A június végi útlezárások feloldásáig a bolíviai tiltakozó mozgalom 52 napon át folyamatosan szervezett tüntetéseket és útlezárásokat. Ezek keretében összesen 50 útlezárási pontot állítottak fel az országos közúthálózaton. A tüntetők így fejezték ki elégedetlenségüket a jelenlegi, Rodrigo Paz vezette kormánnyal szemben. Az egyik fő követelésük az államfő lemondása volt.
A tiltakozó akciók az ország öt departamentumára összpontosultak, és az áruforgalomra és a nemzetgazdaságra gyakorolt súlyos következmények miatt a lakosságot folyamatos izgalomban tartották. La Paz 20 útlezárási ponttal továbbra is az a departamentum volt, ahol a legtöbb közlekedési kapcsolat szakadt meg. Cochabamba 17 útlezárással a második helyen állt, míg Oruroban hét, Potosíban öt, Santa Cruzban pedig egy útlezárás volt San Julián településen, a Beni tartományba vezető összekötő úton.
Az utolsó tüntetési hullámok a Paz által aláírt, a rendkívüli állapotra vonatkozó törvény hátterében zajlottak. Ez az intézkedés lehetővé tette a fegyveres erők számára, hogy beavatkozzanak a tüntetésekbe. „Erő, elvtársak, győzni fogunk!” – hangoztatta a tüntetőmozgalom felhívása, hivatkozva az „egység, méltóság és küzdelem” értékeire.
Olyan városok, mint La Paz és El Alto, nagy nehézségekkel küzdöttek az élelmiszerek, az üzemanyag, a gyógyszerek és más létfontosságú áruk beszerzésében, miközben különböző gazdasági ágazatok egyre sürgetőbben követelték a párbeszéd útján történő megoldást. A megyék szakszervezeti központjai felszólították a Bolíviai Szakszervezetek Szövetségének (COB) országos vezetőségét, hogy tegyenek közeledési kísérleteket a kormány felé a válság enyhítése érdekében.
Paz elnök támogatottsága megcsappant, miután olyan intézkedéssorozatot hozott, amely elidegenítette őt a lakosság széles rétegeitől. Bolíviát megrázta a válság, és a tiltakozások és útlezárások hulláma elszigetelte a fővárost, az alapvető élelmiszerek hiányához vezetett, valamint megbénította a közlekedést. Az ellátási láncok megszakadása emellett áremelkedéseket is okozott.
Az elemzők rámutattak az összecsapások során tapasztalható erőszak fokozódására. Az egyik oldalon egy kimerült kormány állt, amely elsősorban az Egyesült Államok által lehetővé tett légihídnak, az „Escudo de las Américas” (Amerika pajzsa) aláíró államainak, valamint a pénzügyileg erős mezőgazdasági exportcsoportnak köszönhetően tudott tovább lélegezni. A másik oldalon a COB vezetése alatt álló egyszerű lakosság állt, amely belső ellentmondások ellenére megőrizte osztályjellegét: a szervezetet bányászok, munkások, parasztok és harcos csoportok vezetik, kiegészítve a szabadfoglalkozásúakból, szakszervezeti tagokból és más városi kispolgársággal.
A La Paz-i megyében található Los Andes tartomány paraszti szervezetei úgy döntöttek, hogy radikalizálják a mobilizációkat. Azzal fenyegetőztek, hogy megszakítják a bolíviai kormány székhelyének alapellátását. Ez a döntés hét hetes útlezárások után született. Ezek súlyosbították a gazdasági károkat és az alapvető élelmiszerek hiányát, amelyek megoldását Paz elnök mind a választási kampányában, mind beiktatásakor megígérte.
Ahhoz, hogy megértsük a mindössze hat hónapja hivatalban lévő kormány ellen irányuló tiltakozások mértékét, elemezni kell az államfő származását, ideológiai gyengeségeit és azokat a döntéseket, amelyeket már azelőtt meghozott, hogy beköltözött volna a Palacio Quemado elnöki palotába. Korábbi elnökök fiaként és unokaöccseként Paz az elmúlt negyedszázadban többször is töltött be közhivatalt, mindig családja szövetségeinek és befolyásos hálózatainak részeként. Az elnöki posztért folyó második fordulóban egy korábbi párttársával, Jorge Quirogával állt szemben, akivel Hugo Banzer (1997–2001) – egy 1971 és 1978 között diktatúrát vezető katona – hivatali ideje alatt dolgozott együtt.
Miután megnyerte a választásokat, Washingtonba zarándokolt, hogy utasításokat fogadjon Donald Trumptól. Így állította össze kabinetjét olyan politikai személyiségek keverékéből, akik az ő ízlésének és képére formálódtak: külföldön képzettek, csontjukig neoliberálisok. Mindezt kiegészítették azok a kormánytagok, akik az 1990-es években és a következő évtized elején az ország kifosztásával gazdagodtak meg. Ehhez jöttek még olyan vállalkozók, akik nyilvánvaló összeférhetetlenségben voltak: Paz a környezetvédelmi minisztériumot egy fakitermelő vállalkozónak és faexportőrnek adta át.
Egy olyan országban, ahol a lakosság 60 százaléka őslakos származású, Paz kizárta e csoportok bármiféle képviseletét azzal az indokkal, hogy „a meritokrácia ideje” jött el. Mindezt azzal a látszatérveléssel palástolta, hogy az őslakos kormányok semmiféle pozitív eredményt nem értek el. Pedig a valóság (és a statisztikák) azt mutatták, hogy 2005 és 2018 között a mérsékelt szegénység 60 százalékról 34 százalékra, a mélyszegénység pedig 38 százalékról 15 százalékra csökkent. A Gini-együttható (ahol a 0 az egyenlő elosztást, az 1 pedig az abszolút egyenlőtlenséget jelenti) 2005-ös 0,59-es értékéről 2016-ra 0,45-re csökkent.
