Kanada határozottan támogatta Haiti 2004-es államcsínyét

Ma húsz évvel ezelőtt Kanada kulcsszerepet játszott Haiti elnökének és több ezer más választott tisztségviselőnek a megbuktatásában, jelentősen növelve a külföldi befolyást, és elindítva az ország folyamatos lejtmenetét. 2004. február 29-én a kanadai különleges erők átvették az ellenőrzést a repülőtér felett, megkönnyítve az amerikai tengerészgyalogosok számára Jean-Bertrand Aristide megválasztott elnök eltávolítását, akit egy Közép-afrikai Köztársaságba tartó repülőgépre kényszerítettek, amit Aristide „emberrablásnak” nevezett. Közvetlenül Aristide eltávolítása után ötszáz kanadai katonát küldtek Port-au-Prince utcáira járőrözni.

A vezető leváltása, akinek újraelosztási politikája feldühítette a gazdaságot irányító, kis létszámú, túlnyomórészt világos bőrű elitet, az Egyesült Államok által vezetett és Ottawa által támogatott destabilizációs kampány csúcspontját jelentette. Ez a kampány magában foglalta a katonai és félkatonai beavatkozásokat, az engedelmes civil társadalom létrehozására irányuló kezdeményezéseket, valamint a Haiti gazdaságának megbénítását célzó segélyembargót.

Emellett a haiti elit tulajdonában lévő és a nemzetközi vállalati média által folytatott teljes körű dezinformációs kampányt is magában foglalt, valamint összehangolt diplomáciai erőfeszítéseket annak biztosítására, hogy a nemzetközi közösség elfogadja a rendszerváltást, a közvélemény pedig hitelesnek találja azt. Ottawa szerepe Haiti legnépszerűbb kormányának megdöntésében kritikus példája Kanada szerepének a demokrácia felforgatásában világszerte, amint azt az Owen Schalkkal és Rob Rolfe-fal közösen írt könyvem, a Canada’s Long Fight Against Democracy (Kanada hosszú harca a demokrácia ellen) is tárgyalja.

Egy népi győzelem becsmérlése

Hihetetlen, de az Aristide elleni 2004-es puccs azzal a törekvéssel kezdődött, hogy lejárassák a választásokat, amelyeken ő sem részt nem vett, sem nem felügyelte azokat. A 2000. májusi törvényhozási és önkormányzati választásokon Aristide Fanmi Lavalas pártja a szavazatok több mint 70 százalékát szerezte meg. A párt a száztizenöt polgármesteri székből nyolcvankilencet, a képviselőházban nyolcvanháromból hetvenkettőt, a szenátusban pedig tizenkilencből tizennyolcat szerzett meg.

Az Amerikai Államok Szervezetének (OAS) megfigyelői közvetlenül a választásokat követően „nagy sikernek nevezték a haiti lakosság számára, amely nagy és rendezett számban jelent meg, hogy megválassza mind a helyi, mind a nemzeti kormányát”. Az OAS szerint a regisztrált szavazók 60 százaléka járult az urnákhoz, és „nagyon kevés” csalás vagy erőszakos cselekmény történt.

A megsemmisítő vereségre válaszul az ellenzék „tömeges csalás” megszervezésével vádolta a választási bizottságot. Felismerve a Fanmi Lavalas urnáknál való legyőzésének csekély esélyét, az Egyesült Államok és Kanada által dominált OAS választási megfigyelő missziója érvényesítette az ellenzék tiltakozását. Az OAS vitatta a többség kiszámítását néhány szenátusi hely esetében, azt állítva, hogy a Lavalasnak csak hét szenátusi helyet kellett volna elnyernie az első fordulóban, nem pedig a választási tanács által bejelentett tizenhatot.

A választási tanács az első fordulóbeli győzelemhez szükséges 50 százalék plusz egy szavazatot az első négy jelölt százalékos arányainak kiszámításával számította ki. Az OAS azt állította, hogy a számlálásnak az összes jelöltre ki kellett volna terjednie, de ez álságos álláspont volt – az OAS a választási tanáccsal együttműködve készítette elő a választásokat, és előzetesen tisztában volt a számlálási módszerrel. A Lavalas elsöprő győzelmét megelőzően egyetlen választáson sem kifogásolták ezt az eljárást. Ráadásul az OAS által javasolt számlálási módszer valószínűleg nem változtatta volna meg a szenátusi mandátum eredményét.

