200 évvel ezelőtt Brazília a Rio de Janeiro-i szerződéssel politikai függetlenséget nyert, de gazdasági függőségbe került. Amikor Dél-Amerika legnagyobb és legnépesebb országa minden év szeptember 7-én parádékkal, katonai repülőgépekkel és hazafias beszédekkel ünnepli nemzeti ünnepét, az 1822-es pillanatra emlékezik, amikor I. Péter brazil császár (Dom Pedro I) az Ipiranga folyó partján kikiáltotta Brazília függetlenségét. „Indepêndencia ou morte!” (Függetlenség vagy halál!) később „Ipiranga kiáltása” (Grito do Ipiranga) néven vonult be a történelembe.
Azonban aki csak ezt a napot ünnepli a portugál gyarmati uralom alól való felszabadulás döntő pillanataként, az a valóság egy lényeges részét hagyja figyelmen kívül. Az függetlenséget ugyanis csak alig három évvel később, 1825. augusztus 29-én, a Rio de Janeiro-i szerződés aláírásával ismerték el. Ez a megállapodás Portugália és az új Brazília Birodalom között tette a gyarmati hatalomtól való elszakadást nemzetközi jogilag kötelezővé. A baloldali kritikusok azonban azzal érvelnek, hogy a Rio-i szerződés ugyan döntő lépés volt a függetlenség felé, de nem volt teljes, mivel a portugál uralmat csupán egy brazil oligarchia váltotta fel. A megállapodás nem hozott valódi emancipációt a brazil nép számára, hanem elsősorban a nagybirtokosok és a kereskedelmi burzsoázia érdekeit biztosította.
Két elit harca
Brazília függetlenségéhez vezető útja szorosan összefonódott az európai politikai változásokkal. Amikor Napóleon csapatai 1807-ben megszállták Portugáliát, az egész királyi család az Atlanti-óceánon keresztül Brazíliába menekült – ez addig egyedülálló esemény volt a gyarmati történelemben. Rio de Janeiro lett a portugál világbirodalom fővárosa, a kolónia pedig a monarchia központja. A kikötők megnyíltak a nemzetközi kereskedelem előtt, olyan intézmények jöttek létre, mint a Brazil Bank és az egykor perifériának számító tartomány politikai központtá vált. Amikor a portugál király, VI. János (João VI.) 1821-ben visszatért Lisszabonba, fiát, Pedrót hagyta régensnek.
A portugál parlament, a Cortes kísérletei, hogy Brazíliát ismét gyarmati státuszba helyezzék, heves ellenállásba ütköztek az új, időközben önbizalommal teli elit, a hatalmas kávéültetvények és rabszolgatartók részéről. Gazdasági erejük által hajtva Pedro 1822. szeptember 7-én kijelentette: „Barátok, a portugál Cortes rabszolgává akart tenni minket. Mától fogva szakítunk velük. Brazilok, legyen ezen napon a jelszavunk: függetlenség vagy halál!” 1822. október 12-én, uralkodóvá kiáltásával megalapította a Brazil Birodalmat, amely intézményes formát adott a függetlenségnek.
A nevető harmadik
Portugália eleinte nem fogadta el az egyoldalú nyilatkozatot. Több régióban harcok törtek ki a függetlenséget támogatókkal. A következő háború azonban nem annyira nemzeti felszabadítási harc volt, mint inkább egy régi és egy új elit közötti konfliktus kifejeződése. Míg Portugália katonailag túl gyenge volt ahhoz, hogy visszaszerezze elvesztett területeit, az új brazil vezetés nemzetközi elismerésre törekedett. Ebben Nagy-Britannia döntő szerepet játszott. A brit koronának létfontosságú gazdasági érdeke fűződött egy független Brazíliához, mint stabil kereskedelmi partnerként az ipari termékeinek és nyersanyag-beszállítóként. A londono külügyminiszter, George Canning ezért sürgette Portugáliát az elismerésre. Az császári csapatok katonai sikerei és a brit közvetítéssel folytatott hosszú tárgyalások után a konfliktus végül 1825 augusztusában rendeződött.
