Miért nyert Milei?

Ahhoz, hogy megmagyarázzuk ezt a történelmi időszakot és kategorizáljuk az eseményeket, olyan narratívára van szükségünk, amely túllép azokon a paramétereken, amelyek annyi zavart okoztak. És mindenekelőtt az elmúlt két évtized központi politikai jelenségét kell elemezni: a kirchnerizmust, amelyet Frankenstein-szörnyeként a félelemmel és a terrorral társítanak.

A reprezentáció válsága visszatért

Ezt a politikai erőt – és sikereit – túlságosan könnyen túlértékelik. Hogyan lehetséges, hogy egy „megnyert évtized” után, az ország újraiparosítása és a külföldi adósság megoldása után a peronizmus ilyen vereséget szenved, 24 tartományból 21-et elveszítve ezzel a bohóccal szemben? Ha ragaszkodunk ehhez a nézethez, akkor az egyetlen következtetés, ami marad, hogy mazochista, tudatlan vagy akármilyen emberekkel van dolgunk.

Az elmúlt 20 év szemléletének megváltoztatása azzal a céllal, hogy ezt megtegyük, megköveteli a véleményformálóktól, a kirchnerizmus „igazi” értelmiségiektől, hogy kritikusan vizsgálják meg azt a két évtizedet, amelyben folyamatosan ugyanazokat a frázisokat ismételgették, amelyek mostanra kipukkadtak. Csak így lehet megérteni az eseményeket, de ez intellektuálisan megterhelő folyamat: hogyan lehet elszakadni a meglévő bizonyosságoktól, amelyekhez oly sok éven át ragaszkodtak? Sok olyan kiemelés van, amely tökéletesen illusztrálja a kirchnerizmus által festett tündérmesét. Az egyik ilyen a „que se vayan todos” („mindenkinek mennie kell”), a 2001-es himnusz – egy szlogen, amelyet a 2003-ban hatalomra került erőknek tiszteletben kellett volna tartaniuk, politizálniuk és meghaladniuk. Ez nem történt meg, és most ezt a jelszót idézik újra azok, akik a „piaci fasizmust” propagálják. Ezzel bezárul az elmúlt 20 év köre. A képviselet válsága felerősödve tért vissza. Míg akkoriban a két hagyományos politikai párt – a radikálisok és a peronisták – egy szárnya, valamint a vállalkozók és a társadalmi erők szövetsége épített hálózatot a robbanásszerű változások megakadályozására, ma a hasonló stratégiát megvalósítani képes politikai táborok gyenge, széttagolt és megosztott képet mutatnak.

Milei diadala a kirchnerizmus hibáinak összessége

Macri négyéves hatalma hozzájárult Argentína bajainak súlyosbodásához, de Milei diadala csak a kirchnerizmus hibáinak összegének tulajdonítható. Milei nem a kirchnerizmus vereségéből profitál, hanem – ami sokkal rosszabb – a kudarcából. A vereség és a kudarc közötti különbség a megértés kulcsa. Ahhoz, hogy vereség legyen, harcnak kell lennie. A kirchnerizmus egy olyan harc eposzát építette fel, amely nem létezett, vagy legalábbis csak részben, egy bizonyos időpontban, gyenge, rosszul szervezett és még rosszabbul vezetett. De ez a diskurzus fontos volt a támogatás és a lojalitás biztosításához. És itt rejlik a jelenlegi iránytalanság oka: az identitásképző narratíva megőrzése érdekében ad hoc hipotéziseket állítanak fel, hogy megmentsék ezeknek az elméleteknek a magját.

Az egyik különösen ostoba állítás ebben az összefüggésben az, hogy Argentína középosztálybeli ország. Középosztálybeli ország 45 százalékos szegénységgel? És létezik egyáltalán ilyen – középosztálybeli ország?

Minden célt a falnak csapnak

A kirchnerizmus céljai között kezdettől fogva szerepelt a „komoly kapitalizmus” kiépítése, egy új politikai rend két balközép és jobbközép koalícióval, a szegénység felszámolása, a termelés fellendítése a pénzügyi szektor rovására, a „nemzeti polgárság” kiépítése és az ország újraiparosítása. Mindegyik ponton az eredmény ugyanannak az éremnek a másik oldala: a mai kapitalizmus kevésbé súlyos, mint a múlté, a politikai legitimáció az akkoriaknál is mélyebb gödörbe való zuhanással fenyeget, a szegénység több százalékponttal meghaladja történelmünk legrosszabb pillanatát, az ország a pénzügyi elit szeszélyeitől szenved, a középosztály elszegényedése folytatódik egy egyre inkább a kizsákmányolásra és egyre kevésbé a termelésre összpontosító úton. Ugyanakkor a gazdaság hanyatlott, és most egy olyan terméktől függ, amely 2003-ban még csekély jelentőséggel bírt, nevezetesen a szójától. A monopóliumok hatalma megnőtt, és egyre inkább külföldi kézben vannak.

