A szolidaritásról, mint a kubai politika alapjáról, valamint a forradalom eredményeiről és kihívásairól. Beszélgetés Gerald Warnkével.
A 2023-as május elsejei ünnepséget a havannai Maleconon az időjárás és az üzemanyaghiány miatt napokkal el kellett halasztani. 150.000 ember gyűlt össze a sugárúton
Gerald Warnke az 1970-es évek eleje óta vesz részt szolidaritási mozgalmakban, többek között Vietnam, Chile és Kuba érdekében. Kasselben él. Az ő kezdeményezésére a legnagyobb Chilén kívüli falfestményt, amelyet 1977-ben Kasselben festett a „Documenta 6” margójára, először állítják ki digitális reprintként a berlini jW „May Gallery”-ben az 1973-as chilei fasiszta puccs 50. évfordulóján.
Ön és kísérője a 16. Nemzetközi Májusi Brigádra Kubába utazott, és korábban adományokat kért az ottani egészségügyi rendszer számára. Mennyit sikerült összegyűjteniük?
Csak az utolsó pillanatban döntöttünk úgy, hogy részt veszünk ezen a brigádon. Két héttel az utazás előtt azt gondoltam magamban, hogy nem utazhatok Kubába turistaként, és elküldtem egy adománykérő felhívást ismerősöknek és barátoknak. Végül egy hét alatt 1400 euró gyűlt össze. Egy gyógyszerész segítségével további 7.500 eldobható fecskendőt tudtam megszervezni, és digitális lázmérőket vásároltunk koraszülött csecsemők számára egy havannai gyermekkórház számára. Ismerősöktől okostelefonokat gyűjtöttünk a távoli háziorvosi rendelők számára, különösen az ország keleti részén, hogy az orvosok szoros kapcsolatot tarthassanak a betegeikkel.
Ezek mindazok a dolgok, amelyeket Kuba nem tud külföldről beszerezni?
Ezek drágák, és csak deviza ellenében szerezhetők be, amivel az ország nem rendelkezik. Még ha lenne is elég pénz, Kuba az amerikai kereskedelmi, gazdasági és pénzügyi embargó miatt sok mindent nem tud megvásárolni a nemzetközi piacon. Amint egy terméknek csak három százaléka tartalmaz amerikai szabadalmakat, máris a kereskedelmi embargó hatálya alá kerül. Az embargót megszegő vállalatokat szankciókkal fenyegetik. Ezenkívül a Corona-járvány megduplázta vagy megháromszorozta a konténerek szállítási árait.
Miről tud beszámolni a 16. Nemzetközi Május Brigád tevékenységéről?
Németországból hét résztvevő volt. Összesen mintegy 420 ember vett részt 24 országból, Dél-Koreából, Japánból, Ghánából vagy Dél-Afrikából, Spanyolországból, Portugáliából vagy Chiléből és más dél-amerikai országokból. Csak Nagy-Britanniából 50 résztvevő érkezett, fiatal szakszervezeti tagok, az USA-ból 56-an. Még az EU Parlament képviselői is felszólaltak. A kubaiak nem számítottak ennyi regisztrációra. Mivel a tervezett tábor a szállás miatt túl kicsi volt, néhány héttel előtte villámgyorsan átszervezték, négy havannai szállodában szállásolták el a brigádot, és rövid idő alatt kibővítették a látogatási és vitakörök programját. Logisztikai és szervezési remekmű.
A program, amely Havanna, Artemisa, Villa Clara és Sancti Spiritus tartományokban zajlott, magában foglalta a barriók, mezőgazdasági szövetkezetek, kulturális projektek, egy fogyatékkal élők számára létrehozott intézmény, a „Fidel Castro” központ és a Santa Clara-i Che Guevara emlékmű meglátogatását. Találkoztunk nemzetközi diákokkal, és részt vettünk különböző tájékoztatókon szakszervezeti tagokkal, a biotechnológiáról, az idegtudományokról, a digitalizációs stratégiáról, az új médiáról és sok másról.
Mi a brigád küldetése?
