Tények az amerikai szankciók egészségügyre gyakorolt pusztító hatásáról. A legszegényebbek a leginkább érintettek.
2022. március 26-án Francisco a venezuelai Bolívar városának egyik közkórházában feküdt, mintegy nyolc órányira a fővárostól, Caracastól. Több mint 24 órája várakozott egy forró, ventilátor és légkondicionáló nélküli szobában arra, hogy egy orvos megvizsgálja, mert a gyomra tele volt folyadékkal. Ekkor már szálkás volt, a bőre a csontjaira tapadt, ahogy az oldalán feküdt és várt.
Amikor végre megvizsgálta egy orvos, és receptet kapott, azt mondták neki, hogy a kórházban nincs raktáron a szükséges gyógyszer. A családjának magának kell majd megpróbálnia beszerezni őket. A gyógyszertárban az első recept 35 dollárba került (ami jóval több, mint sok ember havi jövedelme), ráadásul a család már elköltött öt dollárt egy sóoldatra, amely a kórházban elfogyott.
Bár az ország számos pontján vannak támogatott árú gyógyszertárak, nem mindig jutnak hozzá a szükséges gyógyszerekhez. Vagy ha mégis (mert a legsúlyosabb hiányt már leküzdötték), még az alacsonyabb árak – a korábban ingyenes gyógyszerek esetében – is sokak számára megfizethetetlenek.
Az egyoldalú kényszerítő intézkedéseknek az emberi jogok gyakorlására gyakorolt negatív hatásával foglalkozó ENSZ különmegbízott, Alena Douhan 2021-ben arról számolt be, hogy Venezuelában a Nemzeti Gyógyszerészeti Szövetség szerint 85 százalékos a gyógyszerhiány; különösen az olyan drága kezelések, mint a szívműtétek, a dialízis és a rákkezelés továbbra is megfizethetetlenek. Ez az USA „maximális nyomásgyakorlási kampányának” részeként 2017 óta bevezetett és egyre szigorodó szankciók következménye.
Ugyanezen okból kifolyólag a bejegyzett orvosok száma Venezuelában 45,7 százalékkal csökkent, így az állami kórházakban 50-70 százalékos hiány van képzett egészségügyi személyzetből. A kórházi berendezések akár 80 százaléka is lepusztult állapotban van. Sok, korábban az USA-ból importált alkatrész hiányzik. Más esetekben az orvosi berendezések más országokból történő beszerzését az amerikai szankciók akadályozzák, amelyek megakadályozzák, hogy Venezuelával üzletet kössenek, mert azt kockáztatják, hogy ugyanilyen szankciókkal sújtják őket.
Ez megmagyarázná, miért mondták Francisco szobatársainak, hogy röntgenre van szüksége, de a kórházban nem volt működő röntgenkészülék, így neki kellett keresnie és fizetnie egy magánlaboratóriumot. Egy sikertelen műtétet követően beteg tüdővel kezelték egy magánkórházban, ahol nem engedhette meg magának a további kezelést, ami körülbelül 1.000 dollárba került volna naponta.
Mivel a kórházban csak egy kerekesszék van, és a személyzet is erősen alul van ellátva, a családjának kellett volna gondoskodnia a szállításról is, mivel nem tudott saját maga járni.
Francisco eközben a menyével és a fiával várakozott, akik egy ideje már nem tudtak dolgozni. Két héttel később, április 12-én meghalt, mert nem kaphatta meg a szükséges orvosi vizsgálatokat, amelyek segíthettek volna betegségének diagnosztizálásában és kezelésében.
Egyetlen év alatt 40.000 olyan ember halt meg Venezuelában, mint Francisco, az amerikai szankciók következtében, amelyek megakadályozták az országot abban, hogy gyógyszereket importáljon és alapvető árukat, például olajat exportáljon, megbénítva ezzel a gazdaságot és befolyásolva az ország képességét arra, hogy kielégítse az emberek alapvető szükségleteit. Ugyanebben az évben további 300.000 embert fenyegetett a halál veszélye, mert több mint egy évig nem jutottak hozzá a cukorbetegség, a rák, a HIV, a vesebetegség és más kezelhető betegségek alapvető gyógyszereihez. Sokan elhagyták az országot, hogy elérhető gyógyszereket keressenek; sokan mások meghaltak, ahogy Alexis Bolívar a [Rompiendo la Norma emberi jogi szervezettől] a HIV/AIDS-ben szenvedők esetében is beszámol, akik nagymértékben érintik az LMBTQ+ közösséget.
