Guatemalában az ellenálló közösségek csaknem 30 évvel a polgárháború befejezése után is léteznek. Beszélgetés Alberto Britóval.
Alberto Brito a
guatemalai Ellenálló Népi Közösségek (CPR) tagja, és ott tanított. Ma egy
állami iskolában és egyetemi oktatóként dolgozik.
Ön tanárként dolgozott
az úgynevezett Ellenálló Népi Közösségekben, a CPR-ben. Hogyan látja a jelenleg
is zajló tömegtüntetéseket Guatemalában, amelyek a progresszív Bernardo Arévalo
megválasztott kormányát támogatják, aki 2024 januárjában lép hivatalba?
A jelenlegi tiltakozások fontosak és szükségesek. Bizonytalanságban élünk, a törvényeket semmibe veszik. A Bernardo Arévalo által vezetett új kormányban mindenképpen látunk perspektívát egy új demokrácia, egy új forradalom, a nép valódi hatalmának megteremtésére. Tisztában vagyunk azonban azzal, hogy az országban uralkodó, erős frakciók mindent meg fognak tenni, hogy ezt megakadályozzák.
A Comunidades de
Población en Resistencia, vagyis a Ellenálló Népi Közösségek több mint 40 évvel
ezelőtt még veszélyesebb körülmények között alakult. Hogyan működött ez
akkoriban?
A közösségek az 1970-es évek polgárháborúja alatti elnyomásra adott reakcióként jöttek létre. Különösen a katolikus egyház képviselőinek üldözése és a közösségekben elkövetett gyilkosságok után (a katolikus felszabadítási teológia akkoriban erős befolyással bírt Közép-Amerikában, sok papot üldözött az állam). 1980 körül 40 közösséget alapítottak a polgárháború által különösen sújtott Quiche megyében, nehezen megközelíthető hegyvidéki régiókban. Bizottságokat hoztak létre, hogy önigazgatással szervezzék meg életüket. A CPR nevet csak 1991-ben adták maguknak.
Pontosan hogyan
szervezték meg magukat ezek a közösségek?
A struktúrákat 1980-tól kezdve hozták létre, különböző bizottságok, a legfelsőbb hatóság irányítóbizottsága, egészségügyi bizottságok, amelyek a természetgyógyászatra, a biztonságra, az oktatásra, 1991-től egy nagyszabású műveltségi kampányra, a nőkkel, a fiatalokkal és a mezőgazdasági termeléssel foglalkozó bizottságokra összpontosítottak. Körülbelül 1994/95-től további bizottságok jöttek létre, köztük egy a bábák számára, egy a saját újságunk kiadásával és egy a vallási szertartásokkal foglalkozó bizottság. 1995-től kezdve a CPR-ben szervezett valamennyi közösség átfogó szerve, az Általános Vezetőségi Tanács is nyilvános lett. Úgy kell elképzelni, mint Guatemalát kicsiben: a vezetőtanács a kormány, a bizottságok pedig a minisztériumok; a közösségekben a konfliktusmegoldásra is van saját joghatóságunk.
Hány emberről van szó?
Az 1996-os békemegállapodás idején körülbelül 6000 család volt a CPR-ben szerveződve.
És mi a helyzet ma a
közösségekben?
A polgárháború befejezése után néhány család úgy döntött, hogy visszatér. Mások földet vásároltak, például Costa Surban. Én most az Unión Victoria közösségben élek Chimaltenango megyében. A legtöbb család azonban a CPR közösségeiben maradt. Az önigazgatási struktúrák lényegében továbbra is fennmaradnak, továbbra is bizottságokban gondoskodunk az oktatásról, az egészségügyről, a vízellátásról stb.
Kapnak ehhez állami
támogatást is?
Az iskolák ma már állami finanszírozásúak, de sok olyan projekt is van, amit mi magunk finanszírozunk, például a vízellátást.
A polgárháború 27
évvel ezelőtt ért véget. Milyen problémákkal küzd ma a CPR?
Az állam ma is semmibe veszi az emberi jogainkat. A természeti erőforrások kizsákmányolása, különösen a térségemben a víz és a fák kivágása a másik égető probléma. Az akkori békemegállapodás nagy részét nem hajtják végre, többek között a háború alatt elszenvedett igazságtalanságokért járó kártérítés tekintetében. Például a jelenlegi, Alejandro Giammattei vezette kormány bezáratta azokat a hivatalokat, amelyeknek az volt a feladata, hogy a fegyveres konfliktus áldozatainak követeléseivel foglalkozzanak. Közösségünkben sok ember gazdasági helyzete nagyon nehéz, sokan kivándoroltak az USA-ba.
Interjút készítette: Thorben Austen
Forrás: JungeWelt