A kubai külpolitika egyik sarokköve a népek közötti nemzetközi szolidaritás. A kubai orvosok a világ számos országában úton vannak – még Olaszországban is a világjárvány idején. 20.000 dél-amerikai tanul ingyenesen orvosnak Kubában, azzal a kötelezettséggel, hogy utána legalább öt évig országuk elmaradott régióiban kell dolgozniuk. Kuba kezeli a csernobili gyermekeket, Kuba segített az afrikai Ebola-járvány leküzdésében stb. Az ország nagyra értékeli a nemzetközi szolidaritási mozgalmak erejét az elmaradottság, a gyarmatosítás, a kizsákmányolás és a kapitalizmus elleni globális küzdelem támogatásában. A kubai külpolitika nem csak a kormányok közötti nagypolitika szintjéről szól, hanem elsősorban a népből kiinduló mozgalmakról, amelyek nélkül elképzelhetetlen bármilyen fejlődés. Itt jön képbe az a nagy érték, amelyet Kuba a nemzetközi szolidaritási mozgalomnak, és így ennek a brigádnak is tulajdonít.
Még arra is felkértek minket, hogy a havannai május elsejei nagygyűlésen az állami és pártvezetés tribünjére üljünk fel. Nagyon meglepő és szokatlan volt, hogy állami vendégként kezeltek. Erre azonban nem került sor, mert a havannai május elsejei nagygyűlést néhány nappal később a régiókban tartott gyűlések javára el kellett törölni, mivel előző nap egy vihar térdig elöntötte a város utcáit, és nem volt elég benzin. Ezután jelen voltunk a Sancti Spiritus-i tüntetésen – leírhatatlan élmény volt, amely megmutatta számunkra a kubai forradalom erejét még a legnehezebb időkben is. A május 2-án a havannai kongresszusi központban tartott Nemzetközi Szolidaritási Konferencián való részvétel – 1400 résztvevővel, köztük az állami és pártvezetéssel – Miguel Díaz-Canel államelnökkel, mint főszónokkal – pedig minden bizonnyal az egyik csúcspont volt.
Ez a brigád kifejezi a nemzetközi szolidaritási mozgalom iránti megbecsülést, és a Kubával való szolidaritás megerősítésének egyik építőköve kell, hogy legyen. A kubaiaknak ugyanis akkor tudunk a legjobban segíteni, ha mi magunk is szolidaritást gyakorolunk velük. Ezt a feladatot nem lehet valahová delegálni. Nekünk magunknak kell megtennünk. Pénzadományokkal, természetbeni adományokkal, és ami a legjobb, egy széles körű politikai szolidaritási kampány kidolgozásával a gazdasági blokád megszüntetése érdekében. A következő ENSZ-közgyűlés előtt – legutóbb, 2022-ben csak az USA és Izrael szavazott a blokád mellett, Brazília (még Bolsonaro alatt) és Ukrajna tartózkodott – 2023. november 16-án és 17-én Brüsszelben lesz a „Kuba blokádjának feloldása” elnevezésű nemzetközi bíróság. Ez a Kuba iránti szolidaritás csúcspontja kell, hogy legyen. A többit már a kubaiak maguk teszik meg.
Milyen benyomásokat szerzett a sziget mindennapi életéről a tartózkodása alatt?
Négy hetet töltöttünk ott, kettőt a brigáddal, kettőt pedig egyéni turistaként. A kubai szocializmus sok meglepetést tartogat egy nyugati utazó számára. A legmegdöbbentőbb az, hogy a mindennapi életet rasszizmus nélkül tapasztaljuk meg. Ezt aligha lehet néhány szóval leírni, és mélyen lenyűgöző. És egészen elképesztő látni azt a magától értetődő méltóságot, nyugalmat, higgadtságot és barátságosságot, amellyel a kubaiak minden viszontagság ellenére végigcsinálják a mindennapokat. Ez is nagy ellentétben áll a mi rohanó, stresszes életünkkel. És az is elképesztő volt, hogy az egész országban nincs reklám.