Az OAS néhány szenátusi hely megszámlálásának egy technikai hibájára támaszkodva „mélyen hibásnak” minősítette a hétezer helyre kiírt választást.

Lényegében az OAS néhány szenátusi hely megszámlálásának technikai hibáját ragadta meg, hogy egy hétezer helyre vonatkozó választást „mélyen hibásnak” minősítsen.

A kanadai kormány jelentősen befolyásolta az OAS választási misszióját, több mint 300.000 kanadai dollárral járult hozzá. Az OAS keretein túl Ottawa támogatta az ellenzék választási felülvizsgálatra vonatkozó felhívását is. Kanada és az Egyesült Államok azzal fenyegetőzött, hogy megvonja az országnak nyújtott támogatást, hogy tiltakozzon a szenátusi helyek győztesének meghatározására használt képlet ellen. 2000 szeptemberében Lloyd Axworthy kanadai külügyminiszter és Madeleine Albright amerikai külügyminiszter összehívta „Haiti barátainak” találkozóját. A találkozó eredményeként az USA kijelentette, hogy megvonja a Haiti novemberi elnökválasztásra nyújtott támogatását. Ottawa továbbá úgy döntött, hogy nem finanszírozza az elnökválasztás megfigyelő misszióját, és nem vesz részt benne.

A közvélemény-kutatások Aristide elsöprő győzelmét jósolták, aki 1990-ben megnyerte Haiti első demokratikus választását, de nyolc hónappal később a hadsereg elűzte. Nem meglepő módon Aristide nyerte a 2000. novemberi választásokat a szavazatok 92 százalékával. Bár a legtöbb ellenzéki párt bojkottálta a választást, egyetlen elemző sem kételkedett komolyan Aristide elsöprő népszerűségében.

Aristide győzelme miatt a nemzetközi közösségnek nem volt más választása, mint hogy elismerje őt törvényesen megválasztott elnöknek. A Damming the Flood című könyvében Peter Hallward leírja, hogy Aristide első nemzetközi rendezvényén Jean Chrétien kanadai miniszterelnök állítólag elmarasztalta őt a májusi választások állítólagos hiányosságai miatt. A 2001 áprilisában Quebec Cityben tartott amerikai kontinens csúcstalálkozón a kritikusok azzal vádolták a Fanmi Lavalast, hogy nem oldotta meg az előző évi választások után az ellenzékkel folytatott tárgyalások során kialakult patthelyzetet.

Ilyen barátokkal…

Chrétien nyomást gyakorolt Aristide-ra, hogy tárgyaljon az ellenzékkel, rá hárítva a felelősséget a 2000. májusi választások körüli vita megoldására. De még azután is, hogy Aristide engedett a nyomásnak, és meggyőzött több Fanmi Lavalas szenátort, hogy mondjon le, a kormánya destabilizálására irányuló kampány folytatódott. Az Egyesült Államok és Kanada utasítására a Világbank és az Amerika-közi Fejlesztési Bank 500 millió dollárnyi, már jóváhagyott kölcsönt zárolt. Ezek a kölcsönök a haiti kormány éves költségvetésének több mint felét tették ki. Amint Aristide hivatalba lépett, az országnak nyújtott kanadai segélyeket több mint felére csökkentették, és szinte semmit sem irányítottak a kormányhoz.

Ugyanakkor az Egyesült Államok és Kanada egyesítette a Lavalas politikai ellenzékét. A Nemzetközi Republikánus Intézet, egy amerikai kormányhoz kötődő, a Republikánus Párttal kapcsolatban álló ügynökség irányítása alatt a szociáldemokrata, jobboldali keresztény és üzleti kapcsolatokkal rendelkező pártok, valamint a korábbi François Duvalier diktatúra támogatóinak eklektikus keveréke egyesült a Convergence Démocratique (CD) nevű szervezetbe. A CD a 2000. májusi választások érvénytelenítését, Aristide lemondását és a hadsereg újjáélesztését követelte. Washington és Ottawa ragaszkodott ahhoz, hogy a megválasztott kormány egyezségre jusson a CD-vel a „vitatott” májusi választások ügyében, mielőtt visszaállítanák a segélyt. Négyszemközt azonban arra utasították a CD vezetőit, hogy tartsák fenn hajthatatlanságukat.

