60 évvel ezelőtt Brazíliában a hadsereg ragadta magához a hatalmat. Az USA segített és a nyugati vállalatok profitáltak.
„Nem szabad megengedni, hogy az ország mindenáron újra ennyire balra sodródjon.” A 2008-ban száműzetésben elhunyt Philip Agee volt ügynök szerint 1960 és 1967 között számos latin-amerikai CIA-műveletben vett részt, és naplószerű megnyilatkozásaiban leírta az USA szerepét a katonai diktatúra előtt és alatt.
1962. október 7.: „Az év nagy részében a CIA Rio de Janeiró-i állomása és számos bázisa az országban több millió dolláros kampányt folytatott (…), hogy ellenerőt képezzen a Goulart-kormány baloldali irányzatával szemben”.
1964. február 10.: „Mivel Brazília Goulart alatt balra sodródott, (…) Latin-Amerikában a legnagyobb gondunk (ez az ország). A kubai szovjet rakétaválság befejezése után Brazília sokkal veszélyesebb válságközponttá vált, mint a Castro-sziget”.
1964. április 1.: „Goulart számára a vég gyorsabban és könnyebben következett be, mint azt remélni mertük volna. (…) Az USA azonnal elismerte az új katonai kormányt; (…) biztos jele annak a túláradó eufóriának, hogy két és fél évnyi áskálódás után, amelynek célja Brazília baloldali irányvonalának megállítása volt Goulart alatt, műveleteink meghozták gyümölcsüket.”
1964. április 18.: „Nyilvánvaló, hogy (Lyndon B.) Johnson (amerikai) elnök személyesen áll a döntés mögött, hogy mindent meg kell tenni nemcsak azért, hogy rövid távon megakadályozzuk az ellenpuccsot vagy a felkeléseket Brazíliában, hanem azért is, hogy megerősítsük a biztonsági erőket, hogy hosszú távon nyugalom uralkodjon. Nem szabad megengedni, hogy az ország mindenáron ismét olyan messzire sodródjon balra, hogy a kommunisták (…) lehetőséget kapjanak a befolyásszerzésre”.
Forrás: Philip Agee: CIA gyakornok, Frankfurt am Main 1981.
1964. március 31-én Brazíliában a jobboldali katonai vezetők az amerikai titkosszolgálat, a CIA támogatásával puccsot hajtottak végre João Goulart elnök kormánya ellen, és véres diktatúrát hoztak létre. Az 1985-ös végéig a rezsim csatlósai ellenzékieket, szakszervezetiseket és az őslakosokat gyilkoltak. Közel 500 gyilkosságot dokumentáltak, a kínzások és eltűnések áldozatainak számát pedig több mint 6.000-re becsülik. Míg a CIA kulcsszerepet játszott a puccs megtervezésében és a kínzóközpontok felállításában, a puccsistákat nyugatnémet vállalatok és öt egymást követő nyugatnémet kormány is támogatta.
A múlt század közepéig Dél-Amerika területét és lakosságát tekintve legnagyobb országa nem játszott kiemelkedő szerepet. A változó kormányok alatt romlott a szociális helyzet, amelyek többnyire tehetetlenül álltak a politikai és gazdasági válságok előtt. Az 1960-ban nagy többséggel megválasztott Jânio da Silva Quadros elnök hiába próbálta konszolidálni a nemzeti költségvetést és csökkenteni az USA-tól való függőséget. Néhány hónap után lemondott, és 1961 szeptemberében João Goulart alelnök követte. Goulart földreformmal (a kihasználatlan mezőgazdasági földek kisajátítása és elosztása) akarta megszüntetni a földek egyenlőtlen elosztását, amely a rabszolgaság óta fennállt. A legmagasabb jövedelműek magasabb adóztatásával a nagy társadalmi egyenlőtlenségeket kívánták csökkenteni, és pénzügyi forrásokat biztosítani az oktatás és a szociális projektek számára. Végül bejelentette a választási törvény reformját, amelynek eredményeképpen az ország 40 százalékban írástudatlan lakossága is választójogot kapna. Ez riadalmat keltett a földbirtokosok, a katonaság, a felső középosztály, a katolikus papság egy része és mindenekelőtt Washingtonban.
