A május hónapnak történelmi jelentősége van Argentínában. Amellett, hogy az 1810. május 25-i függetlenségre való emlékezés mellett számos fontos munkásmozgalmi küzdelmet jelképez. Nem véletlen tehát, hogy Javier Milei jobboldali kormánya egy „május 25-i paktumot” akar elindítani, hogy neoliberális, neokolonialista és ultrareakciós alapokon újjáépítse az országot. A munkásosztály számára egy úgynevezett munkaügyi reformot terveznek, amely további rugalmasságot ígér, védi a főnökök és a kapitalisták beavatkozásait, és gyakorlatilag felfüggeszti a sztrájkjogot.
A reform és a választott időpont éppoly provokatív, mint amilyen merész a tervezet, és amilyen konkrét a siker lehetősége. Hiszen a kormány politikájának máris drasztikus következményei ellenére – a reálbérek mindössze három hónap alatt 19 százalékkal csökkentek – a Milei-kabinet a közvélemény-kutatások szerint továbbra is erős támogatottságot élvez. Hogyan érthető ez a paradox fejlemény?
Menekülés a parlamentbe
Mileinek sikerült becsatornáznia a lakosság dühét és felháborodását az elszegényedés, az elhanyagoltság és az egyenlőtlenség miatt, amelyet a különböző kormányok az évek során tovább mélyítettek. A politikai, társadalmi és gazdasági válság, amelyet különösen a koronavírus-járvány súlyosbított, fáradtságot, haragot, lemondást és sértődöttséget eredményezett. A válságtól sújtott kapitalizmus és a progresszív retorikát és a társadalmi igazságosság mantráját hangoztató peronista kormány eredménytelensége egy olyan országot hagyott maga után, ahol a szegénység aránya meghaladta a 40 százalékot. A kormány azt ígérte, hogy visszafordítja Mauricio Macri jobboldali kormányának torzulásait, és az „alul lévőket” helyezi előtérbe.
A peronizmus, amely az elmúlt 20 évből 16 éven át volt kormányon a kirchnerizmus formájában, nagymértékben felelős ezért a tűrhetetlen valóságért. Latin-Amerika egyik progresszív kormányaként tüntette fel magát – és az általában a baloldallal azonosított retorikára építette eposzát. A baloldal nagy része, köztük az Argentin Kommunista Párt (Partido Comunista de Argentina, PCdA), a maoista Forradalmi Kommunista Párt (Partido Comunista Revolucionario, PCR) és az „új baloldal”, a Frente Patria Grande csatlakozott a kormányokhoz, és a forradalmi perspektívákat a kapitalista állam irányítása érdekében feladta. A jobboldal kísértetének megidézésével paradox módon saját jobbra tolódásukat igazolták. A független szektorok, a Baloldali és Munkásfront Trockista Pártjai (Frente de Izquierda y Trabajadores, FIT) szintén vagy a parlamenti politikába menekültek, vagy bizonyos társadalmi hatósugárral, de csekély politikai befolyással rendelkező csoportokká zsugorodtak.
Ennek következtében mind a politikai tér, mind a stratégiai perspektíva elveszett. A baloldalt a kirchnerizmushoz fűződő (vélt vagy valós) kapcsolatai miatt áldozattá tették, és azzal vádolták, hogy a probléma része – diszkreditálták, mint lehetséges és kívánatos megoldást. Ez előkészítette a terepet egy lineáris és rendkívül hatékony érveléshez: a probléma a kirchnerizmus politikai kasztja, ez utóbbi a baloldal, a baloldal az állam, az állam pedig felelős a nyomorért, a korrupcióért és a rendszerszintű válságért. Az egyenletet a feje tetejére állították, és a szélsőjobb lett az egyetlen radikális és „rendszerellenes” ajánlat a lakosság tömegében azok számára, akik radikális változást követeltek.
Milei azért tudta megnyerni a választásokat, mert egy reakciós utópiát mutatott be, és úgy állította be magát, mint aki elég elszánt ahhoz, hogy ezt az utolsó következményig megvalósítsa. A dolgozó lakosság jelentős része által jelenleg tanúsított türelem tehát egy másfajta jövőre vonatkozó várakozással magyarázható, amelyet egy olyan személyiség „koherenciája” táplál, aki azt teszi, amit ígér. Ez értékes tanulság a baloldal számára: ha a tömegek magukévá teszik egy radikálisan más világ reményét, akkor készek nagy áldozatokat hozni érte.
Az erők mérése
A baloldal még ma is azt szokta hallani, hogy bizonyos viták, bizonyos egyéni küzdelmek vagy bizonyos harcformák számára nincs kedvező erőviszony. Ez a narratíva azonban hozzájárult a helyzet kialakulásához: az erőviszonyok ürügyként szolgáltak arra, hogy visszavonulásra kényszerítsenek bennünket, hogy védekezésbe szorítsanak bennünket, hogy elvegyék tőlünk a kezdeményezést. A helyzetelemzés azonban nem lehet öncélú, hanem egy szervezett, felkészült és harcos erő kiépítését kell szolgálnia, ahogyan Antonio Gramsci fogalmazott. A baloldalnak nem szabad megpróbálnia kalandos kezdeményezésekkel áttörni a tehetetlenségét, vagy az objektív feltételek figyelmen kívül hagyásával megpróbálni megváltoztatni ezt a kölcsönhatást. De az is világos, hogy az objektív feltételeket szervezett akarat és bátorság nélkül nem lehet megváltoztatni.
Április a konfliktusok és a harcok hónapja volt, és a történelem legnagyobb egyetemi mozgósítása. A május a további viták hónapja lesz, és az erők összemérésének lehetősége. A kormánnyal való tárgyalási kísérletek ellenére a CGT szakszervezeti vezetői az utcán és a munkahelyeken a tömegek nyomására kénytelenek voltak sztrájkba lépni: Május 1-jére nagy tüntetés várható, május 9-re pedig általános sztrájkot hirdettek. Az argentin népi mozgalom megmutatja, hogy jelentős tartalékokkal rendelkezik. A baloldal előtt most az a kihívás áll, hogy ezeket növelje, és kezdeményező szerepet vállalva visszaverje a reakciós offenzívát, és a küzdelmeket antikapitalista perspektívával és egy utópiával a horizonton politizálja. A chicagói mártírokat és a nemzetközi munkásmozgalmat inspiráló forradalmi szellemre támaszkodva ezt a május elsejét arra kell felhasználni, hogy ismét megragadjuk a kezdeményezést, és felhagyjunk a békülékeny politikával.
Írta: Santiago Stavale
Forrás: JungeWelt
