Az ember okozta éghajlatváltozás hatásai egyre inkább érzékelhetővé válnak, különösen Latin-Amerikában. Mexikó közel egy éve szenved extrém szárazságtól. A dél-mexikói Oaxaca állam az egyik legsúlyosabban érintett. A fővárosban, Oaxaca de Juárezben egyre nagyobb a vízhiány. Az ok: a víztartalékok kiürülnek, a folyók pedig kiszáradnak. A helyi kezdeményezések azt a feladatot tűzték ki maguk elé, hogy ellensúlyozzák ezt, és megmentsék az egykor fenséges Río Atoyac folyót – nemcsak a vízellátás biztosításával, hanem a város klímájának javításával is.
Egy forró vasárnap reggel a Río Atoyac folyón: emberek gázolnak a magas, száraz fűben. A folyó partján összegyűjtött szeméttel teli műanyag zsákokat cipelnek. A távolból énekek hallatszanak. Egy körülbelül 15 fős csoporttól jönnek, akik a Simbiosis Kórus (Simbiosis Coro) felhívására ma reggel a Río Atoyac folyóhoz jöttek. Minden évben március 22-én, a víz világnapján az emberek világszerte összejönnek, hogy énekelve hívják fel a figyelmet a víz fontosságára. A Simbiosis Kórus is meghívta az embereket a „Canto al Agua”, vagyis az „Éneklés a vízért” elnevezésű rendezvényre.
Helyi kezdeményezések
kampányolnak a renaturalizációért
Alejandra Sic a társszervezője az eseménynek, amelyen a Simbiosis Coro, valamint más, az Atoyac folyó megmentéséért dolgozó csoportok és kezdeményezések is részt vesznek. A dél-mexikói Oaxaca állam fővárosának egykor legfontosabb folyója volt, de ma már alig ismerhető fel ilyennek. A védelmére irányuló stratégiák hiánya miatt ma szemétlerakónak, szennyvízelvezetésre vagy az építőipar számára kavicskitermelésre használják.
A több mint 50 ember egyike, aki ezen a szürke napon a folyóhoz érkezett, Roberto Torres Jarqín a „La Voz de la Montaña Ancestral” kezdeményezésből. A kezdeményezés tagjai minden vasárnap reggel eljönnek a folyóhoz, hogy egy kis szeretetet adjanak neki, és fákat ültessenek, hogy a madaraknak és a rovaroknak legyen hová elbújniuk. És segíteni akarnak a folyónak is, amely oly sokat jelent a történelmüknek és a gyökereiknek, hogy a folyó a megtisztulás helye és a város tüdeje legyen. Ma már kevés maradt az egykor fenséges Atoyacból, amely kevesebb mint 50 kilométerre emelkedik a várostól. Az utolsó 20 kilométeren egy fekete, olajos patakhoz hasonlít, amely kora délután, amikor a nap a legmagasabbra süt, émelyítő bűzt áraszt.
Hímzés, hogy
beszélgetést kezdeményezzen
Egy csoport nő felállította standját a kevés fa egyikének túlnyúló ágai alatt. Hímzőkarikák és színes fonalak vannak szétszórva egy asztalon. A nők a „Hacer Tequio” művészeti kollektívához tartoznak. Hímzéseikkel az Atoyacra való emlékezés és elmélkedés folyamatát szeretnék elindítani. Marbella elmagyarázza, mit ért ez alatt: „Ez a projekt arra hivatott, hogy segítsen az embereknek elgondolkodni és megvitatni a kérdést, a polgárok és a hatóságok felelősségét”.
Marbella és a Hacer Tequio a hímzést arra használja, hogy párbeszédet folytasson az emberekkel, és beszélgessenek az Atoyac állapotáról. Ezért fogadták el a „Canto al Agua” meghívását. A folyó azonban már jó ideje foglalkoztatja a kollektívát. Az elmúlt hat hónapban Oaxaca különböző kerületeiben közös hímzésre hívta az embereket. A találkozókon az Atoyacról szóló faliszőnyegen dolgoztak. A kollektív munka kiállítása a folyóról és annak állapotáról szóló nyilvános vitát hivatott ösztönözni.
A folyó tegnap és ma
Mivel izgalmasnak találjuk Hacer Tequio megközelítését, részt veszünk az egyik hímzőműhelyében. Ott találkozunk José Demetrióval. Demetrio tanár és a műhely kevés férfi résztvevőjének egyike. Őt tulajdonképpen a hímzés vonzotta a műhelybe, de aztán rájött, hogy ennél többről van szó. Demetrio úgy véli, hogy az oaxacai vízkészletek megőrzéséről való közös gondolkodás kiváló ötlet, mert soha nem késő megoldani az élet szempontjából oly fontos problémákat.
José Demetrio egész életében Oaxacában élt, így sok történetet tud mesélni az Atoyacról. Gyermekkorában fürdött a folyóban, újra és újra átkelt rajta, és apró halakat fogott. A gyerekek kis gödröket ástak a parton, és abból itták a vizet. Soha nem lettek betegek, mondja Demetrio. Ma már még a kezét sem meri a folyóba tenni a szennyezés miatt. Nagyon elszomorítja, ahogyan a folyó fokozatosan eltűnik. Már csak egy csobogás maradt a folyóból, amely 50 évvel ezelőtt még el tudta árasztani a várost. Ez nem utolsósorban a várost tavaly sújtó rendkívüli szárazságnak köszönhető. A város ellenőrizetlen növekedése és a víztartalékok kiszáradása is hozzájárult ehhez. Ezeket a problémákat egy polgári párbeszéd keretében tárgyalták, és mindenki számára sürgős feladatként határozták meg.
Kiút a válságból: a
helyi kezdeményezések megerősítése
Úrsula Hernández évek óta kutatja a társadalmi folyamatokat és a nagyszabású projektekkel szembeni ellenállást. Szorosan együttműködik társadalmi szervezetekkel. Elmondása szerint Oaxacában számos helyi kezdeményezés próbál fellépni a klímaválság és a vízhiány ellen. A hatóságok részéről azonban többször is közömbösséggel és érdektelenséggel találkoznak. Bár a klímaváltozásról évek óta tárgyalnak nemzetközi konferenciákon, sem nemzetközi, sem nemzeti, sem helyi szinten nem sok mindent tettek. Hernándeznek ezért van egy javaslata: „A vízválság kezelésének egyetlen módja a helyi és regionális folyamatok megerősítése”. Mivel az ember okozta klímaváltozást sokan tagadják, és katasztrofális hatásait még nem mindenhol ismerik el, a helyi kezdeményezések fontosak a figyelemfelkeltés érdekében. Olyan tereket teremtenek, ahol olyan témákat lehet megvitatni, mint a környezetvédelem és a fenntarthatóság, és konkrét intézkedéseket lehet kidolgozni a megélhetés védelmére.
Írta: Miriam Flores & Knut Hildebrandt
Forrás: NPLA
