A latinó kisebbség meghatározhatja a novemberi amerikai választások kimenetelét, ezért minden oldalról udvarolnak neki. Amikor Donald Trump a Kamala Harrisszel folytatott televíziós vitában azt a hajmeresztő hazugságot mondta, hogy az ohiói Springfieldben a bevándorlók macskákat és kutyákat esznek, egy dologra nagyon ügyelt: a hazugság a haitiakra vonatkozott, nem a latinokra. Hiszen azok a választásra jogosultak, akik maguk vagy akiknek felmenői Latin-Amerikából származnak, a várakozásoknak megfelelően 20 és 40 százalék között szavaznak a republikánus elnökjelöltre.
A Pennsylvaniában vagy Észak-Karolinában, vitatottan ingadozó államokban élő latinó szavazók számítanak a legvalószínűbb bizonytalanoknak is, ezért mindkét párt jelöltjei hónapok óta intenzíven udvarolnak nekik.
A választókkal szembeni meglehetősen cinikus megközelítésnek megvan az ára, és ez az egyik oka annak is, hogy egyik párt sem lehet biztos a latinók szavazataiban. Ezért különösen érdemes közelebbről megvizsgálni ezt a 36 millió választásra jogosult amerikai választópolgárt, ha meg akarjuk érteni az amerikai politika válságát. A pártok egyre kevésbé tudják megszólítani a választókat, különösen a munkásosztálybeli szavazókat, mert hajlamosak arra összpontosítani, hogy azokat mozgósítsák, akikről tudják, hogy az ő oldalukon állnak.
De miért alkotnak bizonytalan helyzetet a latinok az egyébként megrekedt amerikai politikai palettán? Az első ok a csoport puszta mérete. Az USA már most is az ötödik legnagyobb spanyol nyelvű ország a világon, az itt élő 60 millió migrációs múlttal rendelkező emberből 42 millióan (alig 20 százalékuk nem rendelkezik amerikai állampolgársággal) még mindig a spanyolt beszélik anyanyelvként. Közülük 60 százalék mexikói származású. És mindenekelőtt a latinok viszonylag erős népességnövekedése az, ami – minden más tényezőnél jobban – azt fogja eredményezni, hogy körülbelül 15 év múlva az USA-ban már nem a fehér lakosság lesz többségben. Az USA-ban élő latin-amerikai gyökerű emberek átlagosan viszonylag fiatalok is; novemberben 20 százalékuk életében először fog szavazni.
Egy ilyen mérhetetlenül nagy csoport természetesen nagyon heterogén tapasztalatokkalrendelkezik. A latinok részben a helyi integrációs csoda haszonélvezői, részben az amerikai álom szorgalmas hódítóinak érzik magukat, és hangsúlyozottan részt vesznek a piacgazdaságban. Ennek következtében egyesek politikailag hajlamosak a szabadpiaci liberális Republikánus Pártot előnyben részesíteni. Másfelől sok latin szintén a masszív egyenlőtlenség és az idegengyűlölet áldozata, és ezért érdekeltek egy működő, kiegyenlítő jogállamban. Ebben az esetben a demokratákkal szimpatizálnak.
A november 5-i választás szempontjából nagyon fontos lesz, hogy ezúttal melyik oldalra áll a többségük: Pennsylvaniában például 600 ezer latinó szavazatáért küzdenek ezekben a hetekben. Emlékeztetőül: négy évvel ezelőtt Joe Biden elnök itt mindössze 80 ezer szavazattal nyert a közel 7 millió szavazóból. Más csatatér-államokban, például Arizonában és Nevadában még magasabb az arányuk. Tehát a latinok szavazata az egész ország szavazatát meghatározhatja.
A Demokrata Párt évekig biztos volt abban, hogy minél több nem fehér szavazó van az USA-ban, azaz mindenekelőtt minél több fekete és latin, annál biztosabb a többség. A Franklin Roosevelt elnök vezette New Deal óta, az 1930-as évek óta a latinok többsége mindig is a demokratáknak kedvezett. 60 évvel később egy újabb okkal bővült a választási lista – éppen abban az államban, ahonnan a mai elnökjelölt, Kamala Harris származik: Kaliforniából. 1994-ben a hírhedt „Proposition 187” elnevezésű népszavazás célja az volt, hogy megtagadják az állítólag illegális bevándorlóktól az egészségügyi és oktatási szolgáltatásokat. A javaslatot Kalifornia egykori republikánus kormányzójának, Ronald Reagannek két volt államminisztere fogalmazta meg. A választók reakciója váratlanul egyértelmű volt: 59 százalékuk akarta ezt a megtagadást, csak 41 százalékuk utasította el. A következő tíz évben azonban egy szövetségi bíróság addig akadályozta a népszavazás várható szörnyű következményeit, míg végül teljesen eltörölték. Szerencsére a közvetlen demokrácia a jogállamiságnak köszönhetően megbukott.
