A kisebbik rossz

Maduro mindenekelőtt az ellenzék szigorú privatizációs programjának köszönheti választási győzelmét.

Már meg vannak győződve a győzelemről: Maduro támogatói
Már meg vannak győződve a győzelemről: Maduro támogatói

Háttér: Nyílt gyanú

Kissé törékeny, de barátságos öregember: a nyugati média úgy mutatja be Edmundo Gonzálezt, mint a választások győztesét, akit egy gazember akadályozott meg a hivatalba lépésben. A múltban azonban úgy tűnik, hogy González minden, csak nem barátságosan viselkedett.

Érthető módon védekezik a vádak ellen. A jobboldali ellenzék támogatói és az önjelölt tényellenőrzők ezeket álhíreknek visszautasítják, de a kételyeket nem sikerült teljesen eloszlatni. A Telesur műsorszolgáltató július 13-i jelentése szerint a volt diplomata megkérdőjelezhető szerepet játszott az 1980-as években El Salvadorban töltött időszakában. Ott az akkori San Salvador-i venezuelai nagykövet, Leopoldo Castillo közeli munkatársa volt. Egy korabeli tanú, az FMLN egykori vezetője, Sigfrido Reyes azzal vádolja Gonzálezt, hogy „részben felelős az ártatlan és védtelen áldozatok ellen elkövetett emberiség elleni bűncselekményekért”.

„Castillo és González a halál ügynökei voltak. A 2009 februárjában nyilvánosságra hozott CIA-dokumentumok Castillót társfelelősnek nevezik a titkosszolgálatoknál, amelyek koordinálták, finanszírozták és parancsot adtak a „Centauro-művelet” végrehajtására” – jelentette a Cubadebate portál július 30-án. Carlos Andrés Pérez elnök (1989-1993) alatt, akit a venezuelai főügyészség még ugyanebben az évben gyilkosság és kínzás miatt vád alá helyezett, és Interpol elfogatóparancs alapján körözött, González ezután többek között algériai nagykövetként futott be karriert. Az Infodemia portál tagadja a vádakat, de azokat 1993-as jelentésekkel támasztja alá, amelyeket 16 évvel a CIA-dokumentumok nyilvánosságra kerülése előtt állítottak össze.

A nagy vita a számok körül. A venezuelai elnökválasztásról szóló tudósítások ezekben a napokban elsősorban arra összpontosítanak, hogy ki tudja hitelesebben bizonyítani a hivatalban lévő Nicolás Maduro és kihívója, Edmundo González által egyaránt állított győzelmet. Egyértelmű, hogy a világ olajban leggazdagabb országában ettől a kérdéstől függetlenül folytatódik a hatalmi harc. Vannak arra utaló jelek, hogy a kormány kritikusai is a Maduro-tábort választották meg, és július 28-án valóban ismét többséget tudott összefogni. A választási hatóság, a CNE adatai szerint a hivatalban lévő elnök 51,95 százalékkal győzött ellenfele előtt, aki 43,18 százalékot kapott. A második helyezett jelölt által megfogalmazott tervek 2023 októberére a bizonytalan szavazók körében Maduro javára billenthették a mérleg nyelvét. Ebben valószínűleg szerepet játszottak a munkahelyekkel, a szociális juttatásokkal és a nyugdíjakkal kapcsolatos aggodalmak, valamint a kormányváltás lehetséges külpolitikai következményei.

Machado aláírása

„Az ellenzék vereségének oka nem az általa regisztrált rendszerben, hanem az általa javasolt programban rejlik” – vélte a választások után kiadott nyilatkozatában Luis Britto García író, közgazdász és jogász, aki Latin-Amerikában Venezuelán túl is ismert. A történész lefordította az Edmundo González és María Corina Machado vezette Plataforma Unitaria 85 oldalas – angolul írt – „kormánytervét”. A terven a jóval radikálisabb Machado aláírása szerepel, aki adócsalás miatt nem jogosult jelöltként indulni a választáson, de akinek sok megfigyelő szerint González csupán fedőembere. Alig két héttel a választás napja előtt a Radio del Sur közzétette, hogy a jobboldali ellenzék mit kíván megvalósítani az országban, ha győz.