Az az időszak, amelyről újra és újra hallottam – minden politikai irányzathoz tartozó embertől, beleértve a betegek családtagjait, a kerekesszékes gondozót, aki a törött, hiányzó ajtókkal ellátott liftekről beszélt nekem, és a kommunák tagjaitól szerte az országban – egybeesik azokkal az évekkel, amikor az USA Donald Trump vezetésével fokozta a Venezuelával szembeni „maximális nyomásgyakorlási kampányát”, amelyet állítólag a demokráciával és az ország választási folyamatával szemben az emberi jogokkal kapcsolatos aggodalmak vezéreltek.
De nemcsak ez a retorika bizonyult újra és újra tévesnek, hanem maga Trump is leleplezte ezt a mítoszt, amikor 2023 júniusában kijelentette: „Amikor elhagytam a hivatalomat, Venezuela az összeomlás szélén állt. Átvettük volna. Miénk lett volna az összes olaj. A küszöbünkön állt volna”. Ez a kijelentés emlékeztet a négy évvel korábbi, külügyminisztere, Mike Pompeo által tett kijelentésre: „Mindig azt kívánjuk, hogy a dolgok gyorsabban haladjanak….. Teljessé válik a kör, a humanitárius válság óráról órára növekszik…. Láthatjuk a növekvő fájdalmat és szenvedést, amit a venezuelai nép szenved”.
Francisco Rodríguez közgazdász és ellenzéki támogató 36 másik olajtermelő országot vizsgáló kétoldalú tanulmánya alapján kijelentette, hogy „a venezuelai olajtermelés összeomlása”, amióta Trump 2017-ben átfogó szankciókat vezetett be az olajágazat ellen, „olyan dimenzióval bír, amelyet általában csak akkor ismerünk, amikor hadseregek robbantják fel az olajmezőket”. Kifejtette, hogy „az egyetlen ország, amely ebben az időszakban Venezuelához hasonló fordulatot szenvedett el, Jemen volt, amelynek olajmezői akkoriban egy szaúdi bombázó hadjárat célpontjai voltak”.
A következő évben közzétett adatok szerint az Egyesült Államok által bevezetett szankciók miatt a kormány bevételei a szankciók előtti szintnek mindössze egy százalékára zsugorodtak, vagyis 99 százalékos visszaesést jelentettek. Egy 2023-as kormányzati jelentés becslése szerint „Venezuela 2015 óta évente átlagosan 40 milliárd dollárt veszített”, miközben az állami PDVSA olajvállalat termelése – amely az ország szociális kiadásainak nagy részét fedezi – 2015 januárja és 2020 júniusa között 87 százalékkal esett vissza az amerikai blokád miatt.
A helyzet némileg javult, de a kormány szociális programok finanszírozására való képessége az amerikai blokád miatt továbbra is árnyéka annak, ami egykor volt. A jelentés szerint: „Bár az ország 2021 és 2022 között enyhe fellendülést tapasztalt, a tavalyi bevételek mindössze tíz százalékát teszik ki annak, amit Venezuela abban az évben elért, amikor a gazdasági agresszió elkezdődött”.
Mint PasqualinaCurcio közgazdász rámutat, csak a 2016 és 2019 között a gazdasági háború miatt kiesett források „45 évre elegendő élelmiszer és gyógyszer importjára”, vagy az egészségügyi rendszer (állami és magán) 29 évre szóló finanszírozására is elegendőek lettek volna.
Rodríguez megjegyzi továbbá, hogy „Venezuela egészségügyi, táplálkozási és élelmezésbiztonsági mutatóinak erőteljes romlását az 1950 óta a legnagyobb nem háborús gazdasági összeomlás kísérte”, a halálozás 31 százalékkal nőtt a szankciók bevezetését követő évben. Alfred de Zayas, az ENSZ korábbi különmegbízottja 2020 márciusában úgy becsülte, hogy 100 000 venezuelai halt meg a szankciók következtében.
A kórház, ahová Franciscót felvették, a többi kórházhoz hasonlóan az ország többi kórházához hasonlóan már csak a maradványa annak, ami valaha volt: egy szilárd, ingyenes és jól felszerelt intézmény, jó orvosokkal, amely gondoskodott a betegeiről egy olyan országban, amely a világ egyik legmagasabb humán fejlettségi mutatójával rendelkezik. Ennek oka, hogy a bolivári forradalom 1999-es kezdetével a kormány a források 75 százalékát kezdte szociális kiadásokra fordítani, ami 50 százalékos növekedés a korábbi szinthez képest.
Ezek a nagyrészt az olajbevételekből finanszírozott programok közé tartozik a Misión BarrioAdentro [A szomszédságba], amely Venezuela 355 településéből 320-ban egészségügyi klinikákat hozott létre; a Misión Sonrisa [Mosoly], amely ingyenes fogászati ellátást biztosít; és a Misión Milagro [Csoda], amely mintegy 300 000 venezuelai számára állította vissza a látást, és egymilliónak biztosított szemműtétet.
