Egy helyi kezdeményezés a caracasi nyomornegyedet a kultúra és a közösség nyitott terévé alakítja.
Caracasnak két közlekedési tengelye van, amelyek „Cotas” néven ismertek: a Cota Mil, más néven Avenida Boyacá, amely a főváros északi szélén halad keletről nyugatra a Waraira Repano Nemzeti Park mentén, és a Cota 905, vagy Avenida Guzmán Blanco, amely déli irányban húzódik. Mindkét esetben a név a tengerszint feletti magasságra utal.
A Cota 905-öt 1953-ban Marcos Pérez Jiménez avatta fel. Évekkel később venezuelai családok kezdtek informális településeket építeni a környéken. Az 1970-es évek végére ezek egy komplex városi területté fejlődtek, amelyet a nehezen megközelíthetőség bizonyos értelemben elszigetelt a város többi részétől.
2014 és 2021 között fegyveres bandák vették át az irányítást a városrész felett, a város legveszélyesebb negyedévé téve azt, terrorizálva a 300.000 lakost, és gondoskodva arról, hogy még a szemétszállítók se merjenek oda menni. Naponta hallottunk a rendőrséggel való összecsapásokról, sőt egy „foglalt területről” is, amely a szomszédos városrészekre is kiterjedt.
Ezekben az években a kormány hol a bandákkal való tárgyalási kísérletek között ingadozott – annak érdekében, hogy a városrészt „békezónává” alakítsa –, hol pedig a bűnözés elleni „kemény” fellépés mellett döntött. Rendőri bevetésekre került sor az úgynevezett Operación Liberación del Pueblo (Népi Felszabadítási Művelet, OLP) keretében, amelyet a FAES különleges egység razziái követtek. Végül 2021-ben elindult a nagyszabású Gran Cacique Indio Guaicaipuro művelet, amelynek keretében 34 ellenőrzőpontot állítottak fel, ami úgy hatott, mintha a biztonsági erők megszállták volna az ellenséges területet.
Bár senki sem vonta kétségbe, hogy a kormánynak vissza kellett szereznie az irányítást a Cota 905 felett, a Cacique Guaicaipuro művelet heves kritikát váltott ki a rendőri intézkedések miatt, többek között több tucat fiatal letartóztatása miatt, akikről később kiderült, hogy semmilyen kapcsolatuk nem volt bűnszervezetekhez. A negyed vezetője, Carlos Luis Revete, más néven „El Koki”, elmenekült a művelet elől, de néhány hónappal később egy caracasi lövöldözés során meghalt.
Azóta a környék lakói a bűnözés és a kábítószer-kereskedelem visszaszorulását tapasztalják. Ugyanakkor azt kifogásolják, hogy a kormánynak a beavatkozását követően más alapvető szükségletekkel is foglalkoznia kellene: az utcák tisztaságával, a közszolgáltatások javításával, a sérült tetők helyreállításával, az oktatás, a kultúra, a sport és a szabadidő számára emberséges körülményeket biztosító terek kialakításával, valamint a helyi munkahelyek teremtésével. Elsősorban azonban arról volt szó, hogy ennyi év után megszüntessék a megbélyegzést, és megértessék az emberekkel, hogy a Cota 905-ben nem csak bűnözők élnek.
És mégis, Venezuelában a szervezett közösségek mindig akkor kerülnek előtérbe, amikor az állam egy lépést hátralép. Egy kezdeményezés, amelyet megismerhettem, a közösség által szervezett kulturális túra volt, „A Cota 905-túra: ezer történet, több mint száz falfestmény, egy útvonal”, amely a negyedet szabadtéri művészeti galériává alakítja.
Ezt a projektet Jefferson Cárdenas indította el, egy „Gorra” néven ismert fiatal férfi, aki néhány évet töltött börtönben lopás és fegyverbirtoklás miatt, amíg egy másik csoport segítségére nem sietett: Free Convict, egy venezuelai hiphop-csoport, amely egykori foglyokból és elítéltekből áll, akik a zenét a társadalmi reintegráció és a személyes fejlődés eszközeként használják. Valójában sok ilyen rapper csatlakozott hozzá ebben az új társadalmi kezdeményezésben.
Jefferson összeszedett néhány szomszédot, és elkezdtek szemetet elszállítani, bozótot eltávolítani, söpörni és izzókat felszerelni. Fokozatosan más szomszédok is adományoztak kis mennyiségű cementet vagy festéket, ami otthon volt raktáron. Néhány, jelenleg külföldön tartózkodó szomszéd is hozzájárult a munkához. Ugyanígy tettek a környék néhány boltosai is, a negyed intézményének számító, 30 éves élelmiszerbolt tulajdonosától kezdve az újabb üzletekig, mint például egy pizzéria (amit melegen ajánlok!) és egy pékség. Eközben a graffitiművészek és a falfestők is úgy döntöttek, hogy ingyenesen rendelkezésre bocsátják művészetüket.