Akkor például nem is tudtuk, hogy a hárommillió lakosú Havanna az első és egyetlen olyan nagyváros a világon, amelynek zöldség- és gyümölcsszükségletét 90 százalékban a város közelében található szövetkezetek fedezik, fenntartható, műtrágya és növényvédő szerek használata nélküli mezőgazdasággal. Nagyon közel az otthonhoz és organikusan. A mi fogalmaink szerint: A városi kertészet mint nagyszabású társadalmi projekt. Mint oly gyakran, a kubaiak is erényt csináltak a szükségből, és pragmatikusan új utakat találtak a hiány orvoslására. Az európai szocializmus veresége után, ahogy ők nevezik, hirtelen egymillió tonna műtrágya és növényvédő szer hiányzott a szocialista országokból. A megoldás az volt, hogy a legegyszerűbb eszközökkel, nagyüzemi technológia, műtrágyák és növényvédő szerek nélkül áttértek a biogazdálkodásra.
És akkor ott van még az egészségügy. Az egész országban létezik a családorvosok rendszere, ahol egy orvos 100 családot vagyis körülbelül 600 beteget lát el. Sehol a világon nincs nagyobb orvossűrűség. Az egész rendszer a megelőzésre irányul, nem csak a már kitört betegségek gyógyítására. Bár az USA-hoz képest csak az erőforrások öt százalékát lehet felhasználni, a kubaiak várható élettartama valamivel magasabb, mint a gazdag USA-ban, és a csecsemőhalandóság is alacsonyabb. És akkor ott van ez a hihetetlenül magas oktatási szint. Nem magától értetődő, hogy egy egyszerű biciklis riksásszal Goethéről tudjunk beszélgetni. Vagy azt hallani, hogy jelenleg mintegy 500.000 felnőtt tanul ingyenesen egy mindenki számára elérhető egyetemen.
Az élelmiszertermelés korántsem volt az egyetlen olyan ágazat, ahol a Szovjetunió támogatásának elvesztésével valamit tenni kellett.
Az olajimport is összeomlott, és az ország elég rosszul állt. A kubaiak itt is erényt csináltak a szükségből. Energetikai fordulatot kezdeményeztek. Fidel azt mondta: „A legjobb olajmező az, amelyet eleve nem csapolnak meg. És a legjobb energia az, amit eleve nem használunk fel”. Nagyon rövid idő alatt, hasonlóan az 1960-as írástudási kampányhoz, az iskolások és diákok az egész országot bejárták, hogy meggyőzzék az embereket az energiatakarékosságról, és első lépésként kicserélték a villanykörtéket energiatakarékos izzókra, amelyeket az állam ingyenesen biztosított.
Mennyire volt stabil
az áramellátás az önök tartózkodása alatt?
Az áramkimaradások nem nagyon érintettek bennünket. Az ellátási válság azonban sokkal nagyobb, áthatóbb, és sok oka van, ami ellen a kormány nem tehet semmit. Kubának számos katasztrófát kellett túlélnie az elmúlt években. Először a matanzasi üzemanyagraktár robbant fel, aztán egy hurrikán pusztított a szigeten, és mindennek tetejébe jött a koronajárvány. A turizmus mint devizabevétel teljesen összeomlott, az államadósság megduplázódott, mert az állam a járvány alatt is folytatta a bérek kifizetését. És most ott vannak az áremelkedések mindenre, amit importálni kell. Szó szerint mindenből hiány van, néha még a WC-papírból is. Sokak szerint a jelenlegi helyzet ugyanolyan rossz vagy rosszabb, mint az úgynevezett különleges időszak alatt a 90-es évek elején. Ez mond valamit.
Van ennek
következménye a szocialista orientációjú társadalmi modell jövőjére nézve?
