A Venezuelanalysis cikkében Jessica Dos Santos amellett érvel, hogy a gazdasági stabilitás üdvözlendő, de fennáll a veszélye annak, hogy a gazdasági mutatókat az emberek jóléte fölé helyezik.
Nicolás Maduro venezuelai elnök az ország helyzetéről szóló éves beszédében arról biztosította a hallgatóságot, hogy az ország gazdasága 2023-ban több mint 5 százalékkal nőtt, ami meghaladja az ENSZ Latin-Amerikáért és a Karib-térségért felelős gazdasági bizottságának (CEPAL) becslését.
Továbbá a felhalmozott infláció Venezuelában 2023-ban elérte a 190 százalékot, ami mintegy 44 ponttal alacsonyabb a 2022-es 234 százalékos értéknél. Ez volt a legalacsonyabb érték 2015 óta. Az árak továbbra is a világ egyik leggyorsabb ütemben emelkednek, de a jelek a közeljövőben várható szerény gazdasági növekedésre vonatkozó előrejelzések mellett további lassulásra utalnak.
Mégis, milyen áron? Szakértők szerint az infláció lassulása legalábbis részben a venezuelai fizetőeszköz, a bolivar és az amerikai dollár közötti stabilabb árfolyamnak köszönhető, mivel a kiskereskedők ezt használják a költségek és árak aktualizálásához. A másik része a bérek befagyasztásának politikája, elsősorban az ország közszférájában dolgozók esetében.
Ezt szem előtt tartva a kormány nemrégiben 100 dollárra emelte az „indexált havi jövedelmet”, amely a 60 dolláros „gazdasági háborús bónuszból” és a 40 dolláros élelmiszer-bónuszból áll. A fizetések eközben változatlanok maradtak.
Az a döntés, hogy a jövedelmek emelése a fizetések érintése nélkül történik, azt jelenti, hogy a társadalombiztosítási járulékok nem emelkednek, a kollektív tárgyalási jogok megszűnnek, és az elbocsátások olcsóbbá válnak. Nem csak ez, de a nyugdíjasok is csak havi 25 dolláros bónuszt kapnak a nyugdíjukhoz, amely továbbra is befagyasztva marad havi 3,6 dollár körül.
A venezuelai alkotmány 91. cikke kimondja, hogy az állam biztosítja, hogy minden munkavállalónak – a köz- és a magánszektorban egyaránt –„létminimumot” kell kapnia, amelyet évente a piaci kosár alapján kell kiigazítani. A gazdasági válság és a blokád idején azonban a bérek alacsonyan tartására és a prémiumok emelésére irányuló politika „átmeneti” megoldás volt.
Ez egy a sok „vészintézkedés” vagy „menekülőszelep” közül, amelyek a kormányzat által vagy aktívan támogatott, vagy csak elfordítja a fejét. Ennek eredményeképpen ezek végül de facto állandóvá válnak, vagy hosszú ideig megmaradnak.
Más példák, amelyek eszembe jutnak, a dollárizáció vagy a munkaerőpiac bizonytalansága, amely a „vállalkozói szellem” álcája mögé rejtőzik.
Ebben az összefüggésben sok venezuelai felteszi magának a kérdést, hogy a szankciók közelmúltbeli enyhítése valóban javítja-e az életszínvonalukat. És itt nem csak a bérekről van szó, hanem a közszolgáltatásokról, olyan területekről, mint az egészségügy, az oktatás stb. Mert az alternatíva az, hogy mindenki továbbra is kötéltáncot jár, miközben a plusz forrásokat választási kampányokra vagy a makrogazdasági mutatók megerősítésére fordítják.
Ugyanezen a vonalon a kormány a jó számokat célozza meg, és bizonyos szempontból szüksége van rájuk, hogy meggyőző „meghívást” nyújtson a külföldi befektetőknek. Ugyanakkor azonban úgy tűnik, hogy a kormánynak nem igazán érdeke, hogy ezek a javulások valóban éreztessék hatásukat a venezuelaiak zsebében és háztartásaiban. Végső soron minden a használt mércékről szól.