A túra elején némi erőfeszítést igényel a végtelen sorozatban egymást követő, festett lépcsők megmászása, amelyek az urbánus kreativitásról tanúskodnak. Majd a kanyargós sikátorok közepén falfestményeket fedezünk fel a falakon és a házhomlokzatokon. Több mint egy tucat művész és kollektíva több mint 100 műalkotással járult hozzá a kezdeményezéshez.
A kulcsszó az önszerveződés. A kezdeményezés a környék zervezeteire támaszkodott, és hozzájárult azok újraaktiválásához.
A túra azonban nem csupán a kilátás élvezetéről szól. A látogatókat helyi történészek kísérik, és spontán koncertek, tudatosságnövelő színdarabok, hagyományos játékok, helyi ételek, valamint a Cota 905-ről szóló pozitív üzeneteket hordozó ajándéktárgyak vásárlására is lehetőség nyílik. A sikerre való tekintettel a szervezők fontolgatják, hogy a jövőben napkelte vagy napnyugta idején is kínálnak majd túrákat.
A venezuelai kormány, amely az elmúlt években különböző kezdeményezéseket indított a Cota 905-ön, bár azok nem voltak túl folyamatosak, elismerte a túra sikerét. A turisztikai minisztérium hivatalosan is elismerte, és már külföldi turistacsoportok is érkeztek ide, hogy részt vegyenek rajta.
Jefferson csapata hozzájárult a Cota 905 területének újradefiniálásához. Művészek és zenészek ma már ide jönnek videoklipeket forgatni, kihasználva a hihetetlen kilátást. A leglenyűgözőbb fotók az úgynevezett „Isten szeme” nevű helyről készülnek, amely méltán viseli a nevét, és 1200 méteres magasságba emelkedik. Régen a bűnözők használták ezt a helyet, hogy ellenőrzésük alatt tartsák a várost, ma pedig helyi látványosságnak számít.
Azoknak, akik haboznak ellátogatni a Cota 905-be, Jefferson egyértelműen azt mondja: „Nem értettem egyet a rendőri bevetésekkel – túl sok összecsapás volt a biztonsági erők és a bandák között. Ez háború volt, de végül az államnak tennie kellett valamit. Ez a negyed egész Venezuela számára problémát jelentett, de ma mi a megoldás részesei akarunk lenni. Szükségünk van arra, hogy ezek a kezdeményezések működjenek, mert még mindig sok gyerek vár egy esélyre: régen rádiókat, drogokat és fegyvereket kaptak; ma mi festéket, sportlabdákat és mikrofonokat akarunk adni nekik. Így a médiában példaképként, és nem tragédiaként tekintenek rájuk.”
A csoport, amely tudatosan nem képvisel kifejezett politikai vagy vallási álláspontot, élelmiszert szeretne termeszteni, lovaglást kínálni és még sok minden mást. „Ez a hegy sebzett volt” – folytatja Jefferson. „A bátyámat itt ölték meg, de a fiam itt született. Sok okunk van arra, hogy elkötelezzük magunkat e negyed mellett. Remélhetőleg a hatóságok engedélyeznek nekünk egy helikopteres repülést, hogy felülről rámutathassunk mindenre, amit meg kell javítani. De addig is folytatjuk a munkánkat.”
A Cota 905 története se nem egyedülálló, se nem új. A nagy venezuelai városok, elsősorban Caracas, barrioi mindig is küzdeniük kellett a marginalizálásuk ellen. Amikor Chávez hatalomra került, sokuk a helyi térképeken továbbra is „zöldterületként” szerepelt, annak ellenére, hogy százezrek éltek ott a dombok lejtőin, zsúfolt házakban. És ha zöldterületként voltak besorolva, az azt jelentette, hogy sem közszolgáltatásokkal nem rendelkeztek, sem az állami intézkedésekbe nem vonták be őket.
De ez soha nem tartotta vissza az embereket attól, hogy szerveződjenek jogaik védelmében, szembeszálljanak az állami erőszakkal, és közösen építsék a jövőt. A venezuelai városrészek bizonytalanok, ellenségesek és erőszakosak lehetnek. De ha hajlandók vagyunk végigmenni rajtuk és meghallgatni őket, rájövünk, hogy ezek a mély szépség és szolidaritás helyszínei is. A küzdelem is tovább folytatódik.
Írta: Jessica Dos Santos venezuelai újságíró és egyetemi oktató. Dolgozott többek között az RT en Español, a Radio del Sur, az Épale CCS, a Venezuelanalysis és az Investig’Action számára.
Forrás: Venezuelanalysis
