Igény az uralkodásra

James Monroe amerikai elnök 1823. december 2-i, az Unió helyzetéről szóló beszédéből:

Az Egyesült Államok polgárai kizárólag baráti érzelmeket táplálnak az Atlanti-óceán innenső oldalán élő embertársaik szabadsága és boldogsága iránt. Az európai hatalmak háborúiban (…) soha nem vettünk részt, és nem is célunk, hogy részt vegyünk.

Csak akkor neheztelünk vagy készülünk fel a védelmünkre, ha jogainkat támadják vagy komolyan fenyegetik. Mi szükségszerűen közvetlenebbül kapcsolódunk az e féltekén zajló mozgalmakhoz olyan okokból, amelyek minden felvilágosult és pártatlan megfigyelő számára nyilvánvalóak kell, hogy legyenek.

Ezért az Egyesült Államok és az (európai) hatalmak között fennálló őszinte és baráti kapcsolatoknak tartozunk azzal, hogy kijelentjük, hogy e hatalmaknak minden olyan kísérletét, amely arra irányul, hogy rendszerüket e félteke bármely részére kiterjesszék, a mi békénkre és biztonságunkra nézve veszélynek tekintjük. Egyetlen európai hatalom (…) meglévő gyarmataiba sem avatkoztunk és nem is fogunk beavatkozni, de azon kormányok tekintetében, amelyek kinyilvánították és fenntartották függetlenségüket, és amelyek függetlenségét mi (…) elismertük, bármely európai hatalom bármilyen beavatkozását (…) csak az Egyesült Államokkal szembeni barátságtalan magatartás kifejeződésének tekinthetjük.

Európával kapcsolatos politikánk (…) változatlan marad: nem avatkozunk be egyetlen hatalom belügyeibe sem.

Az Egyesült Államok 1776. július 4-i függetlenségi nyilatkozata bizonyos értelemben a brit burzsoázia egy liberális részének elszakadása volt a birodalomtól. Az 1688/1689-es dicsőséges forradalom óta az Egyesült Királyságban a burzsoázia kiegyezett az arisztokráciával, és úgy tűnt, képtelen eltörölni a monarchiát. A liberális utópiák azonban tovább éltek, és a „Nagy Ébredés” (1725-1750) során számos észak-amerikai gyarmaton a liberálisabb gondolkodású protestáns elitben kialakult a közösségi érzés. Franciaország és Spanyolország támogatásával a 13 észak-amerikai gyarmat csapatainak sikerült megnyerniük a gyarmati hatalom elleni háborút. Az akkor megalakult Egyesült Államok egykori lojalistái északra, a mai Kanada területére vándoroltak ki.

Folytatódó terjeszkedés

Az alkotmányozó gyűlés keretein belül az amerikai burzsoázia gazdaságilag legerősebb erői érvényesültek, amint azt Charles A. Beard már 110 évvel ezelőtt kifejtette. A napóleoni Franciaországgal folytatott háborúk („kvázi háború”) és két tengerentúli kalandozás mellett szinte állandó fegyveres konfliktusok voltak a szomszédos indián őslakosok ellen, például a szeminolok ellen 1818-ban és az arikara ellen 1823-ban. A washingtoni kormány az észak-amerikai kontinens nagy területeit is magának követelte. A „Louisiana-vásárlással” Washington megduplázta saját államának területét, a teljes Mississippi völgye az USA-hoz került. Emellett 1803/1804 telétől a Mississippi folyón fekvő Camp Woodból Meriwether Lewis és William Clark kapitányok vezetésével expedíció indult a Mississippi folyón keresztül az észak-amerikai kontinensen. Két évvel később elérték a Columbia folyó torkolatát a Csendes-óceánon. A washingtoni politikai elit célja a Csendes-óceánig tartó területi terjeszkedés volt.

A fiatal Egyesült Államok a legnagyobb vereségét az úgynevezett 1812-es háborúban (brit-amerikai háború) szenvedte el, amelynek utolsó csatáját csak 1815-ben vívták meg. Miután Washingtonban politikailag a területi terjeszkedés hívei győzedelmeskedtek, az amerikai csapatok megszállták Észak-Amerika brit részét. Bár az európai napóleoni háborúk erősen lekötötték a briteket, ebben a konfliktusban sikerült legyőzniük az amerikaiakat. A brit gyarmatosító hatalmat a Québecből származó, rendkívül motivált francia nyelvű telepesek segítették, akik csak a hétéves háború (1756-1763) óta éltek a brit korona alatt. A fiatal USA radikálisan protestáns állam volt, amelyben például a katolikus iskolákat nem támogatta az állam, és a katolikusellenes testvériségek sok helyen befolyásolták a helyi politikát. Ez a politika motiválta a katolikus québecieket, hogy a britek oldalán harcoljanak. London azután tudta keresztülvinni a békeszerződést, hogy a brit haditengerészet partra szállt az Egyesült Államok fővárosában, Washingtonban, felgyújtotta a Fehér Házat és a Kongresszust. A kormányszékhellyel ellentétben a parlament épülete nem égett le teljesen.