Programjukban mindenekelőtt az állami vállalatok és a venezuelai olajipar privatizációja szerepel, amely így nemzetközi és nemzeti magáncégek kezére kerülne. Amit természetesen az Amerikai Egyesült Államokban üdvözölnének. „Más szóval, ez az alapvető vagyonunk átadása a külföldi tőkének” – mondja Britto García. Emellett privatizációra kerülne sor a szolgáltatási szektorban és az ország vagyonának privatizációja. Venezuelának a múltban rossz tapasztalatai voltak az ilyen típusú elidegenítésekkel. „Mindenkinek, akinek bármi köze van egy állami vállalathoz vagy a közszférához, fel kell készülnie arra, hogy ez tömeges elbocsátásokhoz fog vezetni” – figyelmeztet Britto. A González/Machado-kormány programja a nyugdíjalap, valamint az oktatási és az egészségügyi rendszer privatizálásának terveit is tartalmazza. Azzal az indokkal, hogy a hagyományos társadalombiztosítási rendszer nem fenntartható, az ellenzék egyénileg finanszírozott nyugdíjmodelleket tervez, „ahogyan az már létezik Chilében, ahol egyesek a jövedelem akár 40 százalékát is elveszik”. Ennek nagy része egy az egyben megfelel a Nemzetközi Valutaalap (IMF) neoliberális gazdasági programjának. A jobboldaliak emellett az ország védelmének „reformját” tervezik, amelyet be akarnak illeszteni egy „féltekei biztonsági koncepcióba”. A történész szerint ez egyszerű nyelven nem jelent mást, mint a venezuelai katonai, védelmi és biztonsági szervek alárendelését az amerikai fegyveres erők déli parancsnokságának.

A kockázatok mérlegelése

Egy ilyen sokkoló program, amely Javier Milei argentin uralkodó brutális koncepcióira emlékeztet, valószínűleg sok olyan szavazót elriasztott, akik egyébként nem feltétlenül szimpatizálnak Maduróval. Emberek milliói dolgoznak a venezuelai közszférában és állami tulajdonú vállalatoknál. Ugyanilyen sokan kapnak – gyakran igen csekély – nyugdíjat, vagy részesülnek a rosszul működő CLAP-programból, amely az alacsony jövedelmű lakosságnak juttat támogatott élelmiszereket. A Maduro vezetése alatt az országban uralkodó állapotokat ért kritikák ellenére sokan nem hisznek abban, hogy a jobboldali párt választási győzelme esetén aranykor köszöntene rájuk – ellentétben Machado érvelésével, miszerint az USA véget vetne a kegyetlen szankcióknak, ha megnyerné a választásokat. Ennek oka, hogy az ország szuverenitásának ezzel járó feladását részben a konzervatív szavazók is elutasítják. A chávisták tudták, hogyan kell ezt kihasználni, és többször is rámutattak, hogy Machado korábban többször is keményebb szankciókat és az USA katonai invázióját követelte Venezuela ellen.

A kockázatokat mérlegelve a baloldali kritikusok, akik maguk is tiltakoztak a Maduro-rezsim autoriter vonásai ellen, ezért valószínűleg fogcsikorgatva szavaztak a hivatalban lévőre. Az USA által finanszírozott puccs elleni védekezés és a külföldi agresszió fenyegetése sokakat arra késztetett, hogy összezárjanak egy olyan rendszerrel, amely egyre inkább eltávolodik a bolivári forradalom vezetője, Hugo Chávez céljaitól. Még akkor is, ha a Venezuelai Kommunista Párt (PCV), valamint más ellenzéki szervezetek joggal vádolják a Maduro-kormányt a „venezuelai munkásosztály érdekeinek elárulásával” és „groteszk választási csalással”.

Írta: Volker Hermsdorf

Forrás: JungeWelt