Több mint folklór: a palenquerák az ellenállás történetét testesítik meg, az afro-kolumbiai nők színes, sárga, piros és kék fodros ruháikban és a fejükön művészien egyensúlyozó gyümölcskosarakkal elválaszthatatlan részét képezik a kolumbiai Karib-tenger partján fekvő Cartagena történelmi városképének. Alig telik el nap anélkül, hogy a turisták ne pózolnának mellettük egy fotóhoz. A „palenquerák” vibráló színei és barátságos arcai mögött azonban egy nagyrészt észrevétlen történet húzódik meg – a túlélés, az ellenállás és a kulturális identitás megőrzésének története.
Ezeknek a nőknek a gyökerei San Basilio de Palenque-ig nyúlnak vissza, egy kis faluba, amelyet 1619-ben szökött rabszolgák alapítottak, és amelyet ma az európaiak megérkezése után az első szabad helynek tartanak Amerikában. Palenque-ben ezek a spanyol gyarmatosítók által folyamatosan fenyegetett maroonok önálló kultúrát alakítottak ki. Nyelvük, a palenquero, a spanyol, a portugál (a rabszolgakereskedők nyelve), a kikongo (a mai Kongó és Angola területéről származó bantu nyelv) és valószínűleg őslakos nyelvek keveréke. Közel 200 éven át ellenálltak a spanyol földbirtokosok számos kísérletének, hogy újra rabszolgasorba taszítsák őket.
Bár a palenquerák ma a folklór részei, a valóságot gyakran szegénység, társadalmi egyenlőtlenség és kirekesztés jellemzi. A gyümölcs- és édességárusítás, amelyet az asszonyok több száz éve folytatnak, sokuk számára még mindig szükséges bevételi forrást jelent.
„A kolumbiai zászló színét viselő ruhák nem részei a kultúránknak. Az asszonyok Cartagenában azért öltik magukra, hogy felhívják magukra a vásárlók figyelmét”. Azt, hogy a nők pénzért cserébe hagyják magukat a turistáknak ruhában lefényképezni, a palenquerói közösségben kritikusan szemlélik; megértik a nők nehéz gazdasági helyzetét, de nem helyeslik – mondja Jesus Perez Palomino antropológus, aki maga is Palenquéből származik, és közösségének történetét kutatja.
A Palenquerák több mint egy fotómotívum Cartagena gyarmati történelmi központjában – egy történelmi küzdelem örökségét és a kulturális gyökerek megőrzésére irányuló erőfeszítéseket testesítik meg a modern Kolumbiában. „A nők identitásunk fő pillére; amikor a palenquerai nőről beszélünk, mindig a kultúránkra gondolunk” – magyarázza Perez.
Az antropológus megerősíti, hogy Palenque női lakói voltak azok, akik a falun kívül szocializálódtak. „A nők a gyermekeikkel együtt utaztak a városokba, és olyan termékeket árultak, mint például a rizs”.
Ezek a hagyományok a falu arculatában is tükröződnek, ahol a házak külső falait híres palenqueraiak festményei díszítik. A tudás átadása is szilárdan az asszonyok, különösen a nagymamák kezében van, akik a verandákon és az udvarokon tanítják a gyerekeket a kultúrára és a hagyományokra. A nép egyetlen képviselője a kolumbiai kongresszusban, Dorina Hernández Palomino tanárnő.
Perez rámutat, hogy e történelmi megbecsülés ellenére még mindig gondot okoz a macsóság, amely korlátozza a nők szerepét a mindennapi életben. Ezért a falu legfontosabb kulturális eseménye, a dobfesztivál idején beszélgető csoportot szerveztek, hogy különböző nézőpontokból világítsanak rá a nők szerepére. „Mindazonáltal a nők megítélése más, mint Kolumbia többi részén. Itt a nőket megbecsülik és elismerik, mint a közösség vezetőjét” – foglalja össze Pérez.
Írta: Sara Meyer
Forrás: JungeWelt
