A spanyol feudalizmus idején aligha létezhetett volna abszurdabb arisztokrata cím, mint a „hidalgo” – a „hijo de algo” rövidített formája, ami annyit jelent, hogy „valaki fia”. (Az hidalgo, ejtsd: [idálgo], spanyol szóösszetétel az hijo de algo kifejezésből – a középkorban hijodalgo, illetve óspanyol fijodalgo, fidalgo – „valaki fia” nemesi származású, bizonyos kiváltságokat élvező középkori spanyolok címe). A cím önmagában nem garantálta a gondtalan megélhetést, és nem járt együtt különleges kiváltságokkal sem, de legalább azt az önképet keltette, hogy a „köznép” fölött áll. A függetlenség óta Uruguayban már nincs nemesség, de a hidalgo státusz, úgy tűnik, polgári köntösben tovább él. A politikai szférában még mindig nem lebecsülendő előny, ha valaki „valakinek” a fia vagy lánya.
A spanyol névadási jog nagy előnyt kínál a családi kapcsolatok azonosításában: a nevek nem változnak a házasság révén, és a kettős vezetéknevek nemcsak azt teszik lehetővé, hogy mindkét nagyapa családnevét ismerjük, hanem azt is, hogy a férfi ősvonal egy részét messzire visszamenőleg rekonstruáljuk. Egy olyan ritkán lakott országban, mint Uruguay, amelynek csak viszonylag rövid nemzeti történelme van, ez gyorsan tanulságos betekintést nyújt. Például a 2022 végén lemondott Carolina Ache külügyminiszter-helyettes esetében. Ache neve a politikai szférában minden bizonnyal ismerős; nagybátyja már szenátor és miniszter is volt. A családi háttere azonban csak akkor derül ki teljesen, ha ismerjük a teljes nevét: Carolina Ache Batlle. Csak Uruguayban négy elnök viselte a Batlle vezetéknevet, és legalább egy másik is ebből a dinasztiából származik, amely kétségkívül a liberális Partido Colorado párt legfontosabb „politikai családja”.
Történelmi riválisaik, a konzervatív Partido Nacional „Blancói” hasonló struktúrával rendelkeznek. A legismertebb dinasztia a jelenlegi elnök, Luis Alberto Lacalle Pou dinasztiája, akinek apja, Luis Alberto Lacalle Herrera az 1990-es években volt államfő. Nagyapja Luis Alberto de Herrera volt, aki soha nem lett elnök, de vitathatatlanul a 20. század első felének legjelentősebb konzervatív politikusa volt. Apja egy ideig már betöltötte a külügyminiszteri tisztséget.
Uruguayban a Batlles vagy Herrerák mellett más történelmi családnevek is előfordulnak. Ez azt a hipotézist sugallja, hogy a származás még mindig garancia lehet az állami struktúrákban való karrierre, ami meglepő, tekintve, hogy Uruguayt a térségben „demokratikus mintaországnak” tekintik. Feltehetően az uruguayi demokrácia közel sem volt és ma sem olyan példaértékű, mint ahogyan azt gyakran ábrázolják.
A pártok a csatatéren jelentek meg
Az uruguayi nemzeti történelem egyik nagy mítosza az az állítás, hogy Nagy-Britannia után az országban vannak a legrégebbi polgári demokratikus értelemben vett politikai pártok; elvégre a „Colorados” és a „Blancos” 1836 óta létezik. Ezek azonban nem viták vagy választási kampányok során jöttek létre, hanem a csatatéren. Ezek fehér vagy piros szövetcsíkok voltak, amelyeket a katonák a karjuk köré kötöttek, hogy egységes egyenruhák hiányában megkülönböztessék a barátot az ellenségtől. Ezzel olyan politikai színelméletet hoztak létre, amely nemcsak a következő 15 év katonai konfliktusait, hanem Uruguay politikai erőviszonyait is meghatározta a következő 150 évben. Az, hogy a „colorados” és a „blancók” vezetői kezdetben csak néhány családból kerültek ki, valószínűleg a demográfiának is köszönhető volt. Uruguay ebben az időben nagyrészt lakatlan volt. A 19. század közepén nem élt több mint 140.000 ember az országban, amely fele akkora volt, mint Németország. Ráadásul a legtöbb embernek alkotmányosan tilos volt a politikai részvétel. Minden nő, napszámos, cseléd, írástudatlan és az államnak pénzzel tartozók ki voltak zárva a választójogból és a választhatóságból, csakúgy, mint az Európából a század második felétől nagy számban bevándorolt emberek, akik hamarosan a lakosság többségét alkották. Ennek logikus következménye volt, hogy az uruguayi „demokratikus” pártok sokáig nem voltak mások, mint egy kis gazdasági vagy közigazgatási elit politikai kifejeződései, amely családi és klientelista struktúrákon keresztül évtizedeken keresztül tudta megszilárdítani kiváltságait.
