Kamala Harris alelnök jelölésével a demokraták befutójelöltjének, a pártot megrázkódtatás, a világot pedig megkönnyebbült sóhaj járta át. Úgy tűnik, friss levegő fújja át az amerikai politikát a bevallottan nagyrészt tartalmatlan választási kampányban. A boldogság ígérete („Joy”) és egy lelkesen mosolygó, migráns hátterű jelölt áll szemben egy mogorva, harsogó öregemberrel. Az elnökjelölti verseny azonban még korántsem dőlt el, és minden zsigeri érzésen túl a kérdés továbbra is az: mit várhat a világ, mit várhat Latin-Amerika egy esetleges Harris-Walz-kormányzástól?
Először is: az amerikai választási kampányban a külpolitika mellékszerepet játszik, Latin-Amerika pedig a migráción, a kábítószereken és a nyersanyagokon (olaj, lítium) kívül gyakorlatilag egyáltalán nem. Ez nem újdonság: Coletta Youngers, aki egészen a közelmúltig a neves washingtoni Latin-Amerika Iroda évtizedes munkatársa volt, szintén „szörnyűnek” (hogy itt a lehető leggyengébb fordítást használjam) nevezi a Biden-Harris-kormányzat Latin-Amerika-politikáját.
Laura Richardson tábornok, a Dél-Amerikáért felelős amerikai fegyveres erők déli parancsnokságának vezetője tavaly többször is panaszkodott a nyilvánosság előtt, hogy az Egyesült Államok lemaradt a nyersanyagokért folytatott küzdelemben, különösen a lítiumháromszögben: Argentínában, Bolíviában és Chilében. A cél az kell, hogy legyen (szó szerint), hogy „box out ellenfeleinket, box out versenytársainkat”. A diplomáciát az érintett országokban másként látják.
Harris alelnök kezdeményezést vezetett a migránsáradat megfékezésére, és ezzel összefüggésben sikerült elérnie, hogy az USA több támogatást nyújtson a közép-amerikai országoknak, valamint az amerikai vállalatok közvetlen beruházásait. Még ha a teljes stratégia sok, az USA-ban e témában dolgozó civil szervezet számára megkérdőjelezhető is, az a megközelítés, hogy a helyi érdekeltekkel együttműködve küzd a migráció okai ellen, egyértelműen különbözik az előző, Trump alatti kormányzat embertelen falépítési retorikájától. Harrist megfontolt politikusnak tartják, aki hosszú távon gondolkodik, és fenntartható megoldásokra törekszik a közvéleményt megragadó gyors megoldások helyett. A Fehér Házban fogadta az újonnan kinevezett guatemalai elnököt, Bernardo Arévalót.
Úgy tűnik, Harris közvetlenül részt vett a Moszkvával folytatott fogoly/túszcsere-tárgyalásokon, ami neki és Biden elnöknek is pozitívumot jelent. És egyértelműen kritikusabb a gázai izraeli hadjárattal szemben, és hangosabban szólít fel az ott élők humanitárius megsegítésére. De bizonyára nem lehet túlságosan kritikus a saját kormányával szemben. És senki sem tudja, mi fog történni a közel-keleti puskaporos hordóval a közeljövőben.
Kamala Harris alkotta meg a „smart on crime” kifejezést, de ügyészként inkább keményvonalasnak számított. A kábítószerrel kapcsolatban nem nyilatkozott kifejezetten. Feltételezhető, hogy a Biden-kormányzat folytonosságát és a kínálat elleni küzdelem folytatását képviseli. És bár ma itt egyértelműen a fentanil és más mesterséges opioidok jelentik a fő problémát, évente több mint 100 ezer haláleset történik túladagolás miatt – az USA-ban a 18 és 50 év közötti férfiak körében ezek a leggyakoribb halálozási okok, és az opioidokat főként Mexikóból importálják -, ez a klasszikus, növényi eredetű anyagokra, például a kokainra is vonatkozik, bár itt az a remény, hogy az évtizedek óta eredménytelen, az érintett országok számára magas járulékos költségekkel járó politika csendben elalszik. Az ENSZ kábítószer-világjelentése szerint az opioidválság 2020-as kezdete óta mintegy félmillió ember halt meg túladagolásban – és bár a számok jelenleg enyhén csökkennek, a helyzet továbbra is nagyon súlyos, és a még erősebb illegális kábítószerek, az úgynevezett nitrazonok elérhetősége újabb aggodalomra ad okot (UNODC, World Drug Report 2024).
