Soha többé ne nyújtsuk oda a másik orcánkat

1969 nyarán Oaklandben, a San Francisco-i öbölben tartottak egy antifasiszta és antiimperialista erők részvételével zajló konferenciát, amelyet a Black Power-mozgalommal kapcsolatos kutatások az elmúlt évtizedekben nagyrészt figyelmen kívül hagytak. A „Black Panther Party for Self-Defense” (BPP) számos szervezetet meghívott az 1969. július 18-án kezdődő, négy napos „United Front Against Fascism” (UFAF) konferenciára.¹ A több mint ötezer résztvevő az amerikai polgár- és emberi jogi mozgalom, valamint az új baloldal széles spektrumát képviselte.

Ami ezt a konferenciát olyan jelentőssé tette, azt a párt alapítója, Bobby Seale néhány nappal korábban a Liberation News Service-nek magyarázta el. Az UFAF nem csupán „a Fekete Párducok Pártjának megmentésére” szolgál, hanem inkább arról van szó, hogy „minden embert és szervezetet” megóvjanak attól, amit a „disznók hatalmi struktúrája” célzottan a „Fekete Párducok Pártjával” tesz. Ez az elnyomás „minden szervezetet, minden szakszervezetet, minden egyházat és minden embercsoportot (…) fenyeget, akik alapvető demokratikus jogaikat fegyverként használják az elnyomás ellen”.

Alig három évvel megalakulása után a BPP helyzete ekkor már rendkívül bizonytalan volt. Becslések szerint három tucat legális tagját lelőtték a rendőrök, és nagyon sokakat letartóztattak. Az FBI-igazgató és kommunista-gyűlölő J. Edgar Hoover ügynökeivel együtt nyíltan „háborút a hazai fronton” folytatott a párt ellen.²

A tömegek haragja

Az 1960-as évek elején a két fiatal politikai aktivista, Huey P. Newton és Bobby Seale Oaklandből már nem akartak megelégedni azzal, hogy a polgárjogi mozgalom eddig alig javított a fekete lakosság helyzetén. Bár a formális jogokat kivívták, ez nem gyakorolt érezhető hatást az afroamerikai lakosság túlnyomó többségének életkörülményeire. A szegénység, a bizonytalan lakhatási és oktatási körülmények, az alulfizetett munkák, a magas munkanélküliség, a több ezer fogvatartott fizetetlen rabszolgamunkája, valamint a rossz egészségügyi ellátás és nyugdíjbiztosítás hiánya mindennapos jelenségek voltak. De mindenekelőtt a rabszolgaság ideje óta elterjedt rendőri erőszak tette pokollá az afroamerikaiak életét.

Az 1960-as évek gettófelkelései során nyilvánvalóvá vált az amerikai társadalom mély megosztottsága a rasszizmus miatt.³ A második világháború után több mint félmillió fekete menekült az egykori rabszolgatartó déli államokból és az USA keleti részének elszegényedett gettóiból a kaliforniai nyugati partra, különösen San Francisco és Los Angeles nagyvárosi régióiba. De ott is továbbra is kíméletlenül rasszista diszkriminációnak voltak kitéve.

„És akkor jött Watts” – emlékszik vissza a Fekete Párducok veteránja és politikai fogoly, Mumia Abu-Jamal a „We Want Freedom – Ein Leben in der Black Panther Party” című könyvében a Los Angeles-i városrészben történt „zavargásokra”. ⁴ „Ami a második világháború óta a legerőszakosabb városi felkeléssé vált, az az afroamerikai közösségekben mindennapos jelenséggel kezdődött – a rendőrség brutális fellépésével.” Ahogyan a polgárjogi aktivista tovább kifejti, a National Advisory Committee on Urban Disorders (Városi Rendzavarások Nemzeti Tanácsadó Bizottsága) statisztikája szerint ebben az időszakban „123 nagyobb és kisebb felkelés vagy »zavargás«” történt, amelyek során 83 ember halt meg. „Az áldozatok és a sérültek többsége fekete civil volt” – állította a Tanácsadó Bizottság. „Láttuk, ahogy Martin Luther King Wattsba érkezett, hogy megnyugtassa az embereket” – magyarázta Huey P. Newton 1973-ban megjelent „Revolutionary Suicide” című könyvében –, „és láttuk, hogyan utasították el az erőszakmentességre vonatkozó filozófiáját”. „De mire volt jó az erőszakmentesség, ha a rendőrség elszántan erőszakkal akart uralkodni?”⁵

