Tujuayliya Gea Zamora az első wichi őslakos, aki orvosi diplomát szerzett. Az emberjogi aktivista Octorina Zamora lánya az argentin Chaco Salteño vidékén nőtt fel egy társadalmilag és politikailag aktív családban. Tujuay, ahogy a családja hívja, a saját útját járta. Levelet írt Fidel Castrónak, ösztöndíjat kapott, hogy Kubában tanulhasson orvosnak, majd Latin-Amerika különböző helyein dolgozott. Ma a saját Meimatában, a Chaco Salteñóban praktizál.
Tujuay Octorina Zamorawichi aktivista és Néstor Gea tanár és aktivista lánya, mindketten az elmúlt két évben haltak meg. Ősei erejével és örökölt meggyőződésével Tujuay élete példaértékű egy új politikai-ideológiai szintézisre, amely a közvetlen konfrontációt részesíti előnyben, ami valószínűleg az egyetlen lehetséges következménye annak, amit első kézből látott és tapasztalt őslakos testvéreivel együtt.
– Mit jelent a neved?
Otthon megegyeztünk abban, hogy Tujuyliya azt jelenti, hogy „a győztes”. Amikor fiatalabb voltam, a név sokféle jelentéséről beszélgettünk. A többi volt „ő, aki tudja, hogyan védje meg magát” vagy „ő, aki tudja, hogyan bújjon el” vagy „ő, aki kikerül a veszélyből”; anyukámnak az utóbbi tetszett. De idővel a jelentés megváltozott, és megmaradt „a győztes”, mert a wichiben a nevek minden értelmezés felett állnak.
– Milyen emlékeid vannak a gyermekkorodból?
Sok emlékem van, mert hosszú gyermekkorom volt. Santa Victoria Estében nőttem fel, Paraguay, Bolívia és Argentína határháromszögében. Nagyon mozgalmas gyermekkor volt, tele erőteljes élményekkel, amelyek egész életemre formáltak. Hároméves koromtól kezdve tanúja voltam a közösségekben zajló jelentős mozgósításoknak, amelyekből a ma ismert őslakos szervezetek alakultak. A szüleim is részt vettek benne.
A szüleim háza téglából épült, és mésszel volt festve a rovarok elleni védelem érdekében. Mindenütt állatbőrök voltak, mert az emberek a lampalaguák [egy endemikus kígyófaj, más néven déli boa] és hangyászölyvek bőrét hozták ajándékba a házunkban tartott eseményekre. A padló döngölt földből készült, és az állatbőröket a padlóra terítették, hogy a kishúgom játszhasson rajta.
– A szüleid két erős személyiségek voltak…
Édesanyám mélyen gyarmatellenes volt, és az anglikán egyház jelenléte az őslakos szervezeteknél nagyon kellemetlenül érintette. Ő volt az egyetlen nő is, aki felemelte a szavát. Emlékszem, milyen kétségbeesett volt anyám, amikor arról beszélt és azon gondolkodott, hogyan lehetne megváltoztatni a dolgokat. Gyakran elkísértük apámat esténként különböző találkozókra, és otthon is számos találkozónk volt a közösségekből származó emberekkel. Értelmiségiek és emberek Buenos Airesből jöttek, hogy megismerjék ezt az addig ismeretlen országot. Emlékszem, hogy mindig azt mondták, hogy Argentína nem ismer minket, hogy a létezésünk ismeretlen, és hogy most jött el az ideje, hogy megismerjenek minket. Az 1992-re tervezett 500. évfordulós ünnepségek tökéletes alkalmat nyújtottak erre.
Nagyon intenzív volt. A ház mindig tele volt, az ajtónk mindig nyitva volt, az emberek mindig összejöttek, és egész éjszaka beszélgettek. Ezek nagyon kedves emlékek, sok példakép mellett nőttem fel. Apám tanár volt. Nagyon elkötelezett volt, és mindig új dolgokkal állt elő: rádióállomást alapított, volt egy újságunk, amit kézzel nyomtattunk otthon, folyamatosan olvasott, és mindig több projektben is részt vett egyszerre. Közben pedig a gyerekek, vagyis mi, elmerültünk a játékainkban. Anyám pedig olyan nő volt, aki mindig úton volt, utazott – néha egy, két, három hónapra -, tehát sok más ember jelenlétében nőtt fel.