A Rio de Janeiro-i szerződés ügyes diplomáciai kompromisszumnak számít, de a jövő rovására kötött alkunak is tekinthető. Portugália hivatalosan elismerte Brazíliát független császárságként I. Péter vezetésével. Cserébe Brazília kereskedelmi előnyöket biztosított Portugáliának, és – ami még ennél is fontosabb – átvállalta Portugália államadósságát Nagy-Britanniával szemben. A megállapodás szerinti kétmillió font sterling kártérítést azonban nem saját forrásból fizették, hanem brit bankoktól felvett hitelből – ezzel kezdődött Brazília gazdasági függése Londontól. Brazília szuverenitását úgy nyerte el, hogy szó szerint kivásárolta magát a régi gyarmatosítóktól, és ezzel egyúttal egy új birodalmi hitelezőnek adta el magát. Nagy-Britannia közvetítőként politikai és gazdasági előnyöket biztosított magának. A már meglévő kereskedelmi privilégiumok megszilárdultak, a brit áruk elárasztották a brazil piacot.
A brazil oligarchia számára az ár elfogadható volt: a kávéültetvények tulajdonosai, a cukorültetvényesek és a városi burzsoázia jogbiztonságot és nemzetközi elismertséget kapott. A nép többsége számára azonban alig változott valami. A rabszolgaság, az agrár-exportorientált gazdasági modell legfontosabb alapja, érintetlen maradt és további 63 évig fennmaradt. A rabszolgák, a földnélküliek, a munkások és a szegény városi lakosság széles tömegeinek nem hozott semmit a „függetlenség”. A hatalom csupán gazdát cserélt. A monarchia megmaradt, nagybirtokosok, katonaság és bürokrácia szövetségének támogatásával.
„Forradalom felülről”
Míg a hivatalos történetírás gyakran „nemzet születésének” napjaként ábrázolja szeptember 7-ét, és a Rio-i szerződést annak formális megerősítésének tekinti, a kritikus tudósok ezt a mítoszt megkérdőjelezik. Antiimperialista szempontból a szerződés nem a brazil függetlenség csúcspontját, hanem annak korlátait jelzi. Az 1990-ben elhunyt kommunista Caio Prado Júnior, az ország egyik legjelentősebb marxista történésze, az 1822-es és 1825-ös eseményeket „forradalom felülről”-ként írta le. A folyamatot az elit irányította, amely csupán pozícióját biztosította Portugália viszonylatában, anélkül, hogy megváltoztatta volna a társadalmi alapokat. Az 1825-ös szerződés célja nem egy új, igazságosabb társadalom létrehozása volt, hanem az uralkodó osztály gazdasági és hatalmi érdekeinek biztosítása a portugál gyarmati státuszba való visszaesés ellen. Prado nem tekintette Nagy-Britanniát semleges közvetítőnek, hanem hasznot húzó erőnek. Az, hogy a rabszolgaság továbbra is fennmaradt, számára egyértelmű bizonyíték volt arra, hogy nem történt társadalmi forradalom. Nelson Werneck Sodré (1911–1999) történész is „burzsoá kompromisszumnak” nevezte a riói egyezményt. A szerződés a portugál korona és a brazil agrárburzsoázia közötti paktum volt, amelynek célja nem a nép felszabadítása, hanem a radikális változások megakadályozása volt. A brazil felszabadítási teológus, Frei Betto később hasonlóan nyilatkozott. Több írásában is rámutat, hogy Brazília „önmagával áll konfliktusban”, mert a gyarmati struktúrák a mai napig hatnak. A Brazil Kommunista Párt (PCB) az 1950-es és 60-as évek tézisekben foglalta össze ezeket a kritikákat, és „befejezetlen függetlenségről” beszélt. Az 1950-ben közzétett „Manifesto de Agosto” és az 1962-es „Programa da Revolução Brasileira” című dokumentumokban a párt kijelentette, hogy a valódi, antiimperialista, antifeudális és antioligarchikus forradalom még hátravan, hogy befejezze azokat a feladatokat, amelyek 1825-ben teljesítésre vártak: földreform, a nagybirtokok felszámolása és a politikai részvétel. A riói szerződés ugyan véget vetett a háborúnak és garantálta Brazília függetlenségét, ugyanakkor meg is alapozta azokat a mély társadalmi egyenlőtlenségeket, amelyek a mai napig jellemzik az országot. A történelem iróniájának tűnik, hogy Luiz Inácio Lula da Silva jelenlegi elnök – 200 évvel a Rio de Janeiro-i szerződés után – ismét meg kell védenie országának szuverenitását egy imperialista hatalom, ezúttal északról érkező támadások és igénylések ellen.
Írta: Volker Hermsdorf
Forrás: JungeWelt