Csak az 1917-es nagyszabású alkotmányos reform után indultak el az általános választójog irányába. Több mint 20 évbe telt azonban, mire az összes követelményt teljes mértékben megvalósították. Ez azt jelenti, hogy az 1942-es szavazás volt valószínűleg az első, amely valóban megérdemelte a „demokratikus” jelzőt – 100 évvel az első pártok megalakulása után. Vivían Trías szocialista politikus és történész szerint nem volt szükség több mint 100 családot figyelembe venni ahhoz, hogy „az összes párt összes politikusát megtaláljuk, akik valaha is léteztek ebben az országban”. Azok után, hogy évtizedeken át az elit tagjai előszeretettel házasodtak egymással, e „politikai családok” közül jó néhányan rokonságban is álltak egymással.
Hercegi neveltetés
Az ország politikai kultúrájában jelen vannak a személyi kultusz elemei, amelyek az egyes kiemelkedő családtagok szerepét úgy tükrözik, mintha egyénekként jobbra változtatták volna az ország sorsát. Például a Batllisták és a Herreristák évtizedekkel a történelmi „ragyogó fények” – José Batlle y Ordóñez, illetve Luis Alberto de Herrera – halála után is meghatározó befolyást gyakoroltak az uruguayi politikára. És így leszármazottaik is, mintha ők lennének a dicső elődök törvényes politikai örökösei születésüknél fogva.
Oscar Bottinelli uruguayi politológus egy másik párhuzamot is von az arisztokráciával: „A „herceg” kifejezés a politikatudományban egy fogalomra utal. Olyan emberekre utal, akik fejedelmi nevelésben részesülnek, akik, mivel politikai családokhoz, kormányzó családokhoz tartoznak, rendelkeznek ezzel a neveléssel, ami hasonló ahhoz, amit a fejedelmek kapnak, vagyis gyakorlatilag az anyatejjel szívják magukba a politikát. A politika számukra természetes dolog. A szüleiktől tanulják, a szüleik barátaitól, abból a környezetből, amelyben állandóan mozognak. Akik így érkeznek, azok bizonyos szempontból másképp (vagy korábban) vannak felkészülve, mint azok, akik kívülről, családi háttér nélkül érkeznek”. Van egy másik örökség is, amely ma is jellemzi Uruguay politikai kultúráját. A politikai elit olyan adminisztratív és jogi struktúrákat dolgozott ki, amelyek nemcsak gondtalan megélhetést biztosítanak számukra, hanem elegendő forrást is biztosítanak ahhoz, hogy lojalitást vásároljanak. Más szóval, sok pénz forog kockán.