És mintha ez nem lenne elég, a kábítószer-kereskedelem is erőteljesen megnőtt. E fejlődés során az elmúlt 20 évből 16 évig a kirchnerizmus uralkodott. Macri négyéves kormányzása súlyosbította a visszaéléseket, de választási győzelme is a kirchnerista kudarcok eredménye. Hogyan másképp lehetett volna egy ilyen ellenszenves, társadalmi értékek nélküli személyiséget elnökké választani?

A politikai hagyományokkal való szakítás a jobboldalról érkezik

Ennek a két évtizednek a története Argentínában egy nagyobb történelem része, nevezetesen az a 20 év, amikor Dél-Amerika összes országát a progresszív kormányok hulláma söpörte végig. Ez az egyik kulcsa a félreértéseknek is, nevezetesen ezeknek a kormányoknak az egyenlősítése és a párhuzamok elhamarkodott meghúzása. Chávez venezuelai diadalától kezdve egészen napjainkig minden dél-amerikai országban új, baloldali, progresszív és néha forradalmi erők kerültek hatalomra, a régi hagyományos pártok pedig összeomlottak.

Kettő kivételével mindegyikben: Paraguayban és Argentínában. Argentínában a progresszív kormány nem a hagyományos pártok összeomlásából jött létre, hanem az egyik hagyományos párt próbálkozásaként, hogy újracsoportosuljon. A Paraguayban hatalomra jutott progresszív erők a hagyományos pártokon kívül jöttek létre, de a hatalomra jutás érdekében az egyik ilyen párttal – a PLRA-val – szövetségben tették ezt. Később a másik hagyományos párt, a Colorado Párt visszaszerezte az uralmat. Ellentétben Chávezzel, Evóval, Correával, Lulával, Tabaré Vázquezzel és Pepe Mujicával, a különböző perui kísérletekkel, valamint a közelmúltban a kolumbiai Petróval és a chilei Boricával, az argentin progresszív kormány nem a hagyományos pártok összeomlásával szemben egy új formáció eredményeként jött létre, hanem e hagyományos pártok egyikének kísérleteként, hogy újra feltalálja magát.

 A Néstor Kirchner hatalomra kerülése után kialakult politikai rendszer a pártok új összetételét eredményezte két balközép és jobbközép koalíció körül, amelyek e hagyományos pártok leszármazottai. Az UCR (Unión Cívica Radical) alkotja a jobboldali koalíció gerincét, a PJ (Partido Justicialista) pedig a balközép koalíció pillére. Dél-Amerika többi részével ellentétben a legnagyobb törés ebben a politikai rendszerben, egy kívülálló választási győzelme nem a baloldalról, hanem a jobboldalról érkezett. És nem csak egyszer, hanem kétszer is. Először Macri volt az, most pedig ugyanez a törés mélyül, ismét jobbról, Javier Milei személyében. Ezúttal teljesen a hagyományos politikai pártokon kívül, de a nagyvállalatok támogatásával. Ezek a jobboldali szakadások eddig csak két dél-amerikai országban történtek, Brazíliában Bolsonaróval – egy nagyon különleges és széttagolt politikai rendszerrel rendelkező országban – és Peruban. Itt az uralkodó osztályok hatalmát gyakorló politikai rendszer összeomlását, amely később az egész szubkontinenst érintette volna, Fujimori győzelme vetítette előre az 1990-es évek elején. Argentína jelenleg az egyetlen olyan ország Dél-Amerikában, ahol a hagyományos pártokon kívül nem alakult baloldali, balközép vagy akárhogy is nevezzük, baloldali kormány. Ebben rejlik Néstor Kirchner és eredeti terve sikere – és a helyes szó itt a siker, nem pedig a vereség vagy a kudarc -:kormánya mint a politikai hatalom és a tőkés kormányozhatóság újjászervezésének eszköze az uralkodó osztályok által. A Kirchner által kitűzött feladat sikere nem akadályozta meg, hogy az életkörülmények romlásának strukturális okai minden szinten tovább működjenek, aláásva azokat az alapokat, amelyekre ez a politikai művelet épült.

A sikerek és kudarcok közötti kapcsolat a kulcs annak megértéséhez, hogy miért nyíltak meg az ajtók egy disztópikus kormány előtt. A kirchnerista kormányok sikeresen megakadályozták egy potenciálisan rendszerellenes erő megjelenését. Ezt a feladatot egy epikus narratíva mögé álcázták, hogy támogatást szerezzenek egy alig létező küzdelemhez, miközben nem sikerült megteremteniük az intézmények hosszú távú stabilizálásához szükséges feltételeket az úgynevezett „komoly kapitalizmus” szellemében. Mivel nem találtak eszközt ennek a helyzetnek a leküzdésére – a kirchnerizmus sem tett lehetővé semmilyen fejlődést ebben a tekintetben -, a válasz most a jobboldalról érkezik. És megvan a lehetősége annak, hogy a társadalmi megosztottságot egy kiszámíthatatlan Himalája magasságába növelje.

Írta: Pablo Gandolfo

Forrás: NPLA