Represszív rend
Mint Tim Weiner, a New York Times egykori újságírója írja, John F. Kennedy amerikai elnök 1962. július 30-án telefonbeszélgetést folytatott Lincoln Gordon nagykövetével, amelyben nyolcmillió dollárnyi „kiadást” jelentett be „a Goulart elleni katonai puccs feltételeinek megteremtésére”. Nem fogja megengedni, hogy Brazília vagy a nyugati félteke bármely más országa egy második Kubává váljon – biztosította Kennedy. Ettől kezdve a CIA pénze ellenzéki politikusokhoz és katonatisztekhez áramlott, akik szoros kapcsolatot tartottak fenn Vernon Waltersszel, az USA brazíliai katonai attaséjával. Az egyik csatorna, amelyen keresztül a pénzek áramlottak, az Amerikai Intézet a Szabad Munka Fejlesztéséért (AIFLD) volt, amelyet ugyanabban az évben alapítottak az AFL-CIO szakszervezeti ernyőszervezet egyik szárnyaként. Egy titkos bizottság később nyilvánosságra hozott aktáiból, amelyben a CIA, a Külügyminisztérium, a Pentagon és a Fehér Ház vezető képviselői engedélyezték a titkos akciókat, kiderül, hogy 1964 tavaszán „néhány napon belül jóváhagytak egy fegyverszállítmányt a katonai puccs támogatására”. 1964. március 31-én egy tartományban katonai felkelés kezdődött, amely az USA támogatásának köszönhetően országos katonai puccsá nőtte ki magát. Goulart Uruguayba menekült.
Az új uralkodó, Humberto Castelo Branco marsall első hivatalos aktusaként eltörölte a közvetlen elnökválasztást, feloszlatta a politikai pártokat, és bevezette a katonaság által ellenőrzött kétpártrendszert. Számos állampolgárt megfosztottak minden politikai jogától, és a baloldali ellenzéket elnyomták. Branco utódja, Artur da Costa e Silva alatt 1968-ban kezdett kialakulni a rendszerrel szembeni ellenállás, amelyet diáklázadások, sztrájkok és számos tüntetés kísért. A hadsereg politikai tisztogatásokkal reagált a baloldali városi gerillák megalakulására. Megszigorították a cenzúrát, egy sor elnyomó törvényt és halálbüntetést vezettek be. Costát 1969 augusztusában eltávolították a hatalomból. Utódja, Emílio Garrastazu Médici, aki 1969 és 1974 között uralkodott, tovább fokozta az elnyomást. Az újságokat, könyveket, színdarabokat, filmeket és még a zenét is szigorúbban cenzúrázták, a politikusokat, művészeket és professzorokat megfigyelték, letartóztatták, megkínozták vagy száműzték. Az ellenállás azonban erősödött, és egyre gyakoribbá váltak a forradalmi akciók.
A jobboldali vezetők gazdaságpolitikája, amely a nagy projekteket külföldi hitelekből finanszírozta, egyrészt átmeneti fellendüléshez vezetett, másrészt azonban a társadalmi egyenlőtlenségek növekedéséhez. A reáljövedelmek csökkentek. Míg a felső tíz százalék részesedése az összjövedelemből 1960 és 1985 között 39,6 százalékról 48,8 százalékra nőtt, addig az alsó 50 százalék esetében 17,4 százalékról tizenkét százalékra csökkent. Ugyanakkor a rendszer korlátozta a munkavállalók jogait. Az elégedetlenkedő munkásokat, szakszervezeti tagokat és egyházi csoportok tagjait figyelték, gyakran bebörtönözték és a kínzóközpontok egyikébe vitték őket.
Az amerikai, az európai és nem utolsósorban a nyugatnémet vállalatok lehetőségeikhez mérten támogatták a hadsereget. A Ford, a General Electric, a Nestlé, a Mercedes-Benz, a Siemens és a Volkswagen többször is szerepel a Dilma Rousseff elnök által 2011-ben az elkövetett bűncselekmények kivizsgálására kinevezett bizottság 3000 oldalas jelentésében. A vádak a vállalatvezetés és a hadsereg közös kémkedésétől kezdve az olyan súlyos emberiség elleni bűncselekmények támogatásáig terjednek, mint a kínzás és a gyilkosság. A VW-csoport állítólag többek között járműveket szállított az „Operação Bandeirantes” (Oban) nevű kínzóközpontnak, amelyet külföldi bankok, valamint az Ultra, a General Motors és más vállalatok finanszíroztak. A nyomozás során kiderült, hogy 66 embert gyilkoltak meg ott, akik közül 39-en kínzás következtében haltak meg.
Írta: Volker Hermsdorf
Forrás: JungeWelt