A legyőzött politikai ellenzék népszerűtlensége miatt az Egyesült Államok, Kanada és az EU egy látszólag független polgári ellenzéki mozgalmat is támogatott. Olyan projektekbe áramoltattak pénzt, amelyek látszólag az emberi jogokra, a demokráciára és a jó kormányzásra összpontosítottak, és ezzel a Lavalas-kormány állítólagos emberi jogi visszaéléseivel szembeni hangos nem kormányzati kritikát táplálták.

A Kanadának Haitivel való „nehéz partnerségéről” szóló 2004. decemberi értékelésében a Kanadai Nemzetközi Fejlesztési Ügynökség (CIDA) megjegyezte, hogy Kanada elkötelezettsége a kulcsfontosságú szereplők koalíciójával és a bőséges források biztosítása „viszonylag jó minőségi eredményekhez” vezetett a civil társadalmi kezdeményezések és a kanadai nem kormányzati szervezetek partnereinek támogatása terén. Ez a civil társadalom irányába történő elmozdulás hozzájárult ahhoz, hogy a nem kormányzati szereplők fokozottabban képesek legyenek a reformok iránti astroturfed követeléseket előmozdítani.

Az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynöksége (USAID) szintén több tízmillió dollárt irányított az Aristide-kormánnyal szembeni civil társadalmi ellenzék egyesítésére és mozgósítására. 2002 decemberében bemutatták a 184-es csoportot, mint az ellenzék „civil” szárnyának koronaékszerét. A 184-es Csoport úgy mutatkozott be, mint egy széles körű polgári mozgalom, amely 184 szervezetet foglal magában, amelyek emberi jogi csoportokat, nőket, parasztokat, munkásokat, értelmiségieket, diákokat és másokat képviselnek. Az állítólagos sokszínűség ellenére a 184-es Csoportot a haiti társadalom egy kis szegmense uralta. A csoport élén olyan vezetők álltak, mint a minimálbér emelését ellenző Andy Apaid Jr. és Charles Henri Baker, akik az vegyiművek tulajdonosai voltak.

Ottawa támogatta a 184-es Csoportot és annak tagszervezeteit, a CIDA 13 millió dollárt különített el olyan nemesnek tűnő témákra összpontosító projektekre, mint a civil társadalom, a demokrácia és az emberi jogok, amelyeket a csatlakozott nem kormányzati szervezetek hajtottak végre. Ez a finanszírozás a szervezet „társadalmi szerződésének” kidolgozását is támogatta. A 184-es Csoport és a CD számos tüntetést rendezett, amelyeken elítélték a kormányt és Aristide lemondását követelték.

A kanadai finanszírozású haiti civil szervezetekhez hasonlóan számos, a CIDA által finanszírozott kanadai civil szervezet is Aristide megbuktatására szólított fel. 2003. december 15-én a québeci NGO-k ernyőszervezete, a Association québécoise des organismes de coopération internationale (AQOCI) felszólította a kanadai kormányt, hogy nyilvánosan ítélje el Aristide-ot és „rezsimjét”, amely „hemzseg az emberi jogok megsértésétől”. Két hónappal később a Concertation Pour Haiti, egy fél tucat nem kormányzati szervezet – köztük az AQOCI – informális csoportja „zsarnoknak” bélyegezte Aristide-ot, kormányát „diktatúrának” és „terrorrezsimnek”, és eltávolítására szólított fel.

Az emberi jogok szisztematikus megsértése és a politikai elnyomás azonban, amely Francois Duvalier diktatúráját és az azt követő katonai juntákat jellemezte, Aristide alatt teljesen hiányzott. A romló gazdasági helyzet és a nem kormányzati szervezetek és a politikai ellenzék könyörtelen rágalmazása ellenére Aristide népszerűsége is szilárd maradt. Az USAID által megrendelt 2002-es és 2003-as közvélemény-kutatások, amelyeket Tracy Kidder, a New York Times újságírója szerzett meg, azt mutatták, hogy Aristide folyamatos támogatást élvez. Hat hónappal a puccs után egy felmérés szerint „Aristide még mindig az egyetlen olyan személyiség Haitin, akinek a támogatottsága meghaladja az 50 százalékot” – ismerte el James Foley amerikai nagykövet egy bizalmas táviratban.

Alacsony intenzitású hadviselés

Ottawa fontos szerepet játszott a puccsot végrehajtó nemzetközi erők megerősítésében. 2003. január 31-én és február 1-jén Chrétien kormánya megszervezte az „Ottawai Kezdeményezést Haitiről”, hogy megvitassák az ország jövőjét. Michel Vastel québeci újságíró a L’actualité 2003. március 15-i számában számolt be erről az eseményről, megjegyezve, hogy a találkozóra egyetlen haiti tisztviselőt sem hívtak meg. Ezen a gyűlésen magas rangú amerikai, kanadai és francia tisztviselők úgy döntöttek, hogy a megválasztott elnöknek „mennie kell”, a hadsereget újra kell szervezni, és az országot az ENSZ gyámsága alá kell helyezni.

A nemzetközi diplomáciai erőfeszítések és a civil társadalom ellenállása mellett alacsony intenzitású háborút indítottak a kormány ellen. 2001 és 2003 között a Lavalas több tucatnyi tagját és támogatóját ölték meg Belladerében és más, a Dominikai Köztársasághoz közeli határvárosokban.

2001. július 28-án támadók célba vettek több rendőrőrsöt. Egy komolyabb puccskísérlet során 2001. december 17-én több mint három tucat fegyveres megrohamozta a nemzeti palotát. Egy helikopter és egy 50 mm-es kaliberű gépfegyver segítségével négy embert megöltek, és rövid időre elfoglalták az épületet. Öt támadót a rendőrség megölt. A támadás során a támadók rádión keresztül bejelentették, hogy Aristide már nem elnök, és Guy Philippe-et nevezték ki új rendőrparancsnoknak. A támadást állítólag Santo Domingóban készítette elő Philippe és Jean-Jacques Nau korábbi rendőrfőnökök.

Miközben nyilvánosan bírálták a lázadókat, az amerikai és kanadai tisztviselők valójában megerősítették őket azzal, hogy ragaszkodtak ahhoz, hogy Aristide tárgyaljon a lázadókkal párhuzamosan működő hajthatatlan politikai ellenzékkel.

2003 végén Philippe és az Aristide által feloszlatott hadsereg néhány volt katonája fokozta a kormány célpontjai elleni, határokon átnyúló támadásait. Hamarosan csatlakozott hozzájuk a Gonaives-i bandák koalíciója, amelyet egy volt halálosztag-vezér vezetett. 2004. február 5-én ezek a felkelők elfoglalták Gonaives-t, Haiti negyedik legnagyobb városát. Az erősen felfegyverzett erő Haiti-szerte tombolt, rendőröket gyilkolt, börtönöket ürített ki és középületeket gyújtott fel.

Bill Graham kanadai külügyminiszter kezdetben elítélte a lázadást, mondván, hogy Kanada támogatja a megválasztott kormányt. „Aristide-ot megválasztották, és be kell fejeznie a hivatali idejét” – magyarázta Graham egy 2004. január közepi La Presse-cikkben. „Ha ma új választásokat tartanának, valószínűleg újraválasztanák”.

Miközben nyilvánosan bírálták a lázadókat, amerikai és kanadai tisztviselők valójában megerősítették őket azzal, hogy ragaszkodtak ahhoz, hogy Aristide tárgyaljon a lázadókkal párhuzamosan működő hajthatatlan politikai ellenzékkel. 2004. február közepén Ottawa küldöttséget küldött Port-au-Prince-be azzal az egyértelmű utasítással, hogy Aristide „tartsa tiszteletben kötelezettségeit”, ahogyan azt Graham külügyminiszter kijelentette. Bár Graham azt állította, hogy a misszió célja az ellenzékkel való megbeszélések elősegítése volt, a valódi célja a megválasztott kormány további gyengítése volt.

