kiindulnia. Mert ez is része az igazságnak: a haiti hatalmi elit részben felelős az ország számos problémájáért, és a történelem során soha nem okozott gondot nekik, hogy brutális erőszakot alkalmazzanak érdekeik érvényesítésére.
Végül egy személyes kérdés: Ön 1998 óta dolgozik különböző szerepkörökben és feladatokban Port-à-Pimentben és Les Cayes-ben. Mi a legfontosabb tanulság 25 év után?
Reinhard Schaller: Annak idején a cfi (Christlich eFachkräfte International) küldött minket Port-à-Pimentbe, hogy én, mint képzett lakatosmester és szakiskolai tanár, a CDCSH kézműves iskolájának vezetését Port-à-Pimentben az alapoktól kezdve átvegyem – és mint olyan ember, aki még soha nem járt Haitin. Ebben a negyedszázadban Ulrike és én tanúi lehettünk annak, hogy az egyházi fejlesztési és küldő szervezetek hogyan fejlődtek. Ma már elképzelhetetlen lenne, hogy egy blan, egy fehér ember, ahogy kreyòl nyelven mondják, egyszerűen egy haiti kollégákból álló csapat elé kerüljön. Szerencsére sokkal nagyobb az érzékenység a gyarmati szerepmodellek iránt. És ez a megváltozott szemlélet lehetővé tette számunkra azt is, hogy a mai napig folytassuk a munkát, hogy folyamatosan változó csapatok részesei legyünk, hogy folyamatosan tanuljunk – de azt is, hogy egyénként egy lépést hátrébb lépjünk, és megértsük, hogy a haiti kollégáink, barátaink azok, akiknek kisebb-nagyobb mértékben dönteniük kell a helyszínen folyó munkáról és az országuk jövőjéről.
Az interjú alanyai:
Ulrike Schaller szakmáját tekintve gyógytornász. A fekete-erdei Tennenbronnból származik, és a Freiburgi Egyetemen végezte tanulmányait. Az elmúlt 25 évben Port-à-Piment és Les Cayes különböző kórházaiban dolgozott, elsősorban mozgássérült gyermekekkel és balesetek áldozataival, és – a 2010-es és 2021-es földrengéseket, valamint a 2016-os Matthew hurrikán katasztrófáját követően – intenzíven támogatta a sérült gyermekek és felnőttek rehabilitációját. Ma egy kis fizioterápiás rendelőt vezet Port-à-Pimentben.
Reinhard Schaller képzett lakatosmester, szakiskolai tanár, aki sokéves oktatási tapasztalattal rendelkezik a fiatalokkal való munkában, és evangélikus lelkész. A kis felső-frankföldi Schnarchenreuth faluban nőtt fel. A cfi (Christliche Fachkräfte International) 1998-ban küldte őt és feleségét először Haitire, hogy a CDCSH szakképzési és kézműves központot vezessék Port-à-Pimentben. Ulrike és Reinhard Schaller 2011 óta a VDM-mel (Vereinigte Deutsche Missionshilfe) kötött szerződés alapján dolgozik Haitin.
A Port-à-Pimentben található Centre de Développment Côte Sud Haïti (CDCSH) központot 1989-ben alapította a Mission Evangélique Baptiste de Sudd’Haïti (MEBSH), és ma is ez a 400 haiti egyházi közösséget tömörítő szövetség támogatja. Európából különböző támogató csoportok, valamint többek között a Kindernothilfe (KNH) nyújtanak pénzügyi segítséget, amely 2008 októberében, az Ike hurrikán okozta pusztítást és áradást követően először tette lehetővé, hogy a Tiburon-félsziget déli partján fekvő falu lakosságát egy ciszternaépítési projekt révén megbízhatóan tiszta ivóvízzel lássák el. A 2010. január 12-i földrengés után, amely 316 000 ember halálát okozta Haitin, a CDCSH szakképzési csoportja és Reinhard Schaller a KNH által finanszírozott tanfolyamprogramot szervezett a lerombolt Port-au-Prince-ben, a Sud megyében rekedt fiatalok számára, hogy megtanítsa őket a földrengésbiztos kőműves- és építőipari technikákra, hogy a fővárosba való visszatérésük után legyen munkalehetőségük. Amikor 2016 október elején a Matthew hurrikán feldúlta a délnyugat-haiti tájat, és Port-à-Pimentben az épületek 90 százaléka súlyos károkat szenvedett, az osztrák, svájci és német adományozók lehetővé tették a CDCSH szakiskola teljes újjáépítését a KNH-n keresztül.
Az interjút készített: Jürgen Schübelin
Forrás: Lateinamerika anders
