A kolumbiai kormány minden harcosnak egy darab földet ígért. De az érintetteknek maguknak kell segíteniük magukon.
Yaquelin Yajure ötéves kislányával áll az újonnan épített kolumbiai ház előtt. Yaquelin Yajure hamarosan beköltözhet. Két évig építette a házát, amely biztonságot és stabilitást hivatott nyújtani számára
Yaquelin Yajure házából már csak a belső ajtók hiányoznak, aztán beköltözhet. Az élénksárga épület előtt egy fészer áll, tetején egy víztartállyal. Cserép alap, hullámos vas tető, egyszintes. 94 négyzetméter neki és családjának. Nincs többé az a zajos, fülledt, gipszkarton falakból készült szoba, amelyben hét éve élnek. Egy igazi ház, hogy megérkezzenek a civil életbe, békében.
Ez a ház Tierra Grata településen található, Kolumbia északi részén, amely jelenleg történelmet ír. Hét évvel a kormány és a Farc gerillák közötti békemegállapodás után a volt gerillák valódi házakba költöznek itt. Közösen érték el azt, amit az állam az ígéretek ellenére sem tudott megtenni: egy darab földet mindenkinek, hogy házat építhessen.
Több mint 50 év háború után 2016-ban történelmi jelentőségű békemegállapodást írt alá a kolumbiai állam és a Farc, a kontinens legnagyobb baloldali gerillaszervezete. Mintegy 13.000 férfi és nő tette le a fegyvert. A gerillák és a harcosok többsége kistermelő családokból származik.
A civil életbe való átmenethez az állam 24 reintegrációs zónát, „Espacios Territoriales de Capacitación y Reincorporación” (Területi Felkészülési és Újrabeilleszkedési Területek) hozott létre a vidéki Nowhere-ben. A különleges védelem alatt álló egykori harcosoknak ott kellett befejezniük iskolai tanulmányaikat és képzésüket, munkát találniuk és óvatosan szocializálódniuk a polgári lakossággal. A gerillaélet kommunista utópiájából az egyenlőtlen Kolumbia kapitalista mindennapjaiba.
A békeszerződés nagy része még mindig nem teljesült
A kolumbiai állam a Farc leszereltjei számára az átmenet idejére ideiglenes közösségi szállást biztosított, minimális alapnyugdíjat fizetett, és a közösségi projektek induló finanszírozását biztosította. Az elképzelés az volt, hogy egy idő után a reintegrációs központokból valódi falvak lesznek. De 2018-ban a jobboldali Iván Duque lett az elnök. A békemegállapodás ellenzőjét nem érdekelte a reintegráció, sőt, a békealapból származó pénzzel visszaélve saját imázsát ápolta.
Az állam még mindig nem teljesítette a békeszerződés nagy részét. A leszereltek szinte mindegyike azonban betartotta a békeígéretét. Sokan közülük már nem az eredeti reintegrációs zónákban élnek, hanem rokonokhoz költöztek. Néhány települést feloszlattak, részben a fegyveres csoportok nyomására. Több mint 400 leszerelt embert gyilkoltak meg 2016 óta. Tierra Grata környéke azonban biztonságosnak számít; eddig csak egy leszerelt személyt öltek meg innen – amikor a családját látogatta meg egy másik területen. Yajure azt mondja, hogy sokkal nyugodtabbnak érzi a mindennapjait most, hogy már nem a dzsungelben van.
Yaquelin Yajure ma is használja a háborús nevét. Ő 39 éves, karcsú és mindig mozgásban van. Yajure az őslakos Barí népcsoportból származik, akik a Serranía de los Motilones hegyvidékén élnek a venezuelai határon. A háború része volt a gyermekkorának, a Farc uralta a mindennapi életet a térségében. Szülei szegény földművesek voltak. Nem járhatott iskolába, és 14 évesen csatlakozott a gerillákhoz.
Egyszerű gerillából vezető lett
Ma is kiáll a békeegyezmény aláírására vonatkozó közös döntés mellett. „Még mindig az igazságért és a változásért harcolok.” Fegyver nélkül, de hálózatépítéssel: például összehozta a leszerelteket és a szomszédos falu lakóit, hogy közösen építsenek ivóvízvezetéket. Egyszerű gerillából vezetővé vált, és most ő a törvényes képviselője annak a szövetkezetnek, amelyet a leszerelt emberek alapítottak, hogy megvalósítsák álmukat, a saját otthonról való álmot.
Hamarosan világossá vált, hogy nem számíthatnak az államra és annak földet ígérő ígéretére. Egy környékbeli gazda eladott nekik egy darab földet. Ciudadela de Paz Bertulfo Alvarez az új béketelepülés neve. Közvetlenül a régi nyomortelep mellett található, beljebb a területen, ahol már hét éve letelepedtek.
Ami itt épül, az egyedülálló – mondja Carlos Duica építész. Ő a fenntartható építésre és a közösségi építészetre specializálódott. A közelmúltig a Nemzeti Reintegrációs Tanács számára tervezett lakásokat a békemegállapodás aláíróinak. A 68 éves férfi több regionális egyetemmel együtt kísérte a Tierra Grata-i folyamatot. A mai napig lenyűgözi a közösség összetartása.
150 házat építenek
A gerillaszervezetben nem volt magántulajdon. Yajure a puskáját a kezében hordta, a felszerelését a hátán: egy takarót, tányérokat, kanalakat és néhány ruhadarabot. Állandóan mozgásban volt a dzsungelben, minden éjszakát máshol töltött. „Olyan jó a hegyekben aludni. Hallani a folyót, a madarakat”. 2016-ban érkezett Tierra Grata városába az egységével – és hirtelen minden hangot hallott, amit a szomszédai kiadtak.
