Zöld növekedés: az Egyesült Államok az „inflációcsökkentő törvénnyel” több tízmilliárd dollárt pumpál hazai iparába, hogy meghirdesse a zöld fordulatot. Miért akadályozzák nemzetközi kereskedelmi szabályaink a szegény országokat abban, hogy ugyanezt az utat kövessék?
A baloldali pártok közelmúltbeli választási győzelme Franciaországban és az Egyesült Királyságban új korszakot jelenthet az európai klímapolitikában. Az új brit munkáspárti kormány ambiciózus terveket sző a megújuló energiakapacitások bővítésére. És bár Franciaországban még nehéz koalíciós tárgyalások állnak előttünk, a klímaszkeptikus szélsőjobboldal a helyére került. Remélhetőleg ez a lendület átvihető a G20-ak július 24-i Rio de Janeiró-i miniszteri találkozójára is.
Ott a gazdag országok megvitatják Brazília úttörő javaslatát, amely szerint a világ milliárdosainak vagyonára évi két százalékos minimumadót kellene kivetni. Egy ilyen adó a várhatóan ott bejelentett új éghajlat-politikai finanszírozási eszközökkel együtt támogathatná a zöld növekedésbe történő beruházásokat, az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodást és az egyenlőtlenségek elleni küzdelmet célzó intézkedéseket. Az új beruházási programok azonban önmagukban nem lesznek elegendőek.
Amint azt a COVID-19 kapcsán szerzett tapasztalataink megmutatták, a pusztán piaci alapú megközelítések nem elegendőek a világjárvány elleni küzdelemhez. Nem segíthetnek a környezetromlás vagy a globális jóléti különbségek csökkentésében sem. Még a gazdag országok is kezdenek eltávolodni a privatizáció és dereguláció neoliberális ortodoxiájától. Amíg azonban a fejlődő országokat a régi szabályok akadályozzák, addig küzdeni fognak saját gazdasági modelljük kialakításáért és saját sorsuk alakításáért.
A fejlődő országoknak megtiltották, hogy hatalmas beruházásokat eszközöljenek a zöldiparban
Míg a szabadkereskedelem nyugati hívei korábban bírálták Kína protekcionizmusát és a stratégiailag fontos ágazatok támogatását, addig a magasan fejlett gazdaságokban ezek a gyakorlatok ma már mindennaposnak számítanak. Az Egyesült Államok az inflációcsökkentő törvény keretében több tízmilliárd dollárt pumpál az elektromos járművek és akkumulátorok hazai gyártásába, és az államot arra használja, hogy a környezetbarát ágazatokban növelje a beruházásokat és a munkahelyeket. Az éghajlatváltozás elleni küzdelem azonban globális küzdelem, és a nemzetközi kereskedelmi szabályok nem teszik lehetővé, hogy a fejlődő országok ilyen módon támogassák saját iparágaikat. Indonéziát például – amely a világ vezető termelője az elektromos járművek akkumulátoraiban használt fontos fém, a nikkel előállításában – a Kereskedelmi Világszervezet megbüntette „iparosítási stratégiája” miatt.
Miközben tehát a neoliberális politikai előírások kiesnek a fejlett gazdaságokban, a kevésbé prosperáló országok számára zöld köntösbe burkolóznak. A magas jövedelmű országok politikusai hozzáférnek az olyan költséges iparpolitikai eszközökhöz, mint az adókedvezmények és a hitelgaranciák, míg a fejlődő országok nem engedhetik meg maguknak ezt a luxust. Ez utóbbiaknak kell kitalálniuk, hogyan teremtsenek munkahelyeket, csökkentsék az egyenlőtlenséget és szén-dioxid-mentesíthessék gazdaságukat, sokkal korlátozottabb eszközökkel és technológiai know-how-val.
Ráadásul a gazdagabb országok irreális ütemben sürgetik a fejlődő országokat a megújuló energiára való átállásra. Nem ismerik fel, hogy a fejlődő országok rövid távon a fosszilis tüzelőanyagok korlátozott felhasználására támaszkodnak, vagy hogy a tisztességtelen kereskedelmi szabályok megnehezítik a szegényebb országok számára a megfizethető zöld technológiákhoz és az olcsó tőkéhez való hozzáférést. Ez a kettős mérce ugyanazokat a hatalmi egyensúlytalanságokat tükrözi, amelyek az elmúlt években nyilvánvalóvá váltak, amikor a gazdagabb országok felhalmozták az oltóanyagokat, csökkentették a segélyezési költségvetést, és nem tartották be korábbi éghajlat-politikai finanszírozási kötelezettségvállalásaikat. Ez a képmutatás azonban nem marad észrevétlen.
