Ez a küldetés a gyakorlatban is megmutatta, hogy egy forradalmi átalakulási folyamatban lévő állam külpolitikai céljait hogyan lehet és kell összekapcsolni a külső vagy nemzetközi kivetítéssel kapcsolatos célokkal.
65 évvel ezelőtt, 1959. június 12-én Che útnak indult tíz afroázsiai országon keresztül, amelyek akkor az úgynevezett Bandungi Paktumhoz tartoztak. Három hónappal később, szeptember 8-án tért vissza, és mint az induláskor, most is a repülőtéren várta Fidel Castro.
Jól tudta, hogy ez az utazás milyen fontos a forradalom külpolitikája és az állami kapcsolatok jövője szempontjából. Együtt tervezték, és ezért sürgős volt számára, hogy megtapasztalja az eredményeket, amelyek – mint később megerősítették – új lapot nyitottak a nemzet nemzetközi kivetülésének történetében.
Mindketten tisztában voltak az ebben az indonéziai városban megrendezett Bandungi Konferencia (1955. április 18-24.) történelmi jelentőségével is. A világnak ezen a részén a világ olyan vezetői, mint Gamal Abdel Nasszer (Egyiptom), Dzsaváharlál Nehru (India) és Sukarno (Indonézia), valamint Pakisztán, Burma és Ceylon (ma Sri Lanka) vezetői 29 újonnan dekolonizált afroázsiai országot hoztak össze, hogy egyesítsék különböző hangjaikat és terveiket, és keressék népeik számára az együttműködő fejlődés lehetőségeit, valamint a II. világháború utáni nemzetközi rendszerben elfoglalt megbecsült helyüket.
Visszatérése után Che a következőképpen jellemezte a bandungi eseményeket: „A népek egyesítésének ereje nagyobb volt, mint a gyarmati hatalmak megosztó képessége, és hirtelen bekövetkezett egy esemény, amely az afroázsiai népek talpra állásának hajnalát jelentette, a Bandungi Konferencia.”
A bandungi konferencia
Majd hozzáteszi: „(…) nem volt egység, de volt egység. Nem egy fegyelmezett tömb volt, amely egy emberként szavazott a konferencia papírjairól, voltak megosztási kísérletek (…) A józan ész győzött a gyarmati próbálkozások felett, és Bandung dátumának már történelmi felhangja van”.
Che-nek nem állt szándékában vezetni a Fidellel közösen kigondolt küldöttséget. De Fidel és a forradalmi vezetés magja másként látta. Széles kulturális háttérrel rendelkező személyiségre volt szükség, aki komplexen látta a világot a korban, aki teljesen tisztában volt a forradalom külső hatásának követelményeivel egy olyan hegemón szomszéddal szemben, amely már egyértelműen jelezte, hogy nem fogja válasz nélkül hagyni a déli határának kihívását. Aki képes volt széles körű politikai és társadalmi szövetségek kialakítására, és aki reális elképzeléssel rendelkezett az ország lehetőségeihez igazodó kereskedelmi és operatív együttműködési megállapodások elfogadásáról abban a pillanatban, amikor a forradalmi projekt elindult.
Az elvárásoknak ebben a kontextusában, Kuba gyenge diplomáciai jelenlétével Ázsiában és Afrikában, minden olyan előzetes információ nélkül, amelyről ma már tudjuk, hogy elengedhetetlen a kapcsolatok kialakításához, és olyan delegációtagokkal, akik szintén újak voltak ezekben a feladatokban, könnyen megérthető, hogy egyes szerzők miért írják le az országonkénti eredményeket egyenetlennek. Ezt Che is elismeri, és egy 1959. szeptember 9-i sajtótájékoztatón a tőle megszokott őszinteséggel, kritikai és önkritikai érzékkel magyarázza, a két akkoriban nélkülözhetetlen etikai tulajdonsággal.
Miért emlékezünk Che első nemzetközi missziójára? Többek között azért, mert a gyakorlatban megmutatta, hogyan lehet és kell összekapcsolni egy forradalmi átalakulásban lévő állam külpolitikai célkitűzéseit és a külső vagy nemzetközi kivetítéssel kapcsolatos célkitűzéseket.
