Venezuela az elnökválasztás után: Mi a helyzet, és milyen veszélyek leselkednek az országra? Interjú Carolus Wimmerrel.
Carolus Wimmer a Nemzetközi Szolidaritás és Békeharc Bizottságának (COSI) elnöke. Korábban a Venezuelai Kommunista Párt (PCV) nemzetközi titkára és a venezuelai nemzetgyűlés tagja volt.
Ön 54 éve él Venezuelában, és évtizedek óta aktív tagja a Venezuelai Kommunista Pártnak (PCV). Mi hozta Önt Berlinbe?
Jelenleg a Nemzetközi Szolidaritás és Békeharc Bizottságának (COSI) elnökeként nemzetközi úton vagyok Európában. Tagjai vagyunk a Béke Világtanácsnak, és az ENSZ Emberi Jogi Tanácsában is képviseltetjük magunkat Genfben.
Ön hosszú éveken át a PCV nemzetközi titkára is volt, és júliusban a Központi Bizottság kizárta a pártból. Mi történt?
Ismeri a jelenlegi venezuelai helyzetet, és a július 28-i választások előtt volt egy olyan döntés, ami nyilvánosságot kaptt. A Politbüró, ahogy még mindig a régi stílusban hívjuk, úgy döntött, hogy elfogad egy olyan jelöltet, akit egyrészt már ismertünk, de akit aztán tovább vizsgáltunk. És kiderült, hogy ultrajobboldali. Ezért megkérdezték tőlem, Carolus, miért nevezed őt fasisztának? A fasizmusról még mindig ritkán beszélnek nálunk. A hitleri fasizmuson kívül persze vannak más formái is, például a Chilében tapasztaltak. Embereket gyilkolnak meg a bőrszínük vagy a politikai álláspontjuk miatt. És ez az Enrique Márquez de facto a jéghegy csúcsa volt, és ezt nem csak én mondtam, hanem gyakorlatilag az egész pártcsoportunk.
Márqueznek van egy története. Én 2002 óta ismerem őt, amikor a Parlament nemzetközi kapcsolatokért felelős igazgatója voltam, és ez az ember közvetlenül részt vett a Hugo Chávez elleni 2002-es puccsban. A szociáldemokráciából jött. De a venezuelai szociáldemokrácia más, mint Európában – az 1960-as években több száz elvtársunkat gyilkolta meg egy szociáldemokrata kormány. Tehát ez a kommunista párt jelöltje egy ultrajobboldali jelölt? Van ennek értelme? Másodszor, ő antikommunista. A kubai forradalmat például „tiranía castrocomunista”-nak nevezi, és ezt nem tudom megtapsolni.
Négy nappal a választások előtt kizártak, ami először fájt, de aztán az ember nevet rajta. Mi is nyilvánosságra hoztuk egy sajtótájékoztatón, ami persze a normális pártkapcsolatokban tilos. De azt mondtuk, hogy nem lehet elhallgatni, mert engem például itt is ismernek, és a barátok, elvtársak mondhatják: „Carolus, miért nem mondtál semmit?”.
Térjünk át a választásokra, amelyek törvényességét az ellenzék és Washington megkérdőjelezi …
A választásoknak vége. Természetesen vannak alkotmányos lehetőségek és más törvények – aki nem ért egyet, az mehet ezen az úton. Számunkra a választások törvényesen zajlottak le. Ezernyi ellenőrzés volt, és bizonyára történtek hibák, ami más országokban is előfordul. De nem lehet az embereket az utcára hívni és megtámadni az embereket. Eddig 25 halott. Tudomásom szerint főleg a Nemzeti Gárda tagjai, de a szociális szolgálatnál dolgozó nők is megsérültek. Ezért nevezem ezt óvatosan fasizmusnak, mert egyszerűen azért támadják meg, mert a szociális szektorban dolgozik.
Nicolás Maduro elnök kormánya kézben tartja a helyzetet?
A választások napját követő hétfőn újabb kísérlet történt, ahogy 2014 és 2017 között is, hogy valódi polgárháborút szítsanak. Ez nem véletlen, hiszen az USA folyamatosan erre készül. Aztán ott van az Amerikai Államok Szervezete, amelynek már nem vagyunk a tagjai. De az ő szemszögükből nézve indokolt, hogy más országok fegyveres erői behatoljanak ide. És általában véve az USA bejön, de nem megy ki.
Szóval a helyzet viszonylag elszabadult az egész országban. A jelentések, videók stb. egyértelműen azt mutatják, hogy nem az ellenzékre szavazók vonultak az utcára, hanem a félkatonai erők. Dollárral felbérelt fiatalok. A főváros, Caracas környékén például, ahol az ellenzék jelen van és szavazatokkal rendelkezik, minden le volt zárva. Az emberek attól félnek, hogy valami hasonló fog megismétlődni, mint ami 2014-ben és 2017-ben történt, mert egyértelmű, hogy elveszítik a munkájukat, nem tudják kinyitni a boltjaikat, nem tudják iskolába vinni a gyerekeiket. Tehát nem mindig a magas politikai kérdések motiválják őket, hanem a családjukért való félelem. Tehát nem volt támogatása a tüntetéseknek.
Az egyik fontos pont a fegyveres erők, nélkülük nincs út Latin-Amerikában. Bolíviában például a fegyveres erők döntő szerepet játszottak az Evo Morales elleni puccs támogatásában. Jeanine Añez személyében olyan elnökünk volt, akit nem választottak meg, de elismerték, többek között az Európai Unió is. A venezuelai fegyveres erők nem egy tömb, de többségük hazafias, ahogy mi mondjuk, antiimperialista. Ez az én tapasztalatom. Nem engedik, hogy bármi hirtelen alakuljon ki. A kolumbiai határon már voltak csapatok. Brazília is veszélyes volt, nem Lula, de neki is harcolnia kell a fegyveres erőivel. Tehát Venezuela stabil. Nem azért, mert a kormány csodákat művel, hanem mert az ellenzék támogatói attól félnek, hogy ismét kialakulhat valami, ami polgárháborút vagy háborút jelenthet.
Hogyan lehet az ellenzék akcióit kategorizálni?
Van egy „Guaidó 2.0”, ami igazán meglepő, mert az ellenzék általában jobb helyzetben is lehetne. Nem akarok most a nevükben beszélni, de vannak jó emberek, de nem jelennek meg. És hirtelen néhány vezetőt produkálnak. Különösen María Corina Machado esetében félnek az emberek, hogy hatalomra kerül. És ezek olyan emberek, akik Machadóhoz hasonlóan nem Venezuelában élnek. Ő az USA-ban él a családjával, ami még felelőtlenebb, mert mondhatják, hogy oké, ha nem jön össze, akkor elmegyek. És ezt el kell kerülnünk. Mi békeharcosok vagyunk, és védjük a függetlenséget és a szuverenitást. Erős ellenzékre van szükségünk, de nem fasisztákra. Én sem vagyok a kormány táborában, de mindennek a demokráciánk és a szabadságról alkotott elképzelésünk keretein belül kell történnie.
Az USA nem ért egyet, de volt egy érdekes ellentmondás. Mindig az olimpiai játékokhoz hasonlítom. Második vagy, és azt mondod, hogy a versenyt meg kell ismételni. Blinken azonnal felismerte Edmundo Gonzálest győztesnek. Egy nappal később a külügyminisztérium szóvivője azt mondta, hogy még nem állunk készen, és hogy tárgyalnak más kormányokkal, különösen Kolumbiában és Brazíliában. Nyílt ellentmondás a külügyminisztériumban.
Hogyan értékeli az elmúlt évek fejleményeit?
Természetesen vannak kritikák, de a politikai műveltség elég jó, még az egyszerű emberek körében is. Egy kis faluban élek a venezuelai vidéken. Ha beszélgetsz a szomszédokkal, ők meg tudják különböztetni az építő jellegű kritikát a kormány megdöntésétől. Tényleg jobb lenne a helyzet, ha az ellenzék kerülne hatalomra? Mi romlana azonnal?
Egy nagyon jó politika indult el Chávezzel: a lakáspolitika. Ötmillió lakást építettek pontosan azoknak a családoknak, akiknek a kapitalizmusban nem lett volna lehetőségük lakáshoz jutni. Tehát ez egy óriási erőfeszítés, hogy tényleg kihozzuk az embereket a szegénynegyedekből, de nem fér bele egy kapitalista agyba, hogy lakásokat osztogassunk. Nemzetközi szinten jó stratégiai kapcsolatokat építettünk ki Kínával, Vietnammal, Oroszországgal és persze az összes „rossz” állammal.
Ezekért meg kell küzdeni és meg kell védeni. Laura Richardson amerikai tábornok idén hivatalosan is kijelentette, hogy ismét a „Monroe-doktrínát” követjük, amit Obama némileg háttérbe szorított. Természetesen más idők járnak, mint tíz évvel ezelőtt. Kínának akkoriban nem volt akkora politikai és gazdasági ereje. De az összes szankciónak hatása van. És az USA-nak még mindig veszélyes ereje van, nem papírtigris. De Venezuela most már hivatalosan is csatlakozott a BRICS-hez, ami már egy alternatíva.
Az USA közvetlen beavatkozása természetesen megnehezíti az újjáépítést. Hibákat biztosan elkövetnek, vagy vannak visszalépések. De az ember tanul, és a lakosságot is bevonják, és a venezuelaiak milliói még mindig chávisták – más szóval követik Chávez álmát, hogy megváltoztassa a világot. Össze kell tartanunk, mert sem a kormány, sem az ellenzék nem folytathatja egyedül, a progresszív erőktől elválasztva a harcot. Akkor mindent elveszíthetünk.
Már 54 éve vagyok ebben az országban, és ismerem a másik Venezuelát is. Caracasban félmillió hajléktalan gyerek van. Ebben a tekintetben hihetetlenül sok minden javult, többek között a szociális szférában is. De persze, amikor a bankok hirtelen megkaparintják a pénzünket, és a venezuelai aranyat Londonban elkobozzák és most eladják, az egyszerű emberek, a munkások, az alkalmazottak, a szakemberek… Amit az olyan emberek, mint Machado, a híres Guaidó és mások tesznek, az hihetetlen szenvedést okoz a lakosságnak. Szóval ez egy kemény harc lesz, és annak is kell maradnia. Az ellensúlynak a békének kell lennie. Senki sem akar polgárháborút. A „társadalmi igazságosság” nagy fogalmának láthatóvá kell válnia, a valódi hatalomnak az emberek kezében kell lennie. Ebben a tekintetben elég sokat haladtunk előre, de természetesen még hosszú út áll előttünk.
Interjú: Ina Sembdner
Forrás: JungeWelt