– Hogyan került az életedbe az orvostudomány?
Ez is egy olyan dolog, ami összefügg azzal, hogy hogyan nőttem fel. A szabályokhoz való viszonyomat állandó szabályellenes diskurzusok jellemezték, mint például „hagyod, hogy a szabályok elnyomjanak”, „dacolnod kell a szabályokkal”. Mégis szilárd meggyőződésem, hogy a hozzánk hasonló emberek, az őslakosok csak azért tudtak túlélni, mert vannak szabályok.
– Mit értesz ez alatt?
A hagyományok és a kultúra megőrzése, a népünk iránti elkötelezettség – úgy maradunk életben, hogy a népünkön keresztül határozzuk meg magunkat, beszélünk arról, hogy kik vagyunk, honnan jövünk, hol élünk – ez is egyfajta szabály. Azt hiszem, helyénvaló azt mondani: „Ez és ez az én identitásom, és ezt akarom a világba adni”. Soha nem tagadtam meg ezt a szabályt, ezért is tartottam meg az identitásomat. Ezt az identitást magunkban hordozzuk. Az emberek tudják, hogy mestiza vagyok. Az apám criollo volt, de a test, amely hordozott és a világra hozott, wichi volt, és ezt elismerem. Mind anyám, mind apám, mind nagyszüleim büszkék voltak arra, hogy kik vagyunk, mindazok ellenére, ami a közösségeinkben történt: a szegénység és a számtalan igazságtalanság, amit megtapasztaltunk. Ezért van az, hogy az identitásunk egyfajta szabály.
– És a gyógyszer?
1992-ben különböző őslakos szakemberektől, főként újságokból és magazinokból értesültem róla. Abban az évben Rigoberta Menchú is eljött hozzánk. Anyám meghívta őt, és ő ott maradt éjszakára, egy kempingágyon aludt egy kis szobában, fény és víz nélkül. Szúnyogok voltak, és vigyázni kellett a kígyókkal… Szegénykém (nevet). Abban az időben arról beszéltek, hogy több bennszülött szakemberre van szükség, és attól kezdve az volt az álmom, hogy tanuljak. Amikor a középiskolában el kellett gondolkodnom azon, hogy mit szeretnék tanulni, kezdetben a politológiára, a szociológiára vagy az antropológiára gondoltam. Ezek a szakok jobban megfeleltek nekem, mert a hozzánk érkező kreol szakemberek valami ilyesmit tanultak. De egy nagybátyám mesélt arról a lehetőségről, hogy Kubába mehetnék, mert ott ösztöndíjakat kaptam. Anyukám megkérdezte: „Akarsz Kubában tanulni?” Én pedig igent mondtam. Úgy döntöttünk, hogy küldünk egy levelet Fidel Castrónak, és kérünk egy ösztöndíjat. Egy idővel később meg is kaptam a választ. Felvettek.
– Milyen volt számodra odaérkezni?
Személyes szinten sokkoló volt. De mivel nagyon lelkes és reménykedő voltam, jól viseltem. Ami viszont nagyon megviselt, az a gyökeres elszakadás volt, az, hogy semmit sem tudtam a családomról, hiszen csak 17 éves voltam. Akkoriban még nem volt mobiltelefonunk, ezért időnként táviratot vagy levelet küldtem, és a családom így tudta, hogy jól vagyok.
Ettől eltekintve őrület volt. 3500 ember 60 különböző országból! Latin-Amerika minden részéből, az egész Karib-térségből – mindenhonnan érkeztek emberek. A diáktársaim révén a fiatalok szemszögéből ismerhettem meg Latin-Amerika történelmét. Sokan közülük velem egyidősek voltak.
– Mire emlékszel vissza a legjobban a képzéséből?
Az internacionalizmus egy transzverzális szakmai érték a képzésünkben. Az orvostudomány számos területén megjelenik. Egy professzor mesél a kongói útjáról, és arról, hogy ott misszióban volt, beszélgetsz a gyermekorvossal, és ő is járt Afrikában. Aztán találkozik egy ápolónővel, aki nemzetközi kiküldetést teljesített, és elmondja, mit tapasztalt és tanult más országok valóságáról. Ezekkel a tapasztalatokkal a poggyászomban én is internacionalista akartam lenni. Két dolgot mondtak nekünk: azt, hogy valamikor visszatérsz a hazádba, és hogy először végig mész az internacionalista folyamaton, és ezt tettük a diáktársaimmal.