Ezeknek az okoknak a kimondása és politikai és kormányzati eredményeinek meghatározása gyakorlati célt is szolgál: megmutatni a Che és küldöttsége által kidolgozott cselekvési stílus aktualitásának, érvényességének és mindenekelőtt (hasznosságának) mértékét, valamint a messzemenő kapcsolatok kiépítésének képességét, túl azon a kereten, amely Kubának 1959 júniusában volt. A nagyon gyenge diplomáciai és politikai jelenlét Afrikában és Ázsiában, az e még mindig „távoli kultúrákat” ismerő káderek hiánya, valamint az amerikai ellenségeskedés miatt már akkor is a nyakán érzett nyomás, amit a küldöttség többször is megfigyelhetett. Ez utóbbi volt az uralkodó valóság.
Che kreativitása és az a képessége, hogy minden országban felismerje, mi a lényeges Kuba számára; az az alázat, hogy felismerje a potenciális tanulságokat, amelyekkel minden egyes ország hozzájárulhat; az egykori afrikai és ázsiai gyarmatok érdekei és a Kubában, valamint Latin-Amerikában és a Karib-térségben tapasztalt realitások közötti összefüggések megértése; azoknak az okoknak a pontos azonosítása, amelyek néhány ország profitja miatt egyik vagy másik országot elszegényítették, és az ebből fakadó meggyőződés, hogy az emancipációs folyamatok csak közös küzdelemben haladhatnak előre, mindez a kubai forradalom számára a jelenlegi globális geopolitikai kontextusban elevenedik meg.
A küldetés értékének egyik eleme, amelyet ma hangsúlyozni kell, a következő: az intenzív politikai és kormányzati program, amelyet Che és küldöttsége tíz afro-ázsiai országban hajtott végre, szigorú folytonossági kapcsolatot mutatott azzal a politikai stílussal, amelyet Fidel Castro sikeresen alakított ki első nemzetközi körútja során, amelyet 1959. január 23. és április 23. között Venezuelában, Argentínában, Uruguayban és az Egyesült Államokban tett.
Számukra nem volt olyan állami vagy nem állami, politikai vagy társadalmi, gazdasági vagy kommunikációs rész, amely kevésbé fontos lett volna az adott látogatások során. Mindkettőjük számára a forradalom eszméinek népszerűsítése, a támogatók toborzása és a forradalom ellenségeinek felszámolása állandó és egyidejű prioritás volt. A befolyásolás és a felhalmozás látszott a mindenre kiterjedő értékű céloknak.
Ez a találkozás nem véletlen volt, hanem a politikai és ideológiai kritériumok egységének, a közös etikai értékeknek és a forradalom két vezető alakjának egybeeső cselekvési stílusának az eredménye, egy olyan időszakban, amikor az ország bel- és külpolitikája alakulóban volt, mind a programszerű tartalom, mind az egyes történelmi és geopolitikai kontextusoknak leginkább megfelelő intézményi formák keresése tekintetében.
Fontos hangsúlyozni, hogy az 1955. júliusi éjszaka óta, amikor először beszéltek egymással, és az argentin Chet a Granma expedíció második tagja lett, Fidel és Che a barátság és az egység paradigmatikus kapcsolatát kovácsolta össze a politikai cselekvés, a kultúra és az etikai elvek terén, amely megérdemli, hogy jobban tanulmányozzák és megértsék, különösen, ha olyan konkrét helyzetek elemzéséről van szó, mint amilyenről itt szó van.
E szöveg fő célja az elmondottak összefoglalása és alátámasztása. A bizonyító erejű érveket maga Che szolgáltatja: ezeket a szeptember 9-én, néhány órával Kubába való visszatérése után tartott sajtótájékoztatója, valamint a Verde Olivo számára hetekkel később, október 5. és november 16. között írt vallomásai tartalmazzák, amelyek mind a lázadó hadsereg tagjai, az akkori elsődleges célpontja számára készültek formatív célzattal.
A végső hatókör vagy jelentés azonban nagyobb volt: kulcsfontosságú tanulságokat hagyott mindazok számára, akik meg akarják védeni a forradalmat a nemzetközi színtéren.
Szerző: Rafael Hidalgo Fernández
Forrás: Granma