A kubaiak egyértelműen azt mondják, hogy ragaszkodnak a szocializmus rendszeréhez. A fő vívmányok, amelyeket biztosítaniuk kell, az oktatás mindenki számára, az egészségügy mindenki számára és a föld a parasztok számára. Emellett ott van a lakhatás biztosítása. Alapvetően nem akarják megismételni az európai szocializmus hibáit, beleértve a túlzott központosítást és a bürokratikus merevséget. De nem akarják lemásolni az ázsiai szocializmust a vietnami vagy kínai mintájára, annak erős szabadpiaci elemeivel, hanem a saját útjukat keresik. Teljesen világos, hogy Kuba nem akar piacgazdaságot, mint uralkodó gazdasági formát, mert ez a kapitalizmushoz való visszatérést jelentené.
Közben azonban határozottan vannak kisebb piacgazdasági elemek.
A szigorúan központosított tervezés szakaszai és a mezőgazdaság, a kézművesség, sőt a kisvállalkozások állami tulajdonba adása után a kubai kommunisták mostanra felismerték, hogy a szocializmus felé vezető úton a gazdasági tevékenység változatos formáira van szükség, amelyeket rugalmasan és a helyzetnek megfelelően kell irányítani, hogy a szocializmus alatt megtalálják a legjobb utat. Raúl Castro az 1990-es években józanul megjegyezte, hogy a párt legnagyobb hibája az volt, hogy azt hitte, létezik egy kész recept a szocializmus építésére. Kijavították a hibákat, új utakat próbáltak ki és tapogatóztak előre.
Ebbe beletartozott az is, hogy az éppen elfogadott új alkotmányt az új realitásokhoz igazítsák. Ha jobban belegondolunk, ez egy olyan politikát hoz létre, amely némileg emlékeztet a Lenin által a Szovjetunióban kidolgozott Új gazdaságpolitikára. A legfeljebb 100 alkalmazottat és munkást foglalkoztató kisvállalkozások mostantól saját számlájukra működhetnek Kubában. Világos azonban, hogy az ipar gerince, a gazdasági hatalom 80 százaléka állami kézben marad. De az is világos, hogy a gyors, rugalmas, helyzeti ellátáshoz szükség van a magánszektorra. Ez egészen újdonság. Azt is tudják, hogy ez teljesen új problémákat fog teremteni. A kubai kommunisták folyamatosan új utakon járnak az elmaradottság leküzdésének és a szocializmus építésének kettős feladatában egyszerre.
Senki sem akar visszamenni a forradalom előtti időkbe. És a kubaiak még mindig hihetetlenül büszkék arra, hogy ez a tizenegymillió lakosú kis sziget az egyetlen olyan ország Latin-Amerikában, amelyiknek sikerült szuverenitását érvényesíteni a szomszédos, mindent elsöprő birodalommal szemben.
Az emberek persze panaszkodnak a mindenütt jelenlévő hiányra. De gyorsan beszélnek a nyomor okairól is, és megértik a helyzetet. A legtöbb beszélgetésben nem hallani, hogy a kormány rossz úton jár, vagy hogy mindenért a szocializmus a hibás. A birodalomnak való behódolás és a kapitalizmushoz való visszatérés amúgy sem opció a legtöbb ember számára. Ennek ellenére nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a mindennapi élettel való megbirkózás és annak megszervezése kimeríti és kifárasztja az embereket. A társadalomra nehezedő társadalmi nyomás óriási.
Ez azt jelenti, hogy
alulról is van nyomás?
A nyomás sok oldalról érkezik, és mindenkire nehezedik. De a kormány tudja, hogy mit várnak most tőle, és legfőbb stratégiai feladatként fogalmazta meg a saját nemzeti termelés megerősítését, különben nem lenne exportcikke, és nem tudna devizát szerezni. Erre pedig kitalálták a „mejor es possible”, azaz „többet lehet” kifejezést, amely szlogenként is megjelenik az egész országban. Ugyanakkor a kommunisták a „komfortzónában maradás” ellen kampányolnak.
Mit értünk ez alatt
pontosan?
Azt a helyzetet, amikor az államban, a pártban és a vállalatoknál felelős pozícióban lévők inkább várják a felülről érkező utasításokat a problémák megoldására, ahelyett, hogy maguk kezdeményeznének. A kormány válasza erre az, hogy az embereknek a környékükön, városukban vagy tartományukban először maguknak kell meglátniuk, hogyan tudnak a legjobban megoldani egy problémát. Az embereknek nem szabad többé arra várniuk, hogy egy központi hivatal megoldja helyettük a problémáikat.