Hét évvel később már az első otthona előtt áll. „Hát nem gyönyörű?”. Szeretett növényei dézsákban nőnek, és gyümölcsfákat ültetett a telek szélére: mangót, narancsot, platánt, szilvát. Minden lakó zöldségeskertet szeretett volna a telkén, hogy ellássa magát és családját. Verandát is szerettek volna a házon, ami klasszikus elem a karibi térségben.
Minden telek egyforma méretű. Az 500 négyzetméterből 94 a házé – a többi kert. Minden leszerelt személynek, legyen az férfi vagy nő, van telke. Ez biztonságot és függetlenséget ad a nőknek. Ha elválnak a partnerüktől, akkor is van saját földjük vagy akár saját házuk. A tervek szerint 150 házat terveznek. 80 már áll, 20-ba már beköltöztek a lakók. Ugyanaz a formátum, más festés. A szomszéd épp gödröt ás a szeptikus tartályának. A hegyi panoráma a házak mögött. A horizonton a Sierra Nevada hófödte csúcsai a Karib-tenger partján. A közelben pedig a Serranía de Perijá hegyei, a madárparadicsom. Mögöttük fekszik Venezuela.
Egy gyors pillantás a hagyományos nemi szerepekre
Yajure házában három szoba van: a fő hálószoba és két gyerekszoba, valamint egy konyha-nappali és két fürdőszoba. „Nem azt kérdeztük meg az emberektől, hogyan képzelik el a házukat – hanem azt, hogy mit fognak benne csinálni – mondja Carlos Duica építész. Ebből két alaprajzot dolgoztak ki. A nők alakították a folyamatot. „Az otthon nőies. A férfi ott tölti az éjszakát, aztán már el is ment” – mondja Duica. Az egyenrangú gerillaéletmód megszűnése után gyorsan kialakultak a hagyományos nemi szerepek. A tervezés során ragaszkodtak ahhoz, hogy a konyhát ranchónak és ne cocinának hívják. Rancho volt a főzőközpont neve a gerillatáborban, ahol férfiak és nők egyaránt konyhai szolgálatot láttak el.
A házaknak a karibi éghajlathoz kellett igazodniuk, földrengésállónak, fenntarthatónak és olyan egyszerűnek kellett lenniük, hogy a lakók maguk építhessék fel őket, sőt, még az anyagokat is elő tudták állítani. Az alapot préselt, stabilizált agyagtéglák képezik, amelyeket úgy lehet egymásba illeszteni, mint a legót. Stabilizáltak, mert minimális mennyiségű cement van a keverékben. A többi, legalábbis elméletileg, helyi építőanyagból származik – például az alapozáshoz szükséges földmunkákból. A téglák üregesek, így kevesebb habarcsra van szükség a vakoláshoz. Klíma semleges építőanyag, mondja Duica.
Az előállításukhoz szükséges présgépet Bogotában fejlesztették ki még az 1950-es években, és a technológiát később a globális dél más országaiban is alkalmazták. A helyi termeléssel munkahelyeket akartak teremteni, és az EU többek között finanszírozta a Tierra Grata-i asztalos- és téglagyárat. A téglák gyártása azonban a vártnál nehezebbnek bizonyult: az alapozáshoz szükséges földmunkák nem hoztak elegendő földet a keverékhez. Néhány leszerelt ember építőipari cégeket bérelt fel, hogy időt takarítson meg. Ők meggyőzték őket, hogy cementtéglával építsenek. Ez rontja a szén-dioxid-kibocsátást és a beltéri klímát, de a cégek számára olcsóbb.
Nincs szülőség a gerilla életben
Yajure is megvásárolta a tégláit. Ízlés kérdése, mondja. Két évvel ezelőtt két munkással együtt kezdett építkezésbe. Összesen 40 millió pezót, mintegy 9.300 eurót fektetett be. Havonta a minimálbér 90 százalékának megfelelő alapnyugdíjat kap, jelenleg körülbelül 270 eurót.
Az eredetileg 162 demobilizált emberből álló népesség megduplázódott, és mára 310-re emelkedett. Minden terv középpontjában a fiatalok álltak, nem lesz sem templom, sem rendőrőrs. A játszótér már azelőtt elkészült, hogy az első házak felépültek volna. Az első elkészült közösségi épület egy iskola. „Azt akarjuk, hogy a gyermekeink jobb környezetben nőjenek fel, mint amilyenben mi voltunk” – mondja Yaquelin Yajure. Jelenleg mintegy 100 gyermek él Tierra Grata-ban. Sokan itt születtek.
Yajure 26 éve él együtt Octavióval, és három gyermekük van. Yakana, a legidősebb gyermekük a dzsungelben született. A szülés után át kellett adnia a babát egy rokonának; a gerillaszervezetben tilos volt a szülői szerepvállalás. „Az elválás tele volt fájdalommal és vágyakozással számomra. De meg kellett tennem, hogy életben tartsam őt”. Amikor hét évvel ezelőtt Tierra Gratába érkezett, magával hozta Yakanát, hogy vele éljen; ma 14 éves. „Épp időben érkeztem, hogy lássam a lányomat felnőni, és bepótoljam az elvesztegetett időt. Az életem óriási mértékben javult.” A civil életben még két gyermeke született.
„A ház egy hatalmas lépés. Most már tudom, hogy a gyerekeimnek van jövője”. A ház biztonságot és stabilitást nyújt. Yajure hangjában öröm van.
Forrás: TAZ