Tehát valamit tenni kellett, hogy a hatalmon lévő elitnek megmutassák a fehér felsőbbrendűségről szóló, erőszakkal érvényesített állami doktrína határait. 1966. október 15-én Huey P. Newton és Bobby Seale Oaklandben a „Black Panther Party for Self-Defense” alapítói közé tartoztak. Abu-Jamal „a feketék ellen irányuló tömeges erőszakra adott válasznak” nevezi őket, amely lehetőséget nyújtott arra, hogy „az ebből fakadó tömeges haragot egy összefüggő politikai mozgalommá összpontosítsák és megszervezzék”. ⁶ A párt első pillanattól kezdve főként a gettókban élő fekete fiatalok szívét érintette meg: ők végre nem akartak tovább bujkálni a rasszista „Pigs” (zsaruk) elől, és nem akartak tovább alávetni magukat Martin Luther King tiszteletes által vezetett, szemükben megszelídített fekete polgárjogi mozgalom keresztény hitvallásának, és „a másik orcájukat is odafordítani”.

A hozzájuk áramló tagok segítségével a BPP az oaklandi első irodájából kiindulva gyorsan további helyi csoportokat hozott létre a közeli nagyvárosokban. Ezek a csoportok gyakorlatuk központi elemét valósították meg – az önvédelmet: feketébe öltözve, sapkával a fejükön, sörétes puskákkal és töltényövekkel felszerelve a BPP-csoportok ezentúl Oakland utcáin járőröztek, hogy figyeljék a kizárólag fehér rendőrökből álló járőröket. Felolvasták a rendőröknek azokat a törvényeket, amelyek fegyverviselésre jogosították őket, és hangosan és egyértelműen közölték a fekete polgárokkal, milyen jogaik vannak a rendőrséggel szemben.

Ki védekezhet?

A rendőri erők általában védekezően viselkedtek, és visszavonultak. A BPP által ellenőrzött utcákon érezhetően csökkent a rendőri erőszak. Az államvezetés riadót fújt, és sürgősségi eljárás keretében ellenintézkedéseket hozott. 1967 májusának elején a kaliforniai parlament elé terjesztették az A. B. 1591 számú törvényjavaslatot, az úgynevezett Mulford-törvényt. A törvényjavaslat szerzője David „Don” Mulford (1915–2000) republikánus képviselő volt Oaklandből. A törvény előírta, hogy tilos „lőfegyvert magánál vagy járműben hordani nyilvános helyeken vagy közutakon”. A kezdeményezést a Nemzeti Lőfegyver-szövetség (NRA) fegyverlobbistái és legszorosabb szövetségesük, az akkori kaliforniai republikánus kormányzó, Ronald Reagan támogatta. A hatalmas amerikai fegyveripar propagandistái olyan hangnemet ütöttek meg a Fekete Párducok ellen, amely teljesen ellentmondott saját, szinte vallásos ragaszkodásuknak az amerikai alkotmány második kiegészítő cikkéhez. Ez kimondja, hogy „a nép fegyvertartási és -viselési jogát” „nem szabad korlátozni”. Ennek megfelelően az NRA 1967. május 1-jén, a Mulford-törvényről szóló parlamenti vita előtti napon, még a „Who Guards America’s Homes” című vezércikkel nyitotta meg szövetségi magazinját, az American Rifleman-t. Ennek üzenetét az amerikai média általánosan úgy értelmezte, mint a fegyveres önvédelem mindenki számára való támogatását.

Ahelyett, hogy a közvéleményt a BPP „rendőri járőrei” ellen uszította volna, a törvény fél évvel a párt megalakulása után inkább ahhoz járult hozzá, hogy a párt „az ország egész területén milliók szívében és tudatában” szilárd helyet foglaljon el, ahogy Abu-Jamal fogalmaz. Mivel 1967. május 2-ára, a Mulford-törvény első olvasatának napjára a kaliforniai állam fővárosában, Sacramentóban található California State Capitol épületében a BPP egy olyan akciót tervezett, amely összhangban állt az önvédelemre vonatkozó programjával. Az ülés jegyzőkönyve szerint a plenáris ülés kezdete előtt 26 fegyveres férfi és nő lépett be a BPP-ből jellegzetes fekete ruházatukban az épületbe, amely egyben a parlament székhelye és a kormányzó hivatalának székhelye is. Akkoriban még nem voltak biztonsági ellenőrzések.

