A 19. század végére Argentínában alakult meg Latin-Amerika első szervezett szocialista pártja. Aktivistái Európából vették át az eszméket, de fokozatosan kialakították saját, jellegzetes perspektívájukat, és a szocializmust az argentin nemzeti viszonyokhoz igazították.
1890. május 1-jén, csütörtökön, egy hűvös és esős délutánon mintegy százötven fős tömeg, főként német és olasz származású munkások gyűltek össze egy nagy gyűlésteremben, álruhás rendőrök figyelő tekintete és a járdán állomásozó tucatnyi rendőr még fenyegetőbb jelenléte alatt.
A rendezvény egy Joseph Winiger nevű svájci férfi beszédével kezdődött, majd a szervezőbizottság által kijelölt több szónok következett. Az egyik spanyolul, a következő franciául, majd egy németül, egy olaszul, végül egy hollandul beszélt. Néhány óra elteltével a tömeg békésen feloszlott.
A következő héten a Vorwärts című német nyelvű újság a rendezvény sikerét ünnepelte, tisztelegve a Második Internacionálé 1889 júliusában Párizsban tartott első kongresszusának azon döntése előtt, hogy május 1-jén egyidejűleg internacionalista gyűléseket tartanak.
E soknemzetiségű összejövetel résztvevői valóban büszkék lehettek arra, hogy részt vettek annak a néhány tucatnyi gyűlésnek az egyikén, amelyet világszerte a május elseje munkáshagyományának felavatására tartottak. Büszkék lehettek arra is, hogy ezt Párizstól majdnem hétezer mérföldre sikerült elérniük: a találkozót Buenos Aires belvárosában, a távoli Argentin Köztársaságban tartották.
Egy kozmopolita történelem
Nem meglepő, hogy az 1890-es május elsejei gyűlés szinte mitológiai státuszra tett szert az argentin munkásmozgalom és a baloldal történetéről szóló beszámolókban, mind azok körében, akik hangsúlyozni kívánják, hogy mozgalmuk a nemzetközi szocializmus élcsapatának része volt, mind azok körében, akik a helyi baloldalt „idegen” importként, a hazafias hagyományoktól idegenként vetik meg.
Az 1890-es május elsejei gyűlés szinte mitológiai státuszt kapott az argentin munkásmozgalom és a baloldal történetéről szóló beszámolókban.
Bármi legyen is a tény, hogy az argentin baloldal, amely jelentős hatással volt és van az ország történelmére, hosszú és különösen kozmopolita történelemmel büszkélkedhet. Ennek a történelemnek egy döntő epizódja 1890 és 1914 között zajlott, amikor egy helyi szocialista párt a Második Internacionálé kevés nem európai tagjának egyikeként jelent meg, és vitathatatlanul versenyre kelt az Egyesült Államok szocialista szervezeteivel, mint a szociáldemokrácia fő képviselőivel az amerikai kontinensen.
Az argentin szocializmus korai szakaszának felelevenítése azért fontos a kortárs tudósok és aktivisták számára, mert lehetőséget kínál arra, hogy rekonstruáljuk a helyi munkásosztály első kísérletét egy független politikai párt létrehozására, és hogy szélesebb, globális perspektívából vizsgáljuk meg a Második Internacionálé történetét.
Az európai szocializmus és Argentína közötti kapcsolatok a Nemzetközi Munkásszövetség (IWMA) utolsó éveiben, az 1870-es évek elején kezdődtek. A párizsi kommün bukása után száműzött kommunisták egy csoportja Buenos Airesben megalapította az IWMA francia fiókját. Az 1872. szeptemberi hágai kongresszust követően Karl Marx és a főtanács elhatározta, hogy küldöttet küld – egy Raymond Wilmart nevű fiatal belgát -, hogy ellensúlyozza anarchista riválisaik esetleges terjeszkedését a régióban. Wilmart azonban nem járt sikerrel, és 1873 közepére az argentin szekció végletes válságba került.
1882-ben új korszak kezdődött, amikor Otto von Bismarck elnyomó törvényei elől menekülő német szocialista harcosok Verein Vorwärts néven egyesületet alapítottak. Néhány év elszigeteltség után az évtized végére a munkásfelkelések hullámába keveredtek, spanyol nyelvű újságot adtak ki és új követőket toboroztak. A szocialista aktivisták ezen első generációjának legfőbb mérföldköve a május elsejét ünneplő nyilvános rendezvény megszervezése volt 1890-ben.
Egy rövid válságos és zűrzavaros időszakot követően 1894-től, a munkásfelkelések újabb hulláma közepette új csoportok alakultak és haladtak előre. Ezek közé tartoztak a francia és olasz szocialisták csoportjai, akik saját egyesületeket hoztak létre, és újságokat adtak ki saját nyelvükön.
Emellett egy új spanyol nyelvű orgánumnak, a La Vanguardiának sikerült a különböző csoportokat egyetlen szervezetté összefognia. A központosítás és konszolidáció ezen időszaka egy 1896 júniusában tartott kongresszusban csúcsosodott ki, amely hivatalosan is létrehozta az Argentin Szocialista Pártot (Partido Socialista, a továbbiakban PS).
A szocializmus bevitele a parlamentbe
Számos válság és az 1900-as években egy sorelianista szindikalista frakció távozása ellenére a PS-nek sikerült egységes szervezetnek maradnia egészen az 1917-es nagy bolsevikbarát szakadásig, ami a korszak más szociáldemokrata pártjait elkerülte. Az 1896-os alapító kongresszus idején a pártnak körülbelül három-négyszáz tagja volt, és a következő évtizedekben lassan növekedett.
Az 1910-es évek elejére már 1200 tagot számlált, nemcsak Buenos Airesben, hanem az ország számos más részén is. Bár a vezetőség túlnyomórészt férfi maradt, a párt több női szervezetet hozott létre, például a Centro Socialista Femeninót, és számos női szocialista döntő szerepet játszott a korai feminista mozgalomban és a nők választójogáért folytatott küzdelemben.
A PS legfőbb vezetője Juan Bautista Justo volt, egy argentin származású orvos, aki az 1890-es évek elején felhagyott orvosi pályafutásával, hogy 1928-ban bekövetkezett haláláig teljes egészében a szocialista politikának szentelje magát. Vezetése alatt a PS mérsékelt, evolucionista és pozitivista szemléletet alakított ki, elkötelezte magát a parlamentáris gyakorlat mellett, támogatta a fogyasztói szövetkezetek fejlesztését, és egyre inkább félt a munkabeszüntetésektől, a sztrájkoktól.
A tudományba és az „evolúció törvényeibe” vetett bizalom olyan történelemértelmezéshez vezetett, amely a civilizációs folyamatot, a haladást és végül a szocializmust a társadalmak fejlődésének egymást kiegészítő és szükséges szakaszainak tekintette. A Karl Marx, Friedrich Engels, Charles Darwin és Herbert Spencer eszméit ötvöző, markáns és büszke ideológiai szinkretizmus volt e világnézet egyik legjellemzőbb eleme.
A „politikai cselekvés” szükségességéhez való ragaszkodás azt szolgálta, hogy a pártot megkülönböztessék anarchista és szindikalista ellenfeleiktől, amelyek sokkal radikálisabbak és erősebbek voltak a szakszervezetekben, egy olyan időszakban, amikor Buenos Aires vitathatatlanul az anarchizmus második fővárosa volt a világon Barcelona után. A politikai cselekvés a szocialista eszmék terjesztésére, a munkások szervezésére és oktatására, valamint a parlamenti képviselet megszerzése érdekében a választásokon való részvételre irányuló pártépítést jelentette.
Bár Argentínában nem volt korlátozott választójog vagy a férfiak tulajdonon alapuló választójogának rendszere, 1909-re az ország teljes lakosságának mindössze 15 százaléka rendelkezett választójoggal. Ennek oka az volt, hogy a nők és a tizennyolc év alatti gyermekek mellett a külföldiek is ki voltak zárva a részvételből. Egy olyan országban, amely nagyszámú vendégmunkásra támaszkodott, ez azt jelentette, hogy a munkásosztály jelentős része jogfosztott maradt.
Ebben az összefüggésben a PS – korlátozott sikerrel – arra ösztönözte a bevándorlókat, hogy váljanak argentin állampolgárokká, hogy szavazati jogot szerezzenek. Ez nyíltan Európa-párti állásponttal párosult, amely azt állította, hogy a bevándorlóknak döntő szerepet kell játszaniuk a csalárd és oligarchikus választási rendszer elleni harcban, amelyet a korrupt bennszülött politikusok uralnak.
A párt korai fejlődésében kulcsszerepet játszott a fiatal ügyvéd, Alfredo Palacios megválasztása a képviselőház tagjává az 1904 és 1908 közötti időszakra, megerősítve a mérsékelt és reformista irányvonalat. 1904 és 1908 között Palacios, akit széles körben „Amerika első szocialista képviselőjeként” emlegettek, energikusan részt vett a parlament munkájában, és egy hosszú törvényjavaslat-listát készített elő, amely megalapozta a dolgozókat védő munkaügyi törvényhozást.
Argentína és a Szocialista Internacionálé
Amint az 1890-es május elsejei gyűlés mutatja, az Argentínában tevékenykedő szocialista csoportok szorosan követték az európai szocialisták tevékenységét, és e mozgalom úttörőinek tekintették magukat a világ egy távoli szegletében. Az 1880-as évek végétől kezdve a helyi szocialista sajtóban folyamatosan megjelentek a „nemzetköziségre” való homályos utalások. Az 1890-es évek közepére, amikor a La Vanguardia központosította az argentin szocialista tevékenységet, a nemzetközi szocializmus hatása nyilvánvalóvá vált a külföldi anyagok folyamatos közzétételében és az európai irodalom terjesztésében.
Ahogy mind a párt, mind a Második Internacionálé növekedett és stabilabbá vált, úgy vált kölcsönös kapcsolatuk egyre szervesebbé. A helyi német nyelvű csoportokat hivatalosan Wilhelm Liebknecht képviselte a Második Internacionálé 1889-es alapító ülésén, de az Internacionálé első kongresszusain az argentin jelenlét elsősorban szimbolikus volt. Az Internacionálé összes ülését Európában tartották, és az ifjú pártnak a nagy távolságok és a magas utazási költségek miatt nem állt módjában küldöttet küldeni ezekre az eseményekre.
A huszadik század elejére azonban a PS kezdett nagyobb jelenléttel és befolyással rendelkezni, köszönhetően Manuel Ugarte, egy Párizsban élő argentin szocialista értelmiségi és Achille Cambier, egy Buenos Airesben élő francia szocialista aktív szerepvállalásának. Mindketten képviselték a pártot a Nemzetközi Szocialista Iroda ülésein az évtized során.
A Második Internacionálé 1904-es amszterdami kongresszusa napirendjére tűzte az argentin párt által küldött javaslatot, hogy vitassák meg a „migráció kérdésével” kapcsolatos álláspontot. Ezt a vitát a következő, 1907-es stuttgarti kongresszusra halasztották, ahol széleskörű és izgalmas vitát mozdított elő, amely az ázsiai bevándorlókkal szembeni korlátozások hívei és az internacionalista álláspont hívei közötti patthelyzetet is magában foglalta.
Az 1910-es koppenhágai kongresszuson Argentína még nagyobb hangsúlyt kapott. A párt először küldött delegáltat Argentínából – magát Juan B. Justót -, és a találkozó elfogadott egy konkrét nyilatkozatot az országról, amelyben elítélték a kormányt az általános sztrájk elfojtása miatt.
Összességében a párt az Internacionálét platformként használta fel különböző kampányok előmozdítására, különösen a helyi burzsoázia elnyomó gyakorlatának elítélésére. A kevés nem európai csoport egyikeként, amely aktívan részt vett az Internacionáléban, rendszeres tagdíjat fizetett és helyet kapott a Nemzetközi Szocialista Irodában, ez a tagság büszkeséget jelentett, valamint a politikai tőke és a legitimitás felhalmozásának egyik módja volt. Ez a legitimitás egyszerre volt külső, a transznacionális szociáldemokrata közösséggel szembeni, és belső, az Argentínán belüli más politikai és értelmiségi csoportokkal szembeni.
Argentin szocializmus
Az argentin PS-t az a megtiszteltetés érte, hogy a szocialista hagyomány első szervezett pártja volt Latin-Amerikában, és a Szocialista Munkáspárt és az Amerikai Szocialista Párt mellett az amerikai kontinens kevés hivatalos képviselőjének egyike a Második Internacionáléban. Az Argentínában tevékenykedő szocialisták első generációja elsősorban európai bevándorlók voltak, akik gyakran már az országba érkezése előtt megismerkedtek a radikális eszmékkel.
Az 1890-es évekre, ahogy a szocialista szervezetek növekedtek és stabilabbá váltak, centralizált pártot alkotva, a mozgalom kezdett hangsúlyosabban „argentin” jelleget ölteni. Ezt a változást az Argentínában született vezetők új generációjának megjelenése jellemezte, akiknek vitathatatlanul a spanyol volt a lingua franca-juk.
Ugyanakkor ez az új generáció is európai származású volt, és továbbra is az európai szocializmust tekintette elsődleges referenciának és inspirációs forrásnak. Egy olyan mozgalom úttörőinek tekintették magukat, amelynek központja Európában volt, és amely egy szintén Európában gyökerező kapitalista rendszer ellen küzdött. Ebben a korai időszakban az argentin szocialisták nagyobb figyelmet fordítottak az európai, az egyesült államokbeli és a fehér telepesek gyarmatain zajló eseményekre, mint a Dél-Amerikában zajló fejleményekre, bár az Internacionáléban büszkén mutatták be magukat a régió szocializmusának élharcosaként.
Ahogy a párt konszolidálódott és növekedett az 1900-as években, egyre „érettebb” kapcsolatot alakított ki az európai szocialistákkal. Miközben mindig hűséges és büszke tagja maradt az Internacionálénak, önbizalomra tett szert, és elkezdte a párt fő feladatainak saját gazdasági és társadalmi értelmezését és felértékelését előterjeszteni. Ezeket az értelmezéseket mindig is mérsékelt, fokozatos és evolucionista jelleggel árnyalták, de egyre inkább tudatában voltak az ország hagyományainak és politikai körülményeinek sajátosságainak.
Írta: Lucas Poy társadalom- és munkásmozgalom történész, aki a Második Internacionálé történetére szakosodott. A Buenos Aires-i Egyetemen doktorált, és az amszterdami Vrije Universiteit Amsterdamban dolgozik.
Forrás: Jacobin