Antony Blinken államtitkár az ENSZ Kábítószerügyi Bizottságában tavaly tavasszal Bécsben tartott felszólalásában kizárólag az országában tapasztalható opioidválságról beszélt. Eközben ugyanennek az UNODC-nak a legutóbbi, a vadon élő állatokról szóló jelentéséből (szintén 2024) kiderül, hogy a mexikói drogszervezetek az illegális halászatban is részt vesznek, ahová nyereségük egy részét befektetik. Ha a dolgokat nagyobb összefüggésekben nézzük, akkor láthatjuk, hogy akár kokainról, akár fentanilról van szó, a kulcsszereplők már régóta több részre szakosodott bűnszervezetekké váltak, amelyekkel nem lehet hagyományos, egydimenziós megközelítésekkel foglalkozni. Mikor emlékszünk már Giovanni Falconéra, aki az olasz maffia esetében azt követelte: Kövessük a pénzt? És tegye ezt következetesen.
Gát a jobboldal ellen
Amikor július elején a MERCOSUR-tagállamok elnökei Asunción, Paraguay fővárosában találkoztak, hogy megünnepeljék Bolívia felvételét a gazdasági közösség teljes jogú tagjává, az argentin Javier Milei nem volt jelen. Az önjelölt anarcho-kapitalista inkább részt vett a Confederación de Acción Política Conservadora (CPAC) egyidejű ülésén a brazíliai Santa Catalinában, Jair Bolsonaro, a fia, Eduardo (aki az európai szélsőjobboldali pártok összekötőjeként működik) és a chilei Antonio Kast bukott elnökjelölt mellett. A nemzetközi jobboldal hálózatosodott. Ott jelentette be a hírhedt étolajmágnás, Branco Marinkovic, hogy indulni kíván a jövő évi bolíviai elnökválasztáson. Marinkovic régóta a bolíviai szélsőjobboldal egyik kulcsfigurája. Kulcsszerepet játszott a 2008-as Santa Cruz-i polgári puccsban, és a jobboldali hatalomátvétel (2019) után, 2020-ban rövid ideig gazdasági miniszter is volt Jeanine Añez úgynevezett „átmeneti kormányában”.
Santa Catalinában sajnálták Donald Trump egykori választási kampányfőnök távollétét, de volt főstratégája, Steve Bannon, aki július 1-je óta a kongresszus megsértése miatt letöltendő börtönbüntetését tölti, világszerte a jobboldali hálózatok koordinátorának számít. Az újabb Donald Trump-elnökségtől való rettegés valószínűleg a demokrata jelölt legnagyobb támasza, különösen a frusztrált, de politikailag tudatos fiatal szavazók körében, akiket különösen szeretne újra aktivizálni az urnáknál. Még ha a progresszív erők egy napon csalódhatnak is egy Harris-kormányban – ahogy Clintonban és Obamában is -, a nap parancsa az, hogy megakadályozzuk a szociálpolitikai reakciós, neonacionalista és idegengyűlölő erők további előretörését Putyintól Orbánon és Erdoganon át Bolsonaróig és persze Trumpig. Sok forog kockán – mint azt az európai országokban, például Franciaországban és Ausztriában is tudjuk.