– A tanulmányaid után Venezuelába mentél.
Pontosan. Jelentkeztem a Batallón 51-be Venezuela Amazonas vidékén, a javamra döntöttek, és egy hónappal a diploma megszerzése után odamentem. Venezuelának megvoltak a maga sajátosságai, és a gazdasági szabotázs hatásai már akkor is érezhetőek voltak hiány formájában. Apure-ba küldtek, hogy az őslakos közösségekkel dolgozzak. Elképesztő volt, csak hajóval lehetett be- és kijutni. Csak néha, amikor a folyó vízszintje alacsony volt, lehetett teherautóval be- és kijutni… Az apure-i őslakosok sok tekintetben a saját népemre emlékeztettek. Néha úgy éreztem magam, mintha a wichik között lennék a Chaco Salteñóban: távol vagy mindentől és elszigetelten, mindig ugyanazok az egészségügyi problémák vannak a közösségekben, és rasszista erőszak van a környéken.
– Milyen volt visszatérni Argentínába?
Nehéz volt a visszatérés, különösen azért, mert egybeesett a makrizmus felemelkedésével. A családom éhezett, nem volt pénz, és ráadásul nyolc hónapba telt, mire elismerték a diplomámat. Csak 2017-ben sikerült, és különböző helyeken kezdtem el dolgozni: a San Martín-i városi tanácsnál Villa Carcovában, az Egészségügyi Minisztériumban, a Szociális Fejlesztési Minisztériumban, és a világjárvány idején nagyon szerettem volna visszamenni…
– Itt történt, hogy visszatértél Saltába…
Már egy ideje foglalkoztatott a visszatérés gondolata, de hogyan lehet ezt megtenni – visszatérni? Mert kell, hogy legyen mit adnod. Még a világjárvány előtt hallottuk a híreket, hogy néhány gyermek meghalt a Chaco Salteñóban, halálesetek, amelyek minden évben előfordulnak. Bennszülött osztálytársaimmal, akik velem együtt tanultak Kubában, csoportot alkottunk, és csatlakoztunk egy struktúrához, amely orvosokat keresett északra.
Brigádokba szerveződtünk: az első napon, amikor megérkeztünk, elkezdtük felkeresni a közösségeket. Folyamatosan utaztunk, és két hét után elkészítettünk egy térképet, amely megmutatta, hogy mely közösségeknek van a legnagyobb szükségük orvosi segítségre, és hol van a legtöbb alultáplált gyermek.
Az volt az elképzelésünk, hogy nem az őslakosok problémáit mentünk megoldani, anélkül, hogy megkérdezték volna őket, hanem hogy kiegészítsük a közösségekben folyó munkát azzal, hogy más nézőpontokat és az egészségügy kezelésének más módjait is beépítjük. A projekt a közösségi részvételen, az őslakosok jogán és az emberi jogokon alapult. Egy tizenegy fős interkulturális csapat voltunk, bemutattuk a programjainkat, és egy-két hónap múlva konfliktusba kerültünk a munkamódszerünk miatt …
– Tapasztalatai alapján hogyan tudná magyarázni a chacói valóságot?
Nem érzek semmi pozitívumot a Chacóban. Talán ez az én negatív szemléletem is, mert annyi szenvedést tapasztaltam. Nem az olyan egyéni tapasztalatokra gondolok, mint a szerelem vagy a családi élet, hanem inkább arra, hogy kiskorom óta magamba szívtam a közösségeink szenvedését, a történelmi szenvedést. Az egyetlen szép dolog az emberek. Az elhagyatottság az első dolog, amit a Chacóban érzel. Egy száraz, lepusztult földdarab, nagyon meleg van, a nap megöl, és mégis sokan megőrzik az örömüket, és tovább élnek. De állandóan ellenállásban vannak, és ez kimerítő, mert nincs nyugodt élet.