Egységesen felvonultak a bejárati lépcsőn a második emeleti plenáris terembe, hogy a Mulford-törvény elleni tiltakozásul a BPP „1. számú végrehajtási mandátumát” felolvassák a parlamenti képviselők előtt. A sajtó még soha nem látott ilyen fekete „lobbistákból” álló küldöttséget a kaliforniai törvényhozás szent termeiben. Az ikonikus kép a fegyveres fekete emberekről, akik egyenruhában, fegyelmezetten és elszántan kiálltak jogaikért, bejárta a világot, és bevésődött a kollektív tudatba.

A rendőrök lezárták a plenáris termet, és megpróbálták lefegyverezni a Fekete Párducokat, ami azonban csak részben sikerült. Az aktivisták azzal érveltek, hogy a kaliforniai hatályos jogszabályok megengedik számukra a fegyverviselést, amennyiben azokat nem rejtve hordják, és nem irányítják emberekre. Némi huzavona után a rendőrök visszaadták nekik a fegyvereket, „mivel a betolakodók nem szegték meg a törvényt”, ahogyan később beszámoltak róla. Mivel nem tudták felolvasni nyilatkozatukat, a Fekete Párducok visszavonultak, és Bobby Seale a Capitolium előtt, a támogatók és az újságírói stábok előtt felolvasta a szöveget. A nyilatkozatban az állt, hogy a BPP „az amerikai népet általában, és a fekete lakosságot különösen arra szólítja fel, hogy figyelemmel kísérjék a rasszista kaliforniai törvényhozást”, mivel az egy olyan törvény megalkotását fontolgatja, amelynek célja „a fekete lakosság lefegyverzése és hatalomtól való megfosztása”. És mindezt éppen abban az időben, „amikor az ország egész területén a rasszista rendőri hatóságok terrorral, brutalitással és gyilkosságokkal fokozzák a fekete lakosság elnyomását”.⁷
Mumia Abu-Jamal, aki 1969-ben, 15 évesen a BPP philadelphiai helyi csoportjának alapító tagjai közé tartozott, könyvében további részleteket idéz ebből a nyilatkozatból. A feketék „könyörögtek, imádkoztak, petíciókat nyújtottak be, tüntettek és még sok minden mást tettek annak érdekében, hogy a rasszista hatalmi struktúrát rávegyék az igazságtalanság orvoslására”, amelyet velük szemben elkövettek.

A válasz azonban „még több elnyomás, csalás és képmutatás” volt. Ez egybeesett a „rasszista amerikai kormány vietnami támadásainak” eszkalációjával. Miközben a rendőri járőrök rendőrkutyákkal és elektromos botokkal támadtak az emberekre, a polgármesterek süket fülekre találtak a rendőri terror befejezését követelő követelésekkel szemben. Ezért eljött az ideje, „hogy a fekete emberek fegyverkezzenek fel a terror ellen, mielőtt túl késő lenne”. A tervezett Mulford-törvény egy lépéssel közelebb viszi őket a pusztuláshoz, ezért a BPP meg van győződve arról, hogy a fekete közösségeknek egyesülve kell fellépniük.⁸

Exponenciális növekedés

Csak a törvény elfogadása után, júniusban reagáltak Don Mulford a kezdeményezésével kapcsolatos kritikára, és kijelentette, hogy annak „nincs semmiféle rasszista felhangja”. A törvényt „kifejezetten a National Rifle Association segítségével dolgozták ki”, hogy „megvédjék az alkotmányos fegyvertartási jogunkat, és egyúttal segítsék a bűnüldöző szerveket”. Ezek a hatóságok azért sürgették a törvény elfogadását, hogy fellépjenek azokkal a fegyveres polgári csoportokkal szemben, amelyek töltött fegyverekkel járnak a közutakon és a nyilvános helyeken.⁹ A Fekete Párducok „rendőri járőrei” ellen hozott törvény miatt Hoover, az FBI igazgatója nyilvánosan kijelentette, hogy a jövőben „gondoskodni fog arról, hogy a fekete nacionalista gyűlöletcsoportokat alaposabban vizsgálják meg”.

