A jobboldal „kultúrharca”

Az általuk nemzeti hagyományoknak, a keresztény, erkölcsi és családi értékeknek, a haza felsőbbrendűségének védelmét hirdetik. És támogatják a kapitalista gazdaságot, a szabad vállalkozást és a magántulajdont, az individualizmust és a nyugati demokráciát.

Az évtizedek során eszméik és gyűléseik kibővültek. Ma a CPAC a megválasztott elnök, Donald Trump támogatói fóruma, és befolyása elérte Latin-Amerikát is. Mindez a konzervativizmus újjászületésének idején történik a régióban, amely a neoliberális ideológiához, a nagy üzleti csoportok dominanciájához és az üzletbarát kormányok létrejöttéhez kapcsolódik.

E fórumok közül a legismertebb az argentin fővárosban, Buenos Airesben 2024. december 4-én tartott találkozó volt, amelyet Javier Milei elnök lelkes beszéde előzött meg, alig néhány héttel az amerikai Palm Beachen tartott CPAC-találkozó előtt.

Az argentínai előadók között voltak többek között: Matt Schlapp, a CPAC elnöke, Lara Trump, Steve Bannon, Jair Bolsonaro, Santiago Abascal, Barry Bennett; Ricardo Salinas Pliego mexikói milliomos; Rafael López Aliaga, Lima polgármestere; Eduardo Verástegui, Agustin Laje, María Corina Machado, számos argentin képviselő, Daniel Parisini „Gordo Dan”, Luis „Toto” Caputo és Patricia Bullrich miniszterek, valamint központi figuraként és főelőadóként maga Milei elnök.

Különböző beszédeikben felismerhető az a közös „filozófia”, amely mindenkit lázba hozott és Latin-Amerikában jól ismert: az állam méretének csökkentése, a privatizáció előmozdítása, a szabad piac és a magánvállalkozás dicsőítése, a szociális és munkavállalói jogok megkérdőjelezése és a „szocializmus” elítélése.

Hozzáadták a „hagyományos család” egyeduralmának és a „keresztény vallásnak” a követelését, amelynek semmi köze az egyház szociális tanításához, hanem inkább a kapitalizmus védelméhez. Egyfajta kollektív fertőzésként ismételgetik Milei különböző kedvelt fogalmait.

A világ első libertariánus anarcho-kapitalista elnöke, aki a világ ultrajobboldalának szimbólumává vált, beszédében azt állította, hogy „Argentína történetének legjobb kormányát” fogja megalakítani, és számtalan politikai jelszót terjesztett, mindenekelőtt azt hangsúlyozva, hogy „kulturális harcot” kell vívni, amely egyszer s mindenkorra véget vet „a szocializmus szemetének”, a „kulturális marxizmusnak” és a „bűnöző baloldalnak”.

Egy „jobboldali internacionálé” és egy „kölcsönös támogató hálózat” létrehozására is felszólított, hogy a világban „a szabadság eszméit” népszerűsítsék; összefoglalva pedig kijelentette: „Védjük meg az életet, a szabadságot és a magántulajdont a végsőkig”.

A latin-amerikai libertariánus anarcho-kapitalisták úgy döntöttek, hogy radikális osztályharcot folytatnak egy olyan kapitalizmusért, amely kiváltságokat biztosít azoknak a vállalkozóknak, akiknek nincs semmiféle humanista-társadalmi lelkiismeretük. Vagy félreértik, vagy meghamisítják Latin-Amerika történelmét, ahol a kapitalizmus a régi oligarchikus rezsimek romjain épült fel, amelyek az antikolonialista függetlenségi folyamatokból alakultak ki. A magántulajdonosokkal kéz a kézben az új rendszer nem oldotta meg a szegénység és egyenlőtlenség örökölt problémáit.

Csak a mexikói forradalom (1910) óta, a társadalmi küzdelmeknek, a baloldali erők kulturális és politikai tevékenységének, valamint az állam intervencionizmusának köszönhetően olyan kormányokkal, amelyek megértették, hogy a nép érdekeit kell előmozdítani (mint például a „populisták” az 1930-as és 1950-es évek között), csak a munkajogok és a nők jogai, a szociális, közösségi és környezeti jogok terén történt előrelépés. Ezek a jogok nem az üzletbarát kormányoktól származnak.