Emlékszem, hogy néhány évvel ezelőtt a venezuelai jobboldal, amikor csak tehette, a chilei gazdasági mutatókkal hadonászott, de soha nem említette, hogy az ország vagyonának közel felét a felső 1 százalék birtokolja. Nem csak ez, mindössze kilenc család birtokolja a chilei GDP 16,1 százalékának megfelelő összeget.
Bölcsen tennénk, ha nem esnénk ugyanebbe a csapdába, bár a jelek nem jók, amikor azt látom, hogy az állami médiánk ünnepli ennek vagy annak a magáncégnek a sikerét, holott ezek senkinek sem használnak (a tulajdonosokon kívül). A másik klasszikus az üzletemberek üdvözlése a „munkahelyteremtésért”. A közszolgálati csatornák már szinte soha nem beszélnek állami tulajdonú vállalatokról.
Ugyanilyen furcsa látni a multinacionális olajcégeknek, például a Chevronnak, az Eninek vagy a Repsolnak felajánlott kedvezményeket, hogy visszatérjenek Venezuelába, nem is beszélve azokról az üzletekről, amelyek nagyon másképp néznek ki, mint az évekkel ezelőtti társaik. Ilyen például a Trinidaddal és a Shell-lel közös földgázprojekt.
Így vagy úgy, de a küzdelmeink és a bizonytalanság légköre miatt a „normalitás” puszta érzését is dédelgetjük: a vállalatok, márkák, művészek stb. visszatérését. Néhány évvel ezelőtt ez nem érdekelt volna minket.
De úgy érzem, ez a koktél profilja, amely életben tart minket, miközben azzal fenyeget, hogy megöl minket. Az USA fenntartja a szankciókat, vagy figyelmeztet, hogy visszatérhetnek, hogy meggátolja a fellendülés kilátásait. A mi oldalunkon pedig a kormány az ideiglenes intézkedéseket állandó berendezkedéssé alakítja, még akkor is, ha ezek az egyenlőtlenségek növekedésével járnak.
Az igazság az, hogy éveken át ellenálltunk az USA által vezetett gazdasági fojtogatásnak, megtaláltuk a módját, hogy boldoguljunk, és improvizáltunk, ahol kellett. Ha holnap Washington úgy dönt, hogy visszacsinálja a közelmúltbeli enyhítéseket vagy újabb szankciókat vet ki, valószínűleg csak megvonjuk a vállunkat, és azt mondjuk egymásnak, hogy „már megint itt tartunk”.
Mégis, amikor bizonytalan vizeken navigálunk, fontos, hogy ne veszítsük el az iránytűnket. Melyek azok a mércék, amelyek alapján eldönthetjük, hogy jó irányba haladunk-e? Ha azért rendezünk partikat, mert a transznacionális vállalatok visszatérnek, vagy új, hatalmas áruházak nyílnak, akkor elfelejtkezünk a projekt természetéről. Tudjuk, milyen könnyű néhány kiválasztottnak felhalmozni a vagyont.
Az elmúlt 25 év megtanított minket arra, hogy az emberek jólétét, valamint a kollektív eredményeket érdemes ünnepelni. A szolidaritás az, ami lehetővé tette számunkra, hogy egyik vihart a másik után átvészeljük. És ez sokkal többet ér, mint bármely makrogazdasági mutató.
Írta: Jessica Dos Santos venezuelai egyetemi tanár, újságíró és író, akinek munkái többek között az RT, az Épale CCS magazin és az Investig’Action hasábjain jelentek meg. Ő a szerzője a „Caracas en Alpargatas” (2018) című könyvnek. 2014-ben elnyerte az Aníbal Nazoa újságírói díjat, 2016-ban és 2018-ban pedig a Simón Bolívar Nemzeti Újságírói Díj kitüntető elismerésben részesült.
Forrás: Venezuelanalysis