Alulértékelt alelnökség
Az Egyesült Államokban kering egy vicc: az egyik ember megkérdezi a másikat: „Mi történt a gyerekeiddel? Már régóta nem hallottunk felőlük!”. Válasz: „Az egyik tengerész, a másik alelnök”. Az alelnökség hálátlan, kevés figyelmet ígérő munkának számít. Az alelnök gyakran megoldhatatlan feladatokat kap. Ebből a szempontból Kamala Harris elnökként sokkal többet jelenthet, mint egy volt ügyész, aki most megakadályozza, hogy egy elítélt bűnöző ismét elnök lehessen. Mindenesetre az alelnökség minden, csak nem a politikai feledés kapuja. Elvégre 49 amerikai alelnökből 15 lett elnök. Néhányan haláluk miatt, mint Lyndon B. Johnson a meggyilkolt John F. Kennedy helyett, vagy lemondás miatt, mint Gerald Ford Richard Nixon helyett. Utóbbinak viszont már második próbálkozásra sikerült elnökké választania magát, mint korábbi alelnöknek. Idősebb George Bush Ronald Reagan két ciklusa után, Joe Biden Donald Trump egy ciklusa után jutott közvetlenül elnökké. Az Egyesült Államok eddigi 49 alelnöke közül Kamala Harris az első és egyetlen nő. Jó esélye van arra, hogy a 47 elnök közül ő legyen a tizenhatodik korábbi alelnök, és így a történelmi első nő, aki ezt a tisztséget betölti.
Valószínűleg választási stratégiai megfontolások alapján választotta ki alelnökjelöltjét. Legalábbis jelenleg erről folyik a vita. De Tim Walznak is szerepe lehet abban, hogy egy Harris-Walz-kormányban a katonai intervenció helyett inkább a diplomáciára helyezzék a hangsúlyt. A 2006-os kongresszusi kampányát az iraki háború ellenében folytatta. Később a kongresszusi demokraták egy csoportját vezette, akik figyelmeztették Barack Obama elnököt, hogy ne indítson háborút Szíriában, és kampányolt egy olyan határozat mellett, amely véget vetne a Szaúd-Arábia jemeni háborújának támogatásának. Obama elnök 2016/17-es nyitási politikája alkalmából a Kubával való potenciális kereskedelem kölcsönös lehetőségeit is hangsúlyozta. Ez azonban nem valósult meg.
Végül Kamala Harris nemzetbiztonsági tanácsadója, Philip H. Gordon legújabb, „Losing the Game: The False Promise of Regime Change in the Middle East” című, 2020-tól megjelenő könyvében leírja, hogy a közel-keleti rendszerváltásra tett összes amerikai kísérlet kudarcot vallott. A könyv bevezetőjében utal arra, hogy a 20. században Latin-Amerikában szintén fiaskóval végződött minden ilyen kísérlet.
Dollárdemokrácia
Az, hogy az Egyesült Államokban aggasztó a demokrácia állapota, nem csak a magukat előszeretettel „Grand Old Party (GOP)” néven emlegető republikánus jelöltek megválasztása és a Trump választási vereségét követő Capitolium megrohamozása óta ismert. Miközben világszerte a demokrácia őreként mutatják be magukat, a dollárnak itt döntő szerepe van. A Demokrata Párt minden kétség ellenére kitartott Joe Biden jelöltsége mellett, amíg a kampányadományok össze nem omlottak. Kamala Harris pedig felállt, és gyorsított eljárásban jelölték, amikor ezek rekordszintre emelkedtek. Ismét riasztó, amikor a dúsgazdag ellenjelöltnek a világ leggazdagabb embere, Elon Musk a lelkes csodálója és kampányolója, aki az extravaganciájáról ismert, és magát is lehetséges miniszterként javasolja. Ezért: a Kamalamániának folytatódnia kell. Nem csak azért, mert az alternatíva katasztrófa lenne. Óvatos optimizmusra is van ok.
Írta: Robert Lessmann
Forrás: Latein-Amerika anders