Pártja „nacionalista gyűlöletcsoportként” való megbélyegzése után Bobby Seale a sacramentói Capitol Weekly című hivatalos lap szerint úgy jellemezte a szervezetet, mint „egy olyan szervezetet, amely a fekete lakosságot képviseli, amellyel sok fehér radikális azonosul, és amely megérti, hogy a Fekete Párducok Pártja egy igazságos forradalmi front e rasszista és dekadens kapitalista rendszer ellen”. Szavait a „Power to the People – Minden hatalom a népnek” felkiáltással zárta.

A sacramentói akció nem csak a polgári médiában került a címlapokra. A pártlap, a The Black Panther is részletesen beszámolt róla, így az akkor még analóg korszakban minden helyi csoportot tájékoztattak az eseményről. Sacramento hirtelen ismertté tette a pártot – emlékszik vissza Abu-Jamal. Ő is, akárcsak más Fekete Párducok, az oaklandi pártlapnál sajátította el az újságírói mesterséget. A húszoldalas lap 1967 áprilisától kezdve eleinte rendszertelenül, 1968-tól pedig hetilapként jelent meg, és a tagok országszerte utcai árusítás útján terjesztették. A párt fénykorában a lap 250 000 nyomtatott példányban jelent meg. Nyugat-Európában is baloldali könyvesboltok, szervezetek és médiumok, például a nyugat-berlini lázadó lap, az Agit 883, légi postán kapták meg az újságot.
A The Black Panther nem csupán a nyilvánosság számára szóló agitprop- és hírlap volt, hanem a BPP politikai programjának kidolgozásához, a helyi gyakorlatához, valamint más szervezetekkel való szövetségi munkájához szükséges vita-, képzési és szervezési fórum is. A sacramentói beszámolók szerint a párt Abu-Jamal szerint „tömegesen kapott jelentkezéseket fiatal nőktől és férfiaktól az egész országból”, akik helyi csoportokat akartak alapítani.

Alig egy éves korában a párt gyorsan, az elkövetkező három évben pedig „szinte exponenciálisan” növekedett. Oaklandből Richmondon és San Franciscón át egészen Los Angelesig terjedt. „Kaliforniából kiindulva ágai az USA minden fekete közösségében elterjedtek”. A Fekete Párducok fiatalkori lendülete és ellenállási szelleme mindenütt szívesen látott volt, ahol a feketék fellázadtak a nyomorúságos körülmények ellen. Abu-Jamal szerint a BPP „több mint negyven városban” talált támogatókat, akik „az egész országban működő fiókokban és információs központokban, az úgynevezett United Front Against Fascism irodákban” szerveződtek.¹⁰

A fegyveres önvédelemre való felhívás csupán az egyik volt a párt tíz alapelvéből, amelyeket Newton és Seale 1966 októberében rögzítettek. Azóta a tízpontos programot országszerte röpcédulaként terjesztették.¹¹ Középpontjában a fekete lakosság önrendelkezése állt az élet minden területén: lakhatás, oktatás, munka, egészségügy és kultúra. 1968-tól megvalósult a „Free Breakfast for Children” (Ingyenes reggelit a gyermekeknek) kampány, amelynek célja a fekete és puerto ricói iskolások reggeliztetése volt. A „Panther Free Food Program” (Párducok ingyenes élelmiszerprogramja) élelmiszerrel töltött „Panther Bags” (Párduc-zsákokat) osztott szét a rászoruló gettólakóknak.

1969 nyarán már több mint 10.000 gyermek kapott tápláló reggelit az iskola előtt mintegy három tucat városban. Mivel a Fekete Párducok kezdeményezése országszerte nagy visszhangot váltott ki, a rendőrség elkezdte megzavarni ezt a társadalmi kampányt a szervezők önkényes letartóztatásával, valamint a szupermarketekből és egyházi közösségekből adományokat szállító járművek ellen végzett, rajtaütésszerű „közlekedési ellenőrzésekkel”. Egyes esetekben fegyveres rendőrök még a templomokban és üres üzletekben kialakított reggeliző helyiségeket is megrohamozták, élelmiszereket semmisítettek meg, és terrorizálták a gyerekeket és a szülőket, hogy eltántorítsák őket a részvételtől.

