Úgy tűnik, a chilei nép esélyei a puccsisták legyőzésére sokkal nagyobbak voltak, mint korábban gondolták.
1973. szeptember 11-én a katonaság vérfürdőbe fojtotta a chilei szocialista forradalmi kísérletet.
A különlegesség: A chilei baloldal Allende elnök vezetésével fegyveres erő nélkül akarta ezt az utat követni a szocializmus felé. A szovjet és a kubai tapasztalatoktól deklaráltan elhatárolódva ezt a polgári-demokratikus alkotmány alapján akarták megtenni, a vérontást és a polgárháborút el akarták kerülni… Miért nem sikerült megvalósítani ezt a merész álmot?
A fiatal chilei történészek és újságírók által az elmúlt években végzett kutatások sorozata új értelmezést ad az akkori eseményekről. Elemezték a CIA és az amerikai külügyminisztérium dokumentumait, amelyeket az titkosítás lejárta után hoztak nyilvánosságra. Közzétették a chilei hadsereg szigorúan titkos dokumentumait 1973-ból, például a puccsoló tábornokok szeptember 11-i rádióforgalmát. És aprólékos anyaggyűjtéssel és nagyszámú interjúval vették górcső alá a Chilei Kommunista Párt 1973-as politikáját.
Ezek a kiadványok cáfolni látszanak azt az eddig uralkodó nézetet, hogy a chilei szocializmuskísérlet tragikus vége a chilei baloldal számára kedvezőtlen nemzeti és nemzetközi erőviszonyok elkerülhetetlen következménye volt.
A hazafias chilei katonai vezetők támogatása az Allende-kormány iránt sokkal nagyobb volt, mint korábban feltételezték. Eddig ismert volt Carlos Prats főparancsnok és Alberto Bachelet légierő tábornok. A chilei baloldal deklarált szövetségesei közé tartozott még Guillermo Pickering tábornok, a katonai iskolák vezetője és Mario Sepulveda tábornok, a fővárosban, Santiagóban állomásozó 2. gyalogoshadosztály formájában a hadsereg legerősebb egységének parancsnoka. Prats szerint ez volt a két legnagyobb parancsnoksággal rendelkező katonatiszt.
Egy másik, eddig ismeretlen tény: a hadsereg több mint 500 gyakornokot és oktatót számláló altiszti iskolája a kormányhoz hű katonatisztek irányítása alatt állt. Ők még szeptember 10-11-én éjjel is a kormány védelmére várták a behívót. A baloldal tétlen maradt, és a reakcióra bízta, hogy hidegvérrel lecsapjon, majd később meggyilkolja a hadseregen belüli ellenfeleiket.
A közzétett anyagokból továbbá világosan kiderül: a puccsot ügyetlenül készítették elő, végrehajtása amatőr volt. Szeptember 11-én a reggeli órákig nem volt világos, hogy ki fogja vezetni a puccsot. Pinochet bizonytalankodása, aki a saját bőrét féltve csak az utolsó pillanatban vette át a parancsnokságot, sok érintettet elbizonytalanított. A hadsereg, a légierő és a haditengerészet közötti koordináció nem működött. A puccsisták még szeptember 11-én is több súlyos baklövést követtek el. Bár a hadsereg fontos egységei parancsot kaptak a Santiago elleni bevonulