Az informális szektor és a politikai magatartás: a definíciótól függően Latin-Amerikában a gazdaságilag aktív népesség akár 50%-a is az informális szektorhoz tartozik (amit magyarul fekete- és szürkegazdaságnak szoktunk leginkább hívni – a ford.). Ez természetesen felveti azt az érdekes kérdést, hogy az informális szektorban dolgozó emberek hogyan artikulálják magukat politikailag, legyen szó választásokról, önsegélyező szervezetekről stb.
Meglepő módon nagyon kevés szakirodalom foglalkozik ezzel a témával. Ez annál is meglepőbb, ha figyelembe vesszük, hogy az informális szektor gazdasági dimenziójával foglalkozó szakirodalom hatalmas mennyiségű. Még egy olyan könyvben is, amely a latin-amerikai demokratizálódási folyamatokkal foglalkozik, és egy egész fejezetet szentel az informális szektornak, azt csak gazdasági szempontból írja le. Természetesen felmerül a kérdés, hogy miért van ez így.
Az első magyarázatot magának az „informális szektor” kifejezésnek a történetében találhatjuk meg.
Az informális szektor, mint gazdasági jelenség
A kifejezést először az 1970-es évek elején Keim Hart használta, aki a ghánai jövedelemszerzési lehetőségeket elemezte, és különbséget tett a formális és informális jövedelemszerzési lehetőségek között. Nem sokkal később a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) tanulmánya következett. Az informális szektort itt is elsősorban foglalkoztatási hatásai alapján elemezték.
Hamarosan úgy vélték, hogy ennek az ágazatnak a gazdasági támogatása vezethet kiutat a marginalitás és a szegénység körforgásából. Amikor de Soto „El otrosendero” című könyvében az informális szektort a latin-amerikai gazdaságok azon részeként írta le, amely valójában piacgazdaságként viselkedik, az elméleti szakemberek érdeklődése szinte teljes mértékben ennek a szektornak a gazdasági dimenziójára összpontosult. Ezt a megközelítést lényegében a Világbank és más ENSZ-szervezetek is átvették az 1980-as évek elején. Ezt bizonyítja a fejlődő országokban a kis- és középvállalkozásoknak nyújtott számos támogatási program.
Ez nem jelenti azt, hogy az informális szektor nem elsősorban gazdasági jelenség.
Azonban, legalábbis marxista szempontból, minden gazdasági alap fölött lennie kell egy politikai felépítménynek. Ez ismét felveti azt a kérdést, hogy miért nem keresi alig valaki (még a marxisták sem) ezt a felépítményt.
Ennek egyik lehetséges magyarázata az ágazat erős heterogenitása. Az informalitás a kis utcai árusoktól és az informális javítási és szolgáltatási vállalkozásoktól kezdve az észak-mexikói textilgyártókig terjed, akik tudatosan törekszenek az informalitásra (mert azt remélik, hogy ez versenyelőnyhöz juttatja őket). Világos tehát, hogy minél heterogénebb a vizsgált téma, annál nehezebb – ha nem lehetetlen – közös vonásokat találni.
De hogyan artikulálják magukat az informális szektoron belül az informális szektor jellegét adó emberek, a kis utcai árusok, a cipőpucolók, a kis kifőzdék, az autójavító műhelyek stb. dolgozói?
Informális szektor és politikai stabilitás
Az informális szektor kialakulásából és szerkezetéből levonható az a következtetés, hogy a politikai magatartás abszolút prioritása a saját megélhetés biztosítása. Már kisebb politikai zavargások is komolyan veszélyeztethetik a kis informális vállalkozások vagy akár a kereskedők gazdasági létét. Pénzügyi tartalékok a munka elvesztésére vagy hasonló előre nem látható eseményekre általában nem állnak rendelkezésre. A „egyik napról a másikra élés” nagyon jellemző erre a területre.
Ez a fő oka annak is, hogy az informális szektorban dolgozók politikai orientációjukat tekintve pragmatikusak. Az „informálisok” politikai artikulációjának skálája ennek megfelelően széles.
Elwert, Evers és Wilkens egy cikkében rámutatnak az informális szektor politikai kötődésének különböző lehetőségeire. Például a fejlődő országok informális szektorában dolgozókat Frantz Fanon érdekes módon lumpenproletariátusként írta le, mivel az algériai háború idején ők jelentették a besúgók és zsoldosok tartalékát a franciák számára. A forradalmi mozgósításra Mao Ce-Tung szolgáltatott példát, aki a lakosság elszegényedett rétegeit aktív harcosokként hívta segítségül a harcához.
Nicaragua példája
Latin-Amerikában Nicaragua szolgáltat példát az informális szektor tömeges mozgósítására a sandinista forradalom előestéjén. A nicaraguai forradalom győzelméhez vezető managuai felkelés főszereplői az informális szektorhoz tartozó alkalmi munkások voltak. Különböző szerzők még azt is állítják, hogy az informális szektor volt a nicaraguai forradalom döntő forradalmi ereje.
Az informális szektor azért vett részt a nicaraguai forradalomban, mert a hatalomváltás révén alapvető célok teljesültek az informális szektor számára. Fontos intézkedéseket hoztak az elszegényedett lakosság megélhetésének biztosítására, mint például az egészségügyi rendszer javítása, alapvető élelmiszerek biztosítása, lakhatás biztosítása stb. Továbbá az informális szektornak lehetővé tették, hogy állami támogatással megalakítsa saját érdekcsoportjait. Ennek egyik példája volt az UNAPPI (Union Nacional de losPequenosProductoresInformales) megalakulása.
A polgárháború kiéleződésével azonban a sandinista vezetés és az informális szektor közötti kapcsolat megváltozott. Az áruhiány miatt az informális szektor egyre inkább spekulatív jelleget öltött, és mindenekelőtt az erős feketepiac jellemezte. Termelékenysége nullára süllyedt, és a sandinista vezetés számára – a kelet-európai uralkodó elitek érvrendszeréhez hasonlóan – parazita ágazattá vált.
A háború kiéleződésének másik következménye volt, hogy a sandinista kormánynak egyre több nemzeti erőforrást kellett a védelemre fordítania. Ezen túlmenően jelentős pénzeszközöket irányítottak a polgárháborús régiókba az ottani agrárreform előmozdítása érdekében, abban a reményben, hogy a parasztok támogatni fogják a nicaraguai forradalmat. Ennek eredményeképpen egy sor társadalmi vívmányt visszafordítottak.
Általánosságban feltételezik, hogy a sandinista forradalom támogatása az 1980-as évek közepétől kezdve az informális szektoron belül gyorsan csökkent a fenti tények következtében. Sajnos az 1990-es választásokról szóló tanulmányok, amelyekben a sandinisták választási vereséget szenvedtek, csak régiók szerinti bontásban készültek, így nem lehet meghatározni, hogy az informális szektor milyen mértékben szavazott a régi kormány ellen. Feltételezhető azonban, hogy az „informálisok” többsége az ellenzéki szövetség, az UNO mellett szavazott.
„Informálisok” – a populisták szavazói?
Emellett már az 1970-es években különböző szerzők – különösen Latin-Amerika déli részére vonatkozóan – megállapították, hogy az informális önfoglalkoztatók nagy száma támogatta az autoriter rezsimekbe való átmenetet egy sor latin-amerikai országban. Ez annak köszönhető, hogy az informális szektorban dolgozók a stabilitást tevékenységük fontos előfeltételének tekintik. Azt, hogy az informális szektorban dolgozók itt is túlnyomórészt pragmatikusak, mutatja az a tény, hogy az 1980-as évek elején ez a szektor valóban támogatta a demokráciapárti mozgalmakat. Ennek oka kevésbé a demokrácia iránti vágy volt, mint inkább a katonai kormányok által ebben az időszakban a szociális ágazatban hozott drasztikus intézkedések, amelyek során drasztikusan csökkentették az oktatásra, a városi szolgáltatásokra, a szociális lakhatásra és az ártámogatásokra fordított kiadásokat. Ezek a programok erősen negatívan hatottak az informális szektor helyzetére.
A politikának ez a pragmatikus megközelítése és a rugalmas ideológia is nagymértékben felelős azért, hogy az 1980-as évek eleje óta alig volt olyan demokratikusan megválasztott kormány, amelyik egy ciklusnál tovább tudott volna kormányozni. Ez a tény tette lehetővé a populista kívülállók megjelenését a politikában is. A perui példa jól mutatja, hogy ez a magatartás milyen veszélyt jelenthet a demokratikus stabilitásra. Az informális szektorban dolgozók stabilitás utáni vágya ezért azt a tézist is lehetővé teszi, hogy El Salvadorban több mint tíz év háború után a jobboldali ARENA-kormány éppen az „informálisok” támogatása miatt tudta újra megnyerni a választásokat. Az informális szektorban foglalkoztatottak száma mind Peruban, mind El Salvadorban viszonylag magas. Sajnos e két ország esetében hiányoznak részletes tanulmányok az egyes etnikai csoportok szavazási magatartásáról a legutóbbi választásokon.
Informális és politikai szerveződés
Az informális szektorban alig vannak szervezeti struktúrák. Egy egyesület mindig az érdekek közeledésével jár együtt. Az informális szektoron belüli nagyfokú heterogenitás a valóságban megnehezíti ezt az érdekkonvergenciát. A legtöbb esetben átmeneti folyamatok vezethetnek az érdekek közeledéséhez, mint például az informális szektorban való munkavégzést súlyosan korlátozó törvények bevezetése. De Soto leír néhány olyan esetet, amelyek közös fellépést eredményeztek. Például az informális kereskedők bódéinak kiürítése bizonyos területeken nagyon is vezethet érdekkoalícióhoz. Az érdekkoalíciók a nyomornegyedekben vagy a földönfutó telepeken sokkal gyakoribbak és tartósabbak. A villanyáram, az ivóvíz vagy a csatornarendszer iránti követeléseknek itt sokkal erősebb és tartósabb hatása van.
Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az „informálisok” politikai érdeke közvetlenül a politikai stabilitásra irányul. Politikai instabilitás idején valószínűleg ahhoz a politikai irányzathoz fordulnak, amelyik a legnagyobb valószínűséggel újból politikai stabilitást hoz. Ez magyarázza e csoport politikai opportunizmusát is, amely általában a politikailag legerősebb mozgalomhoz csatlakozik. Mindez azonban azt is világossá teszi, hogy a választásokon mennyire meghatározó lehet az „informálisok” szavazata. Ez azt is megmagyarázza, hogy politikai és gazdasági instabilitás idején a mindenkori latin-amerikai elnököknek miért kell kíméletlenül lemondaniuk, még ha ez puccsal is jár.
Írta: Eike Otto
Forrás: Quetzal