A nők többségben

A BPP ereje abban is rejlett, hogy a tagok többségét aktív nők alkották, akik mind a társadalomban, mind a pártban megkérdőjelezték a patriarchális struktúrákat. ¹² Közéjük tartozott a new yorki Assata Shakur is. A BPP fiatal tagjaként részt vett a reggeli programban és a párt harlemi felépítésében. „Assata” című önéletrajzában így emlékezett vissza: „Kezdetben nem éreztem túl erősen az elnyomást. Tudtam, hogy a pártot támadják, de a legcsekélyebb érzésem sem volt arról, hogy ez a fenyegetés nagyon közel lenne; inkább úgy tűnt, hogy állandóan a háttérben jelen van.” Különösen a médiában folyó rágalmazás, miszerint a párt „rasszista és erőszakos” lenne, felháborította a fiatal elvtársnőt, hiszen a valóságban pontosan fordítva volt. »Amikor a rendőrség megrohamozta a Fekete Párducok egyik irodáját, azonnal lőni kezdett, és csak utána tett fel kérdéseket, másnap a sajtó nagy betűkkel hirdette, hogy a rendőrség egy fegyverraktárat »fedezett fel«.« Amikor később kiderült, hogy az a »fegyverraktár« csupán néhány legálisan bejegyzett puskából állt, a sajtó ezt elhallgatta. »Senki sem háborodik fel, ha fehérek tartanak fegyvert, de ha egy feketének van fegyvere, akkor biztosan valami bűnös dologról van szó« – jegyezte meg Shakur. A feketéknek ugyanis csak akkor szabadott fegyvert tartaniuk, ha a fehér Amerika piszkos munkáját végezték, vagy ha külföldi háborúkba küldték őket.

A fehérek viszont felelősségre vonás nélkül használhatták fegyvereiket a feketék ellen. Shakur ezt saját bőrén tapasztalta meg. 1973-ban letartóztatásakor majdnem megölték, amikor a rendőrök rálőttek a fegyvertelen nőre, aki felemelt kézzel állt előttük. A rendőrség, a Ku-Klux-Klan és más rasszisták egyre növekvő erőszakát látva ő is meg volt győződve arról, hogy „tiszta öngyilkosság, ha a feketék nem rendelkeznek fegyverrel, és nem tudják, hogyan kell azt kezelni”.¹³

Az amerikai kormány, és élén Hooverrel, mindenáron meg akarta akadályozni a BPP megerősödését, részben a felszabadítási mozgalmakkal és a forradalmi Kubával való szolidaritása, részben pedig a szabad Palesztina melletti kiállása miatt. Éppen abban az időszakban, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a jól felfegyverzett amerikai hadsereg nem tudja térdre kényszeríteni a Vietnami Nemzeti Felszabadítási Frontot, Washington attól kezdett tartani, hogy a BPP és az egész fekete szabadságmozgalom egy második fronttá alakulhat a saját országában.

A Fekete Párducok azonban nem hagyták magukat eltéríteni; éppen ellenkezőleg, egyre több fiatal aktivista vett részt a közösségekben kibővülő szociális programokban és a párt felépítésében. Ugyanakkor hálózatokat építettek ki saját élelmiszer-, ruházati és könyvellátásuk biztosítására – a könyvek voltak a legfontosabb szellemi táplálékuk. Sok új tag talált menedéket a Fekete Párducok közös lakásain. Kollektívan szervezték politikai képzésüket olvasó- és vitakörökben. Frantz Fanon „A föld rabjai” című könyve a kötelező olvasmányok közé tartozott. Létrehozták a Liberation Schools-t, ahol a gyermekek és a fiatalok együtt ismerkedtek meg történelmükkel, származásukkal és az afrikai kultúrával, és gyakorolták, hogyan kell aktívan fellépniük közösségeik javáért. A „Free Health Clinics”-ben a betegeket ingyenesen kezelték azok az önkéntesek, akik az állami egészségügyi rendszerben dolgoztak, és tudásukat a szabad BPP-egészségügyi központok szolgálatába állították.