Fennáll a veszélye
annak, hogy az alulról jövő emberek magukra maradnak a problémákkal, nem igaz?
Ez egy jogos kérdés. De a párt és az állam nem így működik. Azt mondják, hogy a népi demokrácia azt is jelenti, hogy helyben szerveződnek újjá, kezdeményeznek, és nem delegálnak az államnak és a pártnak. Az állami intézmények azt mondják, hogy cserébe ők biztosítják például a pénzt a barriók számára.
Ezt a szempontot is
megvitatták a brigadisták az önök tartózkodása alatt?
Volt egy vita, ahol a dél-afrikai szakszervezeti képviselők azt kérdezték, hogy mit tennének a kubaiak, ha a párt elszakadna a néptől, korrupt lenne, és azt csinálna, amit akar. A szakszervezeti képviselők kicsit udvariasabban fogalmaztak, a kubaiak pedig először nem értették, hogy mire gondolnak. „Nézzétek – mondták -, itt vagyunk hat nővel a kerületi szakszervezeti vezetőségben, és csak egy kommunista van, különben nem vagyunk kommunisták”. Ha eljön a pillanat, és a kormány ennyire eltávolodik a néptől, akkor a forradalomnak annyi, mondták a kubai képviselők. Akkor Kuba halott lesz, mondták.
A globális
felmelegedés gyors ütemű növekedésével jelszóval – tengerszint, hurrikánok és
aszályok – Kubának valószínűleg sok mindennel kell szembenéznie.
A természeti katasztrófák nem fognak megállni. Társadalmi szempontból pedig Kubának különösen nagy problémája van: a fiatalok vidéki elvándorlása. A fiatalok jól képzettek, de sokan már nem akarnak a mezőgazdasági szövetkezetekben maradni. Ez kemény munka, néha a tűző napon. A mai fiatalok inkább Havannába mennének. De ott már hárommillióan vannak. Ezért most azon kell gondolkodnunk, hogyan teremthetnénk jobb életkörülményeket vidéken.
Kubának különösen a
fiataloknak kell valamit nyújtania…
Beszéltünk a Kommunista Ifjúsági Liga egyik titkárával. Ő megerősítette ezt. Azt mondta, hogy a saját útjukat kell járniuk, különösen a közösségi médiát illetően, hogy elérjék a fiatalokat. Egyszerűen már nem olvasnak újságot, még a Granmát sem. De Kuba ezt a tendenciát is az osztályharc kikényszerített részének tekinti, amivel meg kell tanulni megbirkózni.
Az idősebbek egészen másképp védik a forradalmat, mert vagy rabszolgacsalád leszármazottai, vagy még tudják a nagyszüleiktől és szüleiktől, hogy milyen volt a forradalom előtt. Ezért ugyanolyan vehemenciával védik őket, mint az ő Che-jüket vagy Fidelt. Nem gondolkodnak rajtuk egy percig sem. A fiatalok viszont azt mondják, hogy ez mind szép és jó, de ez már történelem. Nekik valami másra van szükségük.
Vagy maguk mellé állítják a fiatal generációt – vagy elhagyják Kubát. Az elmúlt két évben fiatalok százezrei mentek el. Ők a jól képzettek, akik úgy gondolják, hogy a kapitalizmusban jól boldogulhatnak.
Mit érzett, amikor
visszatért a kubai látogatásáról a május elsejei brigádról?
Nagyon jól. Kubából (szinte) minden hiányzik, kivéve a töretlen akaratot, hogy a legnehezebb körülmények ellenére is kitartsanak a szocialista projekt mellett. A többpólusú világ felé való fejlődés és a dollár dominanciájának megtörése remélhetőleg új fejlődési lehetőségeket nyit meg Kubában az elkövetkező években.
Interjú: Marc Bebenroth
Forrás: JungeWelt
