A kolumbiai CELAC-Afrika csúcstalálkozó rávilágít a regionális integráció ideológiai határokon átívelő nehézségeire és a jobboldal erősségére a kontinensen.
A bogotai Ágora Nemzetközi Kongresszusi Központban jelen lévők felállnak: Luiz Inácio Lula da Silva brazil elnök éppen befejezte dühös beszédét a Latin-Amerikai és Karib-térségi Államok Közössége (CELAC) 10. csúcstalálkozójának összegyűlt képviselői előtt, amely először kerül megrendezésre az Afrikai Unió (AU) államaival közös eseményként. Lula azon kevés állam- és kormányfő egyike, akik részt vesznek a szombati találkozón a kolumbiai fővárosban. A legtöbb ország alacsonyabb rangú képviselőket küldött. Latin-Amerikából csupán a házigazda Gustavo Petro, az ideiglenes elnökséget átvevő uruguayi Yamandú Orsi és a Saint Vincent és a Grenadine-szigetekről érkező Godwin Friday tiszteli meg a találkozót. Afrikából egyetlen magas rangú képviselőként az AU jelenlegi elnöke és Burundi elnöke, Évariste Ndayishimiye érkezett.
Lula már előzetesen figyelmeztetett, hogy a CELAC „gyakorlatilag megszűnik létezni”, mivel a szélsőjobboldal erősödésével az államok már nem érdekeltek a nemzetközi együttműködésben, pláne nem ideológiai határokon átnyúlóan. Beszédében megismételte ezt a kritikát, és aggodalmát fejezte ki a szervezet jelenlegi helyzetével kapcsolatban, amely „külső politikai nyomás” miatt vesztett erejéből. Felhívást intézett a regionális integrációba vetett bizalom visszaszerzésére, hogy a kontinens ne „ugyanolyan szegényen zárja a századot, ahogyan kezdte”. Ez annál is fontosabb egy tehetetlen ENSZ-szel szemben, amely tehetetlenül és tétlenül nézi, ahogyan világszerte átfogó fegyverkezés és háborúk folynak. Még Latin-Amerikában is, ahol a Kuba elleni blokád és a Venezuelára mért támadás egy „új gyarmatosítás” jelei, amit nem szabad megengedni. A Biztonsági Tanácsnak reformra van szüksége, Latin-Amerikának és Afrikának pedig állandó tagságra, hogy egy multipoláris világot lehessen megvalósítani.
Lula pontosan tudja, miről beszél. Első két hivatali ideje alatt már elkötelezte magát a fokozott regionális integráció mellett, mind a baloldali kormányok által jellemzett Dél-Amerikai Nemzetek Uniójában (Unasur), mind a CELAC elődjében, a „Latin-Amerikai és Karib-térségi Egység Csúcstalálkozóján”. 2010-ben itt olyan elszánt politikai ellenfeleivel is együttműködött, mint az akkori jobboldali kolumbiai elnök, Álvaro Uribe, és lefektette az alapjait a mai, 33 tagállamból álló szervezetnek.
Még az ideológiai ellenfelei között is egyetértés volt abban, hogy közös erőfeszítésekre van szükség ahhoz, hogy függetlenebbé váljanak az USA és az általa dominált Amerikai Államok Szervezete (OAS) befolyásától. A régi ágyúnaszád-politika új korszakában a kapcsolat az északi szomszéddal meghatározónak tűnik Latin-Amerika külpolitikájában. Trump új „Amerika Pajzsa” projektje március elején egy floridai csúcstalálkozón legalább 17 országot tudott összehozni, Lulát és Petrót nem hívták meg.
Utóbbi ezt követően nyilvánosan panaszkodott, hiszen februárban a Fehér Házba tett látogatásával megpróbálta eloszlatni azokat a diplomáciai nézeteltéréseket, amelyeket többek között a palesztin állam melletti kiállása és az amerikai katonáknak szóló, megafonon keresztül New York utcáin elhangzott engedetlenségre való felhívás okozott. E találkozó óta alig említette a közel-keleti drámai helyzetet, és a Kuba elleni olajembargóval történő nyílt fojtogatási kísérletről is csak rendkívül óvatosan nyilatkozott. Beszédében most ismét egyértelműen feltette a kérdést: „Mit teszünk, ha összeállunk népirtókkal? (…) Segíteni akarunk nekik arab csecsemők megölésében?” Marco Rubio amerikai külügyminiszternek kubai gyökereire hivatkozva emlékeztette, hogy latin-amerikai. És latin-amerikainak lenni azt jelenti, hogy nem nyomjuk el egymást, és „felismerjük, hogy egy csónakos, aki illegális anyagot szállít, mert a Karib-térségben nincs más ennivalója, nem érdemel rakétát, amely elpusztítja a családját és az álmait”. A megoldásokat ehelyett „egyszerű beszélgetéssel” lehet megtalálni.
A jelenlegi világhelyzet és annak regionális hatásai mellett a négy napos fórum programjában olyan kérdések is szerepeltek, amelyek a globális Dél egészét foglalkoztatják: a régiók közötti kereskedelem bővítése, a nyersanyagszerződések igazságosabb kialakítása, az átállás a megújuló energiaforrásokra és a közös alkalmazkodás az éghajlatváltozáshoz voltak a meghatározó témák, kiegészítve a gyógyszerek független gyártásának lehetőségéről szóló vitákkal. A szervezésben meghatározó szerepet játszó kolumbiai alelnök, Francia Márquez hangsúlyozta, hogy mint az első afrokolumbiai nő ebben a tisztségben, történelmi felelősséget visel azért, hogy az ország fekete lakosságát újra összekapcsolja afrikai gyökereivel. A történelmi jóvátétel nem nagylelkűségből fakadó gesztus és nem csupán egy elv, hanem kötelező érvényű munkatervvé kell válnia az egyenlőtlenségek leküzdése érdekében, amelyeket a rendszerszintű rasszizmus a mai napig fennmarad.
Kétséges, hogy a csúcstalálkozó szimbolikus hatása mellett politikai tartalommal is bír-e majd. Petro az elnökség átadásakor Uruguaynak hangsúlyozta reményét, hogy a CELAC–Afrika párbeszéd formátuma „szignifikánsan magasabb szinten” folytatódjon. De a repedések nem csak a zárónyilatkozatban szereplő, az Egyesült Államok Kuba elleni kényszerintézkedéseinek elítélésében mutatkoznak meg: a jobboldali kormányok által vezetett tagállamok – köztük Argentína, Honduras és Chile – elhatárolódtak a szocialista szigetország elleni blokád megszüntetésére irányuló követeléstől.
Írta: Nils Heidenreich
Forrás: JungeWelt