Az egyedülálló anyák támogatása, az ingyenes jogi tanácsadás mindenki számára, valamint a politikai foglyokért folytatott szabadságkampányok a mindennapi munka szerves részét képezték. A politikai és társadalmi foglyok családjai számára szállítási szolgáltatásokat szerveztek a gyakran távoli börtönökbe. A mindennapi életben tapasztalható mindenféle elhanyagolás és elnyomás ellen a helyi csoportok tüntetéseket szerveztek, felléptek a „slumlordoknak” nevezett háztulajdonosok túlzott bérleti díjai ellen, és bojkottálták azokat a fehér boltosokat, akik túlárazott árukkal csapták be a feketéket, és nyomorba taszították őket.

Csak látszólagos vereség

Minél aktívabbá és nagyobbá vált a párt, annál erősebbek lettek az állam támadásai. A nyomás hatalmas mértékben nőtt, a letartóztatási hullámok és a halálos kimenetelű rendőri razziák száma emelkedett. Sok Fekete Párduc bujkálni kényszerült, vagy száműzetésbe kellett mennie. A rendőrségi besúgók és az FBI által terjesztett hamis információk bizalmatlanságot és megosztottságot okoztak a pártban, amely végül az 1970-es évek közepére nagyrészt feloszlott. Végül egy ideig csak az oaklandi helyi csoport maradt fenn. Végül drámai módon kiderült, mennyire sürgető volt a bevezetőben említett, 1969. júliusi „United Front Against Fascism” konferencia figyelmeztető felhívása.

Ahogyan azonban az azt követő évtizedekben kiderült, a „Black Panther Party” feloszlása csupán a birodalom látszólagos győzelme volt. A BPP öröksége – a tömeges ellenállás szervezése, a kölcsönös segítségnyújtáson és a határozott ellenálláson alapuló szolidáris struktúrák létrehozása – hozzájárult ahhoz is, hogy a „Black Lives Matter” mozgalom erőre kapjon a rasszista rendőri erőszak elleni küzdelemben. A tavaly kubai száműzetésében elhunyt Assata Shakur az új generáció egyik példaképe volt és marad. A „Nyilatkozatom a népemhez” című írása, amelyet 1973 júliusában a börtönben írt, és amely azóta az ország számos aktivistája körében kering, továbbra is a „Black Panther Party” forradalmi szellemét testesíti meg: „Háborút hirdettem a gazdagok ellen, akik a mi szegénységünkből profitálnak, a politikusok ellen, akik mosolyogva hazudnak nekünk, és mindazoknak a szellemtelen és szívtelen robotok ellen, akik ezeket az embereket és vagyonukat védik” – nyilatkozta a szabadságharcos, és a következő szavakkal zárta: „Nincs mit veszítenünk, csak a láncainkat!”¹⁴

Jegyzetek

1 Lásd Jeanelle K. Hope, Bill V. Mullen: Black Antifascism – Widerstand in den USA, Köln 2026, 171. o. és köv.

2 Jürgen Heiser: „Háború a hazai fronton”, junge Welt, 2012. február 15.

3 Lásd Jürgen Heiser: „Lázadás a önkény ellen”, junge Welt, 2025. augusztus 9.

4 Mumia Abu-Jamal: We Want Freedom – Egy élet a Fekete Párducok Pártjában. Münster 2012, 70. o.

5 Uo., 97. o.

6 Uo., 71. o.

7 The Sacramento Bee napilap: „Capitol is Invaded”, késői kiadás, 1967. május 2.

8 Abu-Jamal, uo., 74. o. és köv.

9 Duke Center for Firearms Law: „The Black Panthers, NRA, Ronald Reagan, Armed Extremists, and the Second Amendment”, lásd: https://firearmslaw.duke.edu/2020/04/the-black-panthers-nra-ronald-reagan-armed-extremists-and-the-second-amendmend10 Abu-Jamal, uo., 75. és 32. o.
11 A tízpontos program, lásd: https://www.marxists.org/history/usa/workers/black-panthers/1966/10/15.htm
12 Lásd Stephen Shames és Ericka Huggins: Comrade Sisters – Women of the Black Panther Party.

Woodbridge, Suffolk, Egyesült Királyság, 2022

13 Assata Shakur: Assata – Eine Autobiographie. Bréma, 2003, 280. o. és következő oldalak.

14 junge Welt, 2025. november 1.

Írta: Jürgen Heiser

Forrás: JungeWelt