A jólfizetett „bizalmi pozíciók”
Míg Németországban a politikusok fizetése „szerénynek” tűnhet a nagyvállalatok vezető munkatársainak fizetéséhez képest, Uruguayban nem ez a helyzet. Ennek oka, hogy az országban nincs hasonló tőkeszerkezet, amely lehetővé tenné az alkalmazottak számára a milliós keresetet. Ugyanakkor az általános bérszínvonal sokkal alacsonyabb, mint Németországban. Ennek megfelelően a bruttó 10.000 euró feletti havi fizetések a csúcskeresők abszolút kivételét jelentik. Lacalle Pou elnök kétszer annyit keres. Ezzel nemcsak Latin-Amerika legjobban fizetett államfője, hanem fizetése az átlagjövedelem hússzorosa is. A politikai szférában is sok pénzt lehet keresni. Nemcsak választott tisztségviselőként a parlamentben, a minisztériumokban vagy az állami vállalatok igazgatótanácsában, hanem számtalan hatóságban, bizottságban, intézetben, hivatalban, osztályon, tanácsadó testületben és egyéb állami szervben is – mind a központi kormányzat szintjén, mind a 19 kormányzati körzetben. Mindent egybevetve, több ezer olyan munkahely van, amely olyan jövedelmet biztosít, amelyről a legtöbb uruguayi ember csak álmodhat.
Ezek közül csak nagyon keveset ítélnek oda alkalmassági alapon. Az, hogy némelyikük „cargos de confianza”-nak (bizalmi állás) minősül, még logikus lehet, hiszen más országokban a politikai „megbízhatóság” is része bizonyos állások követelményprofiljának. Nehéz azonban megérteni, hogy a viszonylag kis, 2.000 alkalmazottat foglalkoztató Szociális Fejlesztési Minisztériumban miért van szükség jelenleg közel 200 ilyen pozícióra. Ráadásul sok pozíciót közvetlenül, meghirdetés nélkül ítélnek oda. Ez a „designacióndirecta” gyakorlat minden hierarchikus szintet érint, és különösen elterjedt a kerületi szinten. Az ország egyes részein a kerületi alkalmazottak több mint egynegyede ilyen módon jutott pozícióhoz. Végül, a „beosztott alkalmazottak kinevezéséről és felfüggesztéséről” szóló döntés alkotmányosan a kerületi önkormányzat elnökének kizárólagos hatáskörébe tartozik. Azok a kritériumok, amelyek alapján a posztok elosztása történik, nem kötelező érvényűek, és lehetőséget adnak a választott tisztségviselőknek arra, hogy saját pozíciójukat biztosító függőségi viszonyokat hozzanak létre.
Ezt a rendszert csak különösen arcátlan egyedi esetekben kérdőjelezik meg, például 2021-ben, amikor 135 új pozíciót hoztak létre a szélsőjobboldali koalíciós párt, a Cabildo Abierto tagjai számára az általa vezetett Egészségügyi Minisztériumban, vagy az Artigas körzet kormányfője esetében, aki időnként hét rokonát látta el „Cargos de Confianza”-val. Alapvető kritika és az ilyen típusú elosztási gyakorlatok jogi korlátozására irányuló felhívások azonban alig hallhatóak. Végül is a politikai baloldal ugyanezeket a mechanizmusokat használja a lojalitás jutalmazására. Az általa kormányzott Canelones körzetben például 60 „Cargos de Confianza van, köztük 35 magasan fizetett vezetői pozíció.
A politikai baloldal kegyetlen példája
Még ha az uruguayi „politikai családok” folytonossága anakronisztikusnak is tűnhet, folyamatosan újratermelik magukat. Bár egyes dinasztiák idővel veszítettek befolyásukból vagy teljesen eltűntek, a „fejedelmi családok” és a jövedelmező lojalitás alapelvében alig változott valami. A baloldal, amely egykor sikeresen nekilátott, hogy megtörje a „colorados” és „blancók”„politikai családjainak” dominanciáját, szintén hajlamos volt arra, hogy a történelméből ismert népszerű személyiségek leszármazottait politikai tisztségekbe helyezze. Ennek legismertebb (és egyben legijesztőbb) példája Raúl Sendicnek, a Tupamaros gerillamozgalom névadó alapítójának fiának alelnöki tisztségbe jutása volt. Az a tény, hogy 2017-ben, a hivatali idő felénél, több botrány és kínos ügy után lemondásra kényszerült saját soraiból, nemcsak megerősítette az alkalmasságával kapcsolatban korábban megfogalmazott aggályokat, hanem mindenekelőtt egyértelművé tette, hogy mire alapozta végső soron a karrierjét: „valakinek” a fia volt.
Írta: Wolfgang Ecker
Forrás: ILA
