Feminizmus Kubában: „A feminizmus a kezdetektől fogva a marxizmushoz kötődött”

Sokáig úgy tűnt, hogy a marxizmus nem kapcsolódik különösebben szorosan a feminizmushoz. Ön több mint egy évtizede vezeti a kubai Filozófiai Intézetet, és feministának vallja magát. Lát ebben ellentmondást?

Annak érdekében, hogy Kubában foglalkozzunk a feminizmus témájával – a latin-amerikai feministákon keresztül kerültem kapcsolatba vele -, először nemzetközi műhelymunkákat szerveztünk az emancipációs paradigmákról. Ez egy részvételi kutatási projekt volt, a tudás különböző formái közötti párbeszéd, hogy összekapcsoljuk az elméletet a szocialista blokk összeomlása utáni 1990-es évek legfontosabb latin-amerikai folyamataival.

És az egyik ilyen workshopon a feministák azt mondták: „Nincs teljes emancipáció feminizmus nélkül”. A marxista gondolkodók erre azonnal ráugrottak, és azt mondták, hogy ez nem igaz, és hogy minden problémát az osztályperspektívából kell megoldani. Ezután megnyitottunk egy kutatási irányvonalat arról, hogyan alakult a feminista és a marxista gondolkodás kapcsolata a forradalmi gondolkodás és cselekvés történetében. És rájöttünk, hogy a marxizmus a kezdetektől fogva kapcsolatban állt a feminizmussal.

Mondana egy példát?

Valójában a Kommunista Kiáltvány előtt már létezett a „Munkásegylet”, Flora Tristán, egy munkásnő kiáltványa, amely az angliai és latin-amerikai munkásmozgalomhoz kapcsolódott. Ő egy olyan nő volt, akit a férje bántalmazott, aki megtapasztalta a patriarchális erőszakot, és akitől elvették a gyermekeit. A „Munkásegylet” című 1846-os írásában azzal az üzenettel fordult a munkásosztályhoz, hogy igazi forradalom csak akkor lehetséges, ha figyelembe veszik a nők helyzetét a társadalomban.

De a feministák hozzájárulása a munkásmozgalomhoz feledésbe merült?

A feministák már a nemzetközi kommunista mozgalom kezdetén részt vettek, mert a nők az osztályharc és a munkásmozgalom részei. De aztán a nyugati patriarchális szemlélet ismét háttérbe szorította a nőket – még a marxista elméleten belül is. Amilyen mértékben a marxizmus dogmatikussá vált és konzervatív elméletté vált, olyan mértékben távolodott el a feminizmustól. Voltak marxista feministák, mint Clara Zetkin, Rosa Luxemburg és Alexandra Kollontai.

Ezek a nők Németországban, Oroszországban és az egész európai munkásmozgalomban harcoltak. Kapcsolatban álltak az USA feminista mozgalmával. A feministáknak a nemzetközi munkásmozgalmon és a kommunista pártokon belüli küzdelmeinek köszönhetően ma elmondhatjuk, hogy mi is hozzájárultunk a nők jogaiért folytatott nemzetközi mozgalomhoz – ez a feminizmus lényege.

Sokféle feminizmus létezik, ahogyan a marxizmusnak és a kritikai elméletnek is sokféle formája van. Mi a népi, emancipációs feminizmus mellett vagyunk. Olyan feminizmus, amely elismeri minden nő jogát a méltóságteljes élethez, nem csak egy bizonyos nőtípusét. Egy olyan feminizmust, amelyben minden nő részt vehet a saját kultúrájával és tapasztalataival, hogy egy sokszínű, igazságos világot, a nők emberi jogainak világát teremthessük meg.

Mit gondolsz a jelenlegi „woke versus anti-woke” vitáról?

Gyakran csak az európai vagy észak-amerikai feminista vitákat ismerik el. Ezeket azok vezetik, akiknek hozzáférésük van a médiához. A latin-amerikai feministákat jobban foglalkoztatja az ottani nők szegénysége, a nők elleni erőszak Latin-Amerikában, Afrikában és Ázsiában, a növekvő egyenlőtlenség, a nők magas halálozási aránya a nem biztonságos abortusz körülményei miatt, vagy az úgynevezett „harmadik világból” érkező migráns nők helyzete. A prioritások attól függnek, hogy hol élünk, és milyen szemszögből nézzük a világot. Ennek oka, hogy a fejlett országokban gyakran olyan szemlélet uralkodik, amely figyelmen kívül hagyja az emberiség többségét, mindazokat, akik nem a globális Északon élnek.

És milyen a nők helyzete itt Kubában hat évtizeddel a forradalom kezdete után?

Kubában sokáig azt állították, hogy nincs feminista gondolkodás. Valójában azonban a kubai forradalom egy erős feminista mozgalom hagyományára vezethető vissza, a kubai nőkre, akik még az 1940-es években alkotmányt is támogatták, akik támogatták a forradalmi harcot, akik a hegyekben harcoltak. Ez a hagyomány a nők emancipációjáért folytatott küzdelem, a vitákban való részvételükért és a világ más részein élő nők küzdelmeinek megismeréséért folytatott küzdelem hagyománya. A kubai forradalom győzelme után mindezek a már létező feminista szervezetek és női mozgalmak a forradalom részesei akartak lenni. Ezért hozták létre a Kubai Nők Szövetségét (Federación de Mujeres Cubanas) – nem egy központosított szervezetként, hanem a női mozgalmat egyesítő és erősítő struktúraként. A kubai nők törekvései arra irányultak, hogy a kubai társadalom egészének életkörülményei javuljanak: hogy a családok kikerüljenek a szegénységből, hogy a fiúk és a lányok tanulhassanak, hogy megfelelő egészségügyi ellátás legyen.