Ahogy a latinok többsége szavazott, az egész ország szavazhatott volna végül
A 187-es javaslat valódi hatása azonban egy egészen másfajta ellenmozgalom volt: latinó családokból származó diákok tízezrei sztrájkoltak tiltakozásul és tüntettek Kalifornia utcáin. Akik ekkor politizáltak, belőlük később ügyvédek és újságírók százai kerültek ki. A túlnyomórészt mexikói születésű „chicanók” többé nem akartak bűnbakok vagy bábuk lenni, mint sokan szüleik közül. Ennek eredményeként Kalifornia Reagan és Schwarzenegger republikánus fellegvárából a demokraták számára biztonságos állammá vált.
Máshol azonban a tendencia ellenkező irányú, amit Hillary Clintonnak és Joe Bidennek is fel kellett ismernie. Biden 2020-ban majdnem elvesztette szülőállamát, Pennsylvaniát, akárcsak Clinton négy évvel korábban, mert Trump váratlanul sok szavazatot kapott a Philadelphia munkásnegyedeiben élő latinoktól. Sokan közülük úgy vélték, hogy Trump erősebb gazdaságot és több rendőrt fog biztosítani a nem biztonságosnak vélt utcákon.
Trump nagyobb befolyást élvez, különösen a harmadik és negyedik generációs bevándorló férfiak körében. Ők az amerikai álom keményen dolgozó képviselőinek érzik magukat. Nagyrészt egyetemi végzettség nélküli munkavállalók, akik a virágzó és szabályozatlan gazdaságot részesítik előnyben, vagyis úgy gondolják, hogy kevés kormányzati beavatkozással is jól meg tudnak élni. Ez az életszemlélet mélyen gyökerezik. Végül is a latinók, akárcsak a fehér bőrű polgárok, maguk gyarmatosították az USA-t; az államnak aligha volt ebben szerepe.
Történelmi amerikai választások
Az elnökválasztás győztesét nem közvetlenül az országos eredmény határozza meg, hanem az egyes államok által küldött 538 elektori szavazatból legalább 270-et meg kell nyernie. Hét államban mindkét jelöltnek van esélye a győzelemre. Különösen az északkeleti Pennsylvania, ahol 19 elektori szavazat van versenyben, került a választási csata középpontjába.
Ott, akárcsak a másik hat államban, az eredmény valószínűleg olyan szoros lesz, hogy végül néhány ezer szavazó dönthet. Sokan ezért attól tartanak, hogy november 5-én még nem lesz ismert az eredmény, mivel Trump valószínűleg ismét megtámadja a választási eredményt, ha veszít: bíróságon, ügyvédek seregével, az egyes választási eredményeket vitatva, és – a választási kampány során tapasztalt erőszakos légkörre tekintettel – talán más eszközökkel is.
Mintegy 244 millió embert szólítottak fel szavazásra. A mozgósítás óriási: csütörtökig már csaknem 30 millió állampolgár adta le szavazatát előrehozottan. Akárhogy is lesz, az amerikai polgárok november 5-én történelmi eredményt érnek el: vagy egy nőt választanak először a világ leghatalmasabb hivatalába – vagy egy elítélt bűnözőt.
A republikánusok a maguk részéről meglepően jól sikerültek meggyőzni ezeket a rétegeket. A feketék polgárjogi küzdelme során az 1960-as és 1970-es években a republikánusok azt súgták a latinoknak, hogy ők mások, és büszkék lehetnek arra, hogy nem igényelnek segélyt az államtól. Még az 1964-es, az archokonzervatív Barry Goldwater és Lyndon Johnson közötti polarizált választáson is a Goldwater támogatói között a latinók szavazatai meghaladták a feketékét, akiket történelmileg Abraham Lincoln republikánus pártjához kötöttek. Azóta a Republikánus Párt latinó támogatottsága folyamatosan növekszik. Richard Nixont tekintették az első „latinó elnöknek”, aki több fontos hivatalt is spanyolajkú politikusokkal töltött fel, és programokat vezetett be a közösségből származó kisvállalkozások támogatására.
Természetesen a demokraták folyamatosan próbálnak felzárkózni. Kamala Harris például 25.000 dolláros (kb. 9.000.000) állami támogatást ígér az első alkalommal házat vásárló állampolgároknak választási győzelme után. Úgy tűnik, ez a program különösen a latinokra van szabva, hiszen az ő élethelyzetük többségének megfelel. Elemzők szerint azonban egyik pártnak sem sikerült hosszú távon megnyernie a latinók hűségét. Ennek az az oka, hogy az ilyen programok gyakran csak mozgósító kampányokat szolgálnak, ahelyett, hogy hosszú távon küzdenének az egyenlőtlenségek ellen.
Írta: Anjana Shrivastava
Forrás: ND