A „kommunizmus” üldözése viszont ürügyként szolgált arra, hogy akár ártatlan embereket is meggyilkoljanak, megkínozzanak és eltüntessenek, ahogyan az USA mccarthyista geostratégiájától függő terrorista katonai diktatúrák idején történt a térségben. Végső soron a cél a kapitalizmus és az imperialista hegemónia megőrzése volt, amelynek haszonélvezői a tőketulajdonosok voltak.

Az IMF, a Világbank és a „washingtoni konszenzus” által előidézett latin-amerikai neoliberalizmus térnyerése közepette Latin-Amerika a világ legegyenlőtlenebb régiójává vált, miközben egy vállalkozói kaszt vette át a gazdaság és a politika uralmát.

A progresszív latin-amerikai baloldal kormányai voltak azok (amelyekre Milei beszédében utalt, megnevezve az egyes vezetőket), amelyek visszaállították az állam szerepét, hogy előmozdítsák a virágzó szociális gazdaságok kiépítését, ezreket emelve ki a szegénységből, és elősegítve a lakosság oktatását, egészségügyét és szociális biztonságát. Ez a folyamat megszakadt a jobboldali restaurációval és az üzletbarát kormányok és üzletember (és milliomos) elnökök egymásutánjával a régió különböző országaiban.

Milei a The Economist című lapban hangsúlyozta, hogy „megvetése az állam iránt végtelen”, és hogy azt „bűnöző, erőszakos szervezetnek” tartja, amely az adófizetők pénzéből él. Ezek a kifejezések minden anarcho-kapitalistát megihletnek, akik elferdítették a 19. századi anarchista teoretikusok eszméit, akik annak idején az embernek az elnyomás minden formája alóli felszabadítására törekedtek.

Ezek a libertáriusok figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy az eredeti anarchisták antikapitalisták voltak. Mindenekelőtt az állam „felszámolása”, ahogy ők javasolják, csak a kapitalisták magánhatalmát hagyná meg.

Ennek az ideálnak a következményei jellemzik a mai argentin élet romlását, ahogyan arra a neves politológus, Atilio Borón rámutat. De ez történik Ecuadorban is, amely 2017 óta a lakosság élet- és munkakörülményeinek összeomlását, az oligarchikus uralom alatti elmaradottságot és ráadásul a kábítószerrel kapcsolatos bűnözés terjedése miatt példátlanul megnövekedett bizonytalanságot tapasztal.

A libertáriusok állításaival ellentétben a latin-amerikai államok bizonyos időszakokban – például a desarrollismo, azaz a fejlődés, fejlesztésévtizedeiben – a vállalkozói növekedés őrei voltak; az iparosítás eszközei, a privatizáció kedvezményezettjeinek meggazdagodását elősegítő, az adóelkerülésen keresztül a magánkorrupció forrásai és a törvények megkerülésével a felhalmozás többszörös mechanizmusai.

Karl Marx az államot egy osztály uralkodó szerveként értelmezte. De világosan hangsúlyozta, hogy az ember végső felszabadulása a termelőeszközök magántulajdonának eltörlésén keresztül kell, hogy vezessen, amely a kapitalisták kezében arra szolgál, hogy hatalmat adjon nekik a társadalom kizsákmányolására és elnyomására; ez a folyamat most megfordítható a termelőerők növekvő és elkerülhetetlen társadalmasításával. Ezeknek a történelmi tendenciáknak a megvalósítása azonban nem illeszkedik az anarcho-kapitalista utópiák keretébe.

Itt a latin-amerikai baloldalnak megvan az az elméleti előnye, hogy megkérdőjelezze a kontinensen az ultrajobboldali internacionálé által modern osztályharcként elképzelt és elindított „kultúrharcot”.

Írta: Juan J. Paz y Miño Cepeda

Forrás: historiaypresente