A Movimiento Al Socialismo (Mozgalom a Szocializmusért, MAS) párt kormányzásának e három ötéves időszakában több mint hárommillió bolíviai emelkedett fel a középosztályba. Paz megszakította az összes kommunikációs csatornát a nemzeti ügyekben nagy súllyal bíró társadalmi szervezetek felé; ezeket a csatornákat – miután aláásta a bizalmat – most sietve próbálja újra felépíteni.
Megpróbálta Bolíviára ráerőltetni egy ultraliberális sokkprogramot, hasonlóan ahhoz, amit Javier Milei Argentínának okozott. Ezzel azt próbálja elérni, hogy a többnemzetiségű államot egy feudális állam váltsa fel, amelyben az egyes régiók erős emberei döntenek azoknak a népcsoportoknak a sorsáról, amelyek az ő uralmuk alatt álló területeken élnek. Ezek Santa Cruz követelései, egy nagyon gazdag megyéé, amelyet egy rasszista oligarchia irányít, amely soha nem fogadta el az őslakosok által vezetett nemzeti kormány létezését, és inkább vállalja az országtól való elszakadást, mintsem hogy elismerje az őslakos népek egyenjogúságát a „civilizált” fehérekkel.
Szorult helyzetbe kerülve Rodrigo Paz kijátszotta a széles körű őslakos és paraszti lakosságot a városi és szakszervezeti erőkkel szemben. Az utóbbiak közé tartozott a Bolíviai Szakszervezetek Szövetsége és hatalmas közlekedési vállalkozói szövetségek. Ez egy veszélyes játék volt, amely megerősítheti a társadalom megosztottságát. Még egy argentin emberi jogi megfigyelő missziót is megakadályozott abban, hogy Bolíviában végezze munkáját. A misszió kiutasítását „erőszakos kitoloncolásnak” nevezte.
La Pazban számos kormányzati hivatalt és nagyvállalatot bezártak. Néhány közlekedési dolgozó légzőmaszkot viselt, hogy megvédje magát a rendőrség által a tüntetők elűzésére alkalmazott könnygáztól.
Mielőtt Rodrigo Paz hat hónappal ezelőtt átvette a hatalmat, Bolíviát két évtizeden át a MAS kormányozta. Ebben az időszakban a parasztok, az őslakos csoportok és a munkásosztály figyelemre méltó politikai részvételt, valamint jelentős szociális előnyöket élveztek. A súlyos gazdasági recesszió és a belső megosztottság csalódást okozott a MAS számos támogatójának, akik végül a tavaly októberi második fordulóban Pazt támogatták, aki a politikai közép alternatívájaként mutatkozott be egy szélsőjobboldali ellenfelével szemben.
Paz kabinetjét főként vezető konzervatív üzletemberekből állította össze, így az őslakos társadalmi csoportok, a munkavállalói szervezetek és az agrárszektor egyes részei képviselet nélkül maradtak. Ezenkívül eltörölte a vagyonadót, és elfogadott egy vitatott földosztályozási törvényt, hogy lehetővé tegye a nagyvállalatok számára a földvásárlást.
A zavargások kezdetben konkrét követelések miatt törtek ki: például a tanárok béremelési követelései, a közlekedési vállalkozók tiltakozása a szennyezett üzemanyag ellen, valamint az őslakosok ellenállása a földtörvény ellen. A kormány ideiglenesen enyhíteni tudta a feszültségeket azzal, hogy többek között prémiumot ajánlott a tanároknak, és hatályon kívül helyezte a földtörvényt. A lakosság megnyugtatására irányuló erőfeszítései azonban kudarcot vallottak: nem sikerült megfékezniük a gyorsan terjedő tiltakozó mozgalom lendületét, amelyet az a közös érzés egyesített, hogy a kormány nem törődik a bolíviaiak túlnyomó többségének szükségleteivel.
Május 6-án az Andok-fennsíkról érkező őslakos csoportok elkezdték blokkolni az utakat La Paz környékén, és az elnök lemondását követelték. A mozgósítás gyorsan magával ragadott további csoportokat is, köztük olyan munkásokat, akiknek bérköveteléseit nem teljesítették, valamint Evo Morales volt elnök támogatóit, aki 190 kilométeres menetet szervezett a fővárosba.
A konkrét követelések miatti zavargásokból végül Paz leváltását követelő közvetlen felhívás lett.
E cikk spanyol nyelvű eredeti változatának közzététele után az országos útlezárások véget értek (erről a miamerikank.hu is beszámolt). Ennek alapját a kormány és a COB közötti megállapodás képezte, amelynek eredményeként a COB felfüggesztette tiltakozásait. A Moraleshoz közel álló szervezetek eleinte elutasították a megállapodást, és folytatták a mobilizációkat, de nem sokkal később ők is leállították azokat. Az utcai forgalomban bekövetkezett enyhülés ellenére a gazdasági válság és a kormány, a szakszervezetek és a Morales-párti szervezetek közötti politikai feszültségek továbbra is fennállnak.
Írta: Sullkata M. Quilla, antropológus és közgazdász, valamint a Latin-Amerikai Stratégiai Elemzési Központ (CLAE) társult elemzője
Forrás: estrategia.la https://estrategia.la/2026/06/16/bolivia-cumple-47-dias-de-protestas-contra-el-gobierno-de-paz/