A puccs

Február 22-én a felkelők elfoglalták Cap Haitient, az ország második legnagyobb városát. Több rendőrtisztet megöltek, és még többen egyszerűen elhagyták a helyüket a jobban felfegyverzett lázadók miatt. Miközben a felkelők Port-au-Prince felé haladtak, a nemzetközi közösség figyelmen kívül hagyta a megválasztott kormány kérését, hogy „néhány tucat” békefenntartó állítsa helyre a rendet a hadsereg nélküli országban.

Február 26-án, három nappal Aristide eltávolítása előtt az OAS állandó tanácsa felszólította az ENSZ Biztonsági Tanácsát, hogy „tegyen meg minden szükséges és megfelelő sürgős intézkedést a Haitin kialakult helyzet romlásának kezelésére”. A Karibi Közösség és Közös Piac (CARICOM) felszólította az ENSZ Biztonsági Tanácsát, hogy vezényeljen ki egy katonai munkacsoportot Aristide kormányának megsegítésére. Ezt a segítségkérést a világ leghatalmasabb nemzetei határozottan elutasították.

A hónap végére a fegyveresek Port-au-Prince kivételével minden nagyobb várost ellenőrzésük alá vontak és a lázadók a főváros külvárosában foglaltak állásokat. Az elnök támogatói barikádokat építettek a kétmilliós fővárosban. Elzárták a fő közlekedési útvonalakat, és felkészültek a harcra. Még ha az ország nagy része a lázadók kezében is volt, a kormány kilátásai javulni kezdtek, mivel a kormánypárti rendőrség több várost visszafoglalt.

A jamaicai Kingstonban a CARICOM kérésére a Dél-Afrikából érkező, fegyvereket, golyóálló mellényeket és lőszert tartalmazó szállítmány érkezett. Az a hír járta, hogy Venezuela beleegyezett, hogy katonákat küld az alkotmányos kormány védelmére. A legfontosabb, hogy Port-au-Prince mérete megnehezítette hogy néhány száz ember elfoglalhassa.

A Port-au-Prince-ért folyó csatára azonban soha nem került sor. 2004. február 29-én a kora reggeli órákban amerikai katonák, akiket a kanadai elit 2. közös munkacsoport harminc tagja támogatott, Haiti megválasztott elnökét és biztonsági személyzetét egy repülőgépre kísérték, és kivitték az országból. Az amerikai tisztviselők ragaszkodtak ahhoz, hogy az elnök a vérfürdő elkerülése érdekében mondott le. Az eseményeknek ezt a verzióját a világsajtó nagy része elfogadta, annak ellenére, hogy Aristide ellentmondóan nyilatkozott.

A Franciaország, Kanada és az Egyesült Államok által összeállított tanács ideiglenes kormányt nevezett ki. Ezt az illegális ideiglenes kormányt Gérard Latortue vezette, egy floridai férfi, aki tizenöt éve nem élt Haitin.

Kanada, Franciaországgal és Chilével együtt csapatokat biztosított az Egyesült Államok vezette és az ENSZ által jóváhagyott többnemzetiségű ideiglenes erők számára. Az erő részeként ötszáz kanadai katona járőrözött hat hónapon át Port-au-Prince utcáin.

A puccs a Core Group, a külföldi nagykövetek szövetségének létrehozásához vezetett, amely az elmúlt két évtizedben nagyban alakította a haiti politikát. Közel három évvel ezelőtt a Magcsoport egy tweet útján nevezte ki Ariel Henry jelenlegi vezetőt. Uralkodásának fenntartása érdekében az Egyesült Államok és Kanada nemrég 300 millió dollárt tett fel arra, hogy egy kenyai vezetésű erőt küldjön Haitire.

Február 29-e sötét napot jelent Haiti történelmében, és szégyenletes pillanatot jelent Kanada számára.

Írta: Yves Engler

Forrás: Jacobin