Az emberi jogokért folytatott harcot Chilében elsősorban a nők vezették az eltűntek és a politikai foglyok életében.
1983. december 23-a bekerült a chilei történelembe: több mint 10.000 nő gyűlt össze a santiagói Caupolicán színháznál, hogy a „Ma, nem holnap” jelszóval tiltakozzon. „Az életért!”, hogy kifejezzék határozott ellenállásukat Augusto Pinochet polgári-katonai diktatúrájával szemben. Ez történelmi pillanat volt.
Megdöbbenésükből és kétségbeesésükből a nők elfoglalták a köztereket. Rájöttek, hogy a személyes fellépés politikai tett. Az emberi jogokért folytatott küzdelmet Dél-Amerika déli részén elsősorban az eltűntek és politikai foglyok anyái, lányai, testvérei és partnerei vezették.
A nők megmutatták az egyik legnagyobb forradalmi potenciált: a társadalom politizálásának képességét ellenforradalmi időkben. Az állami terrorizmus kontextusában, Chilében és Argentínában is a nők voltak azok, akik bátran döntöttek úgy, hogy nyilvánosan tiltakoznak, kezdetben azzal a motivációval, hogy megtalálják eltűnt rokonaikat és társaikat. Hamarosan azonban tiltakozásuk olyan erőt szabadított fel, amely ennél több volt: a demokrácia visszaszerzéséért és a diktatúra megszüntetéséért küzdöttek.
A chilei nőmozgalom új hulláma
Ezzel párhuzamosan a chilei nőmozgalom második hulláma az 1980-as évek elején kezdett újjáépülni. A nők helyzetét politikai szinten is komolyan kezdték venni. A katonai rezsim neoliberális reformjai által gerjesztett gazdasági válság kezelését és a diktatórikus társadalomban és a családban is érvényesülő tekintélyelvűség megkérdőjelezését is célul tűzték ki.
Az olyan szervezeteken keresztül, mint a MEMCH 83 (Mozgalom a chilei nők emancipációjáért), a nők akciók, konferenciák, nagyszabású rendezvények és tiltakozások szervezésére, valamint kiáltványok megfogalmazására szerveződtek. Ebben az összefüggésben a feministák küzdelme összefonódott a nők emberi jogokért folytatott küzdelmével, amelyet a Caupolicán színházban felhangzó „demokrácia az országban és otthon” követelés szimbolizált.
Ma, 50 évvel a puccs után, mi, a 8. Március Feminista Koordinációs Bizottság (CF8M) tagjai úgy érezzük, hogy örökösei vagyunk ezeknek a küzdelmeknek. Tudjuk, hogy a feminizmus nem korlátozódik arra, hogy a neoliberális kapitalizmus jelenlegi rendszerében a nemek közötti egyenlőség szempontjait is figyelembe vegyük. A feminizmus a tekintélyelvűség minden megnyilvánulása elleni határozott védekezést is jelenti mind az országban, mind a saját otthonunkban.
Napjainkban a szélsőjobboldal ismét erősödik, és ez elengedhetetlenné teszi a feminista emlékezetmunkát. Lehetővé teszi számunkra, hogy legyőzzük a perspektívát és jövőt nélkülözőnek tűnő jelent, és hogy más idők befejezetlen küzdelmeit és projektjeit újra magunkévá tegyük. Emlékeink utópiagyárakká, új képzeletbeli világokká, új eszmékké és reményekké válnak, amelyekben visszahódítjuk a jelenünket és harcolunk egy jobb jövőért.
Írta: Elisa Franco, Camila Olmos és Sofía Rodríguez a Március 8. Feminista Koordinációs Iroda szóvivői
Forrás: Taz