Tehát az anyagi javulásról volt szó?

A lakhatás és a munka volt a központi kérdés: ez volt a forradalom célja, és ez vezérelte a feminizmust és a nők küzdelmét Kubában. Ma Kubában erős feminista mozgalom van, amely hálózatot alkot a latin-amerikai feminizmussal, különösen a népi feminizmussal. Ennek oka, hogy a liberális feminizmus az elmúlt években Latin-Amerikában is befolyást szerzett, bár szinte kizárólag egy bizonyos típusú nőre összpontosít: akadémikusok, állandó munkával, rendszeres jövedelemmel és bizonyos életszínvonallal rendelkező nők. A latin-amerikai nők többsége számára azonban a valóság egészen más. Csak meg kell nézni a Karib-térséget, a haiti, a dominikai, a Puerto Ricó-i vagy a karibi szigeteken élő nőket, hogy lássuk, egyre inkább elszegényednek. Közép-Amerikában az őslakos nők egyre inkább szenvednek az erőszaktól, amely a kábítószer-kereskedelemhez és a vallási fundamentalizmushoz is kapcsolódik. Ugyanez történik Dél-Amerikában is. Mindezek fényében világos, hogy meg kell erősítenünk a küzdelmeket és stratégiailag kell gondolkodnunk, hogy hatékonyabbá tegyük aktivizmusunkat. Nem lehet csak jelszavakból vagy utcai tüntetésekből állni, amelyeknek végső soron nincs valódi hatásuk. Ami végül is számít, az a nők élete, az emberek élete.

És az intézet igazgatójaként az a benyomása, hogy Kubában még mindig sok a macsóság?

A machizmus mindenhol létezik a világon. A kubai társadalom is macsó. De ugyanakkor van egy emancipációs kultúrája, amely a jogokat védi. Ez megkönnyíti a nők számára, hogy párbeszédet kezdjenek a férfiakkal, mint Latin-Amerika más részein. Kubában nemcsak megvitatni lehet dolgokat, hanem közösen is lehet valamit építeni – kevésbé macsó gyakorlatokat kialakítani. Ez annak a kultúrának köszönhető, amelyet maga a kubai folyamat hozott létre, és amely a társadalmi igazságosság és a méltóság tudatosságát nevelte.

Kevesebb a nők elleni erőszak, mint más országokban?

Kevesebb eset van, mint más latin-amerikai országokban, de vannak erőszakos esetek, és ezek száma növekszik – különösen a gazdasági válság miatt, a nemi alapú erőszak is növekszik, és a nőgyilkosságok száma is emelkedik. Az erőszak a szegénység velejárója – nem azért, mert a szegények erőszakosak, hanem mert a kapitalista rendszer az erőszakot a hatalom gyakorlására használja. A patriarchátus által generált erőszak egy átfogó uralmi rendszer része, amely összekapcsolja a patriarchátust, a gyarmatosítást, a rasszizmust és a természet kizsákmányolását. Kubában is nyilvánvaló, hogy a kapitalista gyakorlatok és a piacgazdaság előtti nyitás még több erőszakhoz, még több rasszizmushoz, még több megkülönböztetéshez és még több környezetpusztításhoz vezet.

Ez ellentmondás: egyfelől az ország gazdaságilag nyit, másfelől például Kína a szocializmus felé vezető stratégiát követi, először a gazdasági alapok javításával.

Ez az elmélet. De Kína az Kína, és Kuba az Kuba.

Kuba nem ugyanazt az utat követi?

Nem, ezek különböző történelmi folyamatok. Kuba nem rendelkezik olyan gazdasági kapacitással, potenciállal vagy több mint 1,4 milliárd lakossal, mint Kína. Kuba egy kis karibi sziget Latin-Amerikában, egy olyan térségben, amelyre nagy hatással volt a gyarmatosítás. A nyugati kultúrába gyarmatosított emberként léptünk be – olyanokként, akiknek a fejlett világért kellett dolgozniuk. Történelmileg ez állandó függőségi helyzetbe hozott minket. És éppen ez a legnagyobb feladatunk: folyamatosan meg kell találnunk a módját, hogy legyőzzük ezt a függőséget, mert nemzetünk történelmileg így alakult.

A kubai emancipációs küzdelem mindig is a függetlenségért, a szuverenitásért és a méltóságért folytatott küzdelem volt. Valami, ami szembemegy a kapitalista modernitással és a tőke saját logikájával. Ezért van az, hogy Kuba egy ellenálló, lázadó sziget, amelyet minden problémája ellenére továbbra is példaképnek tekintenek. Pontosan ezért tartják fenn a blokádot – máskülönben már régen feloldották volna. Nem akarják, hogy Kuba példakép legyen. Nem akarják, hogy az legyen. Ez egy olyan sziget, amely mindezen problémák ellenére lenyűgöző kreativitással, a világ szemléletének különleges módjával – egy felszabadító perspektívával – rendelkezik.

Interjút készítette: Carmela Negrete

Forrás: JungeWelt