Az olyan autoriter populisták, mint Jair Bolsonaro volt brazil elnök, Javier Milei argentin elnök és Recep Tayyip Erdoğan török elnök mind azt a narratívát hirdették, hogy az éghajlat-politika aláássa a gazdasági növekedést. Ez sok esetben igaz lehet, de csak a neoliberális politikák által kikényszerített kompromisszumok miatt.
Ha a fejlődő országok maguk alakíthatnák politikájukat, az éghajlati beruházások munkahelyeket teremtenének és elősegítenék az inkluzív növekedést. A gazdaságukat „zöldíteni” hivatott kormányoknak rugalmas, kedvezményes kamatozású finanszírozásra van szükségük. Ugyancsak előnyükre válna a progresszív nemzeti és nemzetközi adórendszerek, amelyek a közelmúlt sikereire, például az ENSZ adóegyezményére épülnek. Ez egy fejlődő országok által vezetett kezdeményezés az adószabályok demokratizálására és az OECD-hez hasonló zárt körökből való visszaszerzésére.
A neoliberalizmus bukása lehetőséget kínál a fejlődő és feltörekvő gazdaságoknak, hogy segítsenek egy új paradigma kialakításában. Olyan államilag irányított modellek kidolgozásával, amelyek a környezetbarát stratégiákat a társadalmi-gazdasági fejlődéssel ötvözik, megvédhetik az éghajlat-politikát a tekintélyelvű opportunisták támadásaitól. Ahogyan a kapitalizmusnak is vannak különböző típusai, úgy a környezetbarát fejlődéshez is különböző utak vezetnek. Vegyük például Mexikót, amely jelentős termelési központ és olajkitermelő. Az ország nemrég választott elnökké egy éghajlatkutatót, Claudia Sheinbaumot. Kormánya 13,6 milliárd dollárt tervez befektetni megújuló energiába, hogy 2030-ra az ország villamosenergia-szükségletének felét szénmentes forrásokból fedezze.
Lula da Silva a fenntarthatóságot mozdítja elő Brazíliában
Brazília szintén jó helyzetben van ahhoz, hogy a fejlődő országokban előmozdítsa a zöld politikákat. Az ország már megszabadult Bolsonaro destabilizáló uralmától, és Luiz Inácio Lula da Silva elnök kormánya a fenntartható fejlődés és az adóreformok irányába halad. Ha az ország hatékonyan össze tudja hangolni iparpolitikáját, infrastrukturális céljait és környezetvédelmi kezdeményezéseit, mint például az „ökológiai átalakítási tervet”, akkor erőteljes zöld növekedési menetrendet vezethet belföldön, miközben regionális és globális befolyását is növelheti, mivel az e havi G20-találkozó és a jövő évi ENSZ éghajlat-változási konferencia (COP30) házigazdája lesz.
A neoliberalizmus romjain az éghajlati igazságosság és a társadalmi méltányosság új világát építhetjük fel. A sikerhez olyan új gazdasági struktúrákra van szükség, amelyeket az alacsony és közepes jövedelmű országok befolyásolnak, aktívan alakítanak és fenntartanak. Az igazságosabb világrendhez szilárdabb, proaktívabb államokra van szükség, amelyek képesek olyan politikákat kialakítani és végrehajtani, amelyek a gazdasági növekedést, a munkahelyteremtést, az egyenlőtlenségek csökkentését és a szén-dioxid-mentesítést ösztönzik.
Ha jól csinálják, ezek az erőfeszítések fellendíthetik a munkahelyteremtést és csökkenthetik az egyenlőtlenségeket, miközben támogatják a környezetbarát technológiák állami tulajdonú vállalatok általi bevezetését. Mexikóban az új Tudományos és Innovációs Minisztérium ígéretes bejelentése szintén támogathatja a fejlett feldolgozóipar és a csúcstechnológiai iparágak fejlődését.
Sabine Kebir
Forrás: Freitag