Az USA észak-amerikai terjeszkedése nem állt meg: 1816-ban Robert Finley lelkész megalapította a „Society for the Colonisation of Free Coloured People of America” nevű társaságot. A későbbi „Amerikai Gyarmatosítási Társaság” célja az volt, hogy az USA-ból Nyugat-Afrikába telepítsék át az egykori felszabadított rabszolgákat. Az amerikai kongresszus pénzeszközeivel felszerelve a társaság megszervezte a Saint Paul folyó torkolatánál lévő első terület kolonizációját. Itt hozták létre Monrovia települést, amelyet az akkori amerikai elnökről, James Monroe-ról neveztek el. Ez volt a központja a libériai gyarmatnak, az USA informális befolyási övezetének Afrikában.

Az informális tengerentúli területek megszerzése mellett folytatódott a területi terjeszkedés az észak-amerikai kontinensen: az USA különösebb spanyol ellenállás nélkül annektálta a mai Florida területén lévő madridi gyarmatot, amelyet az Ibériai-félsziget kormánya 1819-ben elismert. Florida bekebelezésével az Egyesült Államok egészen a Karib-tengerig jutott, ahol európai államok egész sora tartotta fenn saját gyarmatait. Ezek közé tartoztak Dánia, Svédország és Hollandia kisebb, valamint Franciaország, Nagy-Britannia és Spanyolország nagyobb gyarmatai. Haiti, a 18. században gazdaságilag a legfontosabb francia gyarmati terület, névlegesen függetlenné vált, de Párizs ezt csak 1825-ben ismerte el. A franciák ekkor adósságrabszolgaságba kényszerítették az első fekete köztársaságot. Washington a 19. század nagy részében nem tartott fenn hivatalos kapcsolatot az országgal.

Elkülönülés Európától

A fiatal USA már korán viszonylag nagy kereskedelmi flottával rendelkezett. A napóleoni háborúkban tanúsított hivatalos semlegesség azt jelentette, hogy az észak-amerikai üzletemberek óriási hasznot húzhattak a számos európai konfliktusból. Az Egyesült Államok a globális bálnavadászat egyik központjává is fejlődött. Az amerikai hajók már az 1820-as években elérték a Csendes-óceán különböző területeit, köztük az akkor független Hawaiit is.

A karibi térséggel ellentétben a dél-amerikai államok a napóleoni háborúk során brit segítséggel kikiáltották függetlenségüket. London volt az inspiráció, amikor olyan országok, mint Argentína és Brazília kikiáltották függetlenségüket, és informálisan integrálódtak a londoni birodalomba. A bécsi kongresszus után a helyreállított Franciaország is képes volt informális befolyást szerezni számos latin-amerikai állam felett, mindenekelőtt Mexikóban és Közép-Amerikában.

Az Egyesült Államok folyamatos területi terjeszkedésének, a nyugat-afrikai gyarmat informális létrehozásának, a karibi európai gyarmatok földrajzi elzártságának, az amerikai kereskedelmi flotta erős jelenlétének a világ óceánjain, valamint Franciaország és Nagy-Britannia Latin-Amerikában folytatott informális küzdelmének hátterében James Monroe amerikai elnök 1823-ban megtartotta hetedik, az Unió helyzetéről szóló beszédét. Ebben úgy fogalmazott, hogy az USA „a békénkre és biztonságunkra veszélyt jelentő veszélynek” tekinti az európai gyarmatosító hatalmak minden olyan kísérletét, amely az amerikai kettős kontinensen való terjeszkedésre irányul. Bár az USA akkor még messze volt attól, hogy nagyhatalom legyen, Monroe beszéde megalapozta az amerikai kettős kontinensre vonatkozó igényt, amelyre az amerikai politikusok két évszázadon keresztül újra és újra hivatkoztak.

Írta: David Hoffmann

Forrás: JungeWelt