Ezeket és sok más programot azonban a venezuelai gazdaság USA általi szabotálásával semmissé tették, Richard Nixon régi megbízását követve, hogy a rendszerváltás stratégiájának lényeges részeként „sikoltoztassák a gazdaságot”. Ahogy egy független szakértő írta egy 2018-as ENSZ-jelentésben: „A modern gazdasági szankciók és blokádok a városok középkori ostromához hasonlítanak, azzal a szándékkal, hogy megadásra kényszerítsék őket. A 21. századi szankciók célja, hogy ne csak egy várost, hanem egész országokat kényszerítsenek térdre”.
Három évvel később az ENSZ különmegbízottja, Douhan jelentést tett közzé az egyoldalú venezuelai kényszerintézkedések következményeiről, amelyben többek között arra a következtetésre jutott, hogy „a szankciók 2017-től történő szigorítása aláásta számos reform pozitív hatását, valamint az állam képességét az infrastruktúra fenntartására és a szociális programok további végrehajtására”. A jelentésből kiderül például, hogy a Douhan által az ország legmodernebbjének nevezett Gyermekszívkórház, ahol a gyermekszívműtétek 90 százalékát végzik országszerte, az intézkedések miatt 2015 és 2020 között 94 százalékkal volt kénytelen csökkenteni a műtéteket.
Eközben a caracasi J. M. de Los Ríos Gyermekkórházban, a fővároson kívüli gyermekek kezelésének fő kórházában „a jelentések szerint 34 szakterületének több szakterületén már nem lehetséges az ellátás. A kórházban hiányoznak az alapvető gyógyszerek, orvosi felszerelések és műszerek, és már nem tudnak élelmet biztosítani a betegeknek. Az onkológiai és hematológiai kezelést igénylő betegeket nem tudják teljes körűen ellátni, így a családok kénytelenek máshol további kezelést keresni – ha megengedhetik maguknak. Ismét a legszegényebbeket sújtja a legsúlyosabban.”
2023. július 27-én Dr. Isabel Iturria, a Dr. Gilberto Rodriguez Ochoa Kórház gyermekkardiológiájának vezetője – amely az egész országban végez gyermekműtéteket, és a betegek 85 százaléka a belső területekről érkezik – elmondta az amerikai imperializmus elleni Népi Nemzetközi Törvényszék küldöttségének, hogy bár ismét több műtétet végeznek (idén eddig 406-ot), és magas, 96 százalékos sikerességi arányt tudnak fenntartani, a körülmények, amelyek között a műtétek zajlanak, messze nem ideálisak.
Míg például a blokád előtt katéterek segítségével kevésbé invazív és kockázatos szívműtéteket tudtak végezni a gyermekeken, az újszülöttektől a serdülőkig, most sokkal invazívabb szívműtéteket kell végezniük, mert az amerikai blokád miatt nem tudnak katétereket vásárolni. Továbbá – magyarázza – „nincsenek fűrészek a gyermekek mellkasának felnyitására; naponta négy gyermeket operálunk, és négy fűrészre van szükségünk. Nekünk egy van. Miért nincs több? Mert lehetetlen megvenni őket … Ezért csak eggyel kell dolgoznunk, és késsel kell kinyitnunk a mellkast, egy olyan módszerrel, amelyet már évekkel ezelőtt elhagytunk a lehetséges következmények miatt”.
Más műveleteket a nem megfelelő légkondicionálás korlátoz, amely nélkül nem tudnának biztonságosan dolgozni. „Nem adnak el nekünk semmit” – mondta a kórház számos meghiúsult próbálkozásáról, hogy orvosi eszközöket szerezzenek be – még akkor sem, ha van rá pénzük.
Venezuela korántsem elszigetelt eset, bár az egyik legsúlyosabb. Az amerikai pénzügyminisztérium 2021-es adatai szerint az amerikai szankciók száma az elmúlt húsz évben 933 százalékkal nőtt, ami azt jelenti, hogy a világ gazdaságának csaknem egyharmadát és a világ országainak negyedét érintik. Ha az USA tankokkal és fegyverekkel nem tud győzni, szól a számítás, akkor talán az emberek megfojtására irányuló kampány meggyorsítja a rendszerváltást.
Annak ellenére, hogy tízezreket öltek meg, és annak ellenére, hogy a napi emberveszteségek csak a csataterekhez hasonlíthatók, a szankciók nem tudták elvenni az örömöt a venezuelaiak életéből, és nem tudták elérni a rendszerváltás célját. Miközben a pusztító amerikai blokád miatt a betegség elveheti az átlagos venezuelai életét, ez nem tudta megakadályozni, hogy a terek megteljenek zenével, színházzal és élénk élettel. Nem befolyásolta az emberek melegségét, kreativitását és rugalmasságát sem, akik nem hagyják, hogy a betegség elnyomja őket.
Írta: Celina della Croce
Forrás: Amerika21