Nagyon nehéz elviselni, hogy ezen a területen még mindig gyarmati struktúrákat gyakorolnak. A Brit Birodalmat képviselő anglikán egyház telepedett be a területünkre… Mindig a Falkland-szigetekért való aggódásról van szó, de a Chaco Salteñóban a Brit Birodalom gyarmati struktúrái 150 éve működnek, és az anglikán egyházukkal Isten hűséges bárányait akarják kitermelni. Jönnek, kiképeznek, újra elmennek, és hátrahagyják azokat az embereket, akiket a küldetésük teljesítésére hoztak. Ezek az emberek most magukra vállalják az anglikanizmus terjesztésének feladatát, és ugyanakkor úgy tekintenek magukra, mint a Chaco egyetlen igazi őslakosára. Vitatkoznak mindenkivel, aki más nézeteket vall, vagy más politikai és történelmi értelmezést vall a helyről, és megkérdőjelezik bennünket és bennszülöttségünket. Mi pedig tükröt tartunk eléjük, és azt mondjuk: „Nézzétek, milyen kevéssé vagytok őslakosok, még az angol istent is imádjátok”. Az őslakosok pedig továbbra is ugyanabban a nyomorban és szegénységben élnek, a gyarmati jelenlét évei semmit sem változtattak.
Sokan azt mondják, hogy az állam nincs jelen, de ennek éppen az ellenkezője a helyzet. Az állam valójában nagyon is jelen van, teret enged az egyházaknak, engedélyt adott a civil szervezeteknek, hogy belépjenek a területeinkre, és a jó szándékuk ellenére a civil szervezetek túlzott jelenléte nem változtat az őslakosok valóságán. Úgy vélem, hogy az állam kudarcai a területünkön szándékosak és tudatosak voltak.
Ma a fegyveres erők gyakrabban hatolnak be a területünkre, mint korábban. Többször hallottam, hogy a rendőrök és katonák este 10-kor kimennek „felügyelni a részegeket”. De mindenkit megijesztenek a „felügyeletükkel”. Az emberek félnek elhagyni az otthonukat, mert az egyenruhásokat a saját jogaik megsértésével hozzák összefüggésbe. Ez a jelenlegi kormány logikája. Most itt vannak a rendőrök este 10-kor, hogy „felügyeljék a részegeket”, és ráadásul megijesztenek mindenkit, aki találkozik velük. A chacói emberek belefáradtak. Félnek ellenállni.
– Szerinted mik a legfőbb hibák a Chacóban?
A központi probléma az őslakosok földje. Kié az, ki lakik ott, és ki használja ki? Ezeknek a kérdéseknek a tisztázatlan volta a legfőbb mulasztás. A viták arról, hogy ez mit jelent, a szimbolikus és elméleti viták fontosak, de nem oldják meg a problémát. Az „indián” fejlődése nem érdekli, meghal, vagy alkalmazkodik, és feladja területeit, hogy a város szélén lévő legrosszabb nyomornegyedekben éljen. Ez az, amit az állam velünk akar csinálni. Az „indián” akkor lesz képes fejlődni és oktatásról beszélni, amikor a területeink kérdése megoldódik.
– Mit jelent számodra, hogy Octorina Zamora lánya vagy?
Elég nehéz teher, mert azt hiszem, sokan azt várják tőlem, hogy egyfajta folytatás legyek. És ha van valami, amit megtanultam, az az, hogy nem vagyok semminek és senkinek a folytatója. Elfogadom az identitásommal járó összes szabályt, kivéve azt, hogy folytatás vagyok. Azt hiszem, hogy az életemet anyukám emlékének fogom szentelni, és arról fogok beszélni, hogy milyen nagyszerű és egyedülálló dolgokat tett. És persze nagyon büszke vagyok arra, hogy megmenekültem a testétől, és hogy egyedülálló lehetőségem volt elkísérni őt a népünk történelme szempontjából fontos folyamatokban.
Nem hiszem, hogy még nem jutottunk el odáig, hogy megértsük, ki volt Octorina és mit köszönhetünk neki, de remélem, hogy ezt egyszer majd teljes mértékben értékelni fogjuk. És nem csak azért, hogy elismerjük az ő egyéni teljesítményét, hanem a chacói őslakosok életének egészét. Hogy a történelmi fejlődés érthetővé váljon, és érthetővé váljon az a kérdés, hogy miért történtek bizonyos küzdelmek, és miért csatlakozott Octorina ezekhez a küzdelmekhez. Meggyőződésem, hogy Argentína és az északi területek őslakos történelmét Octorinát szemlélve érthetjük meg.
Írta: Facundo Sinatra Soukoyan
Forrás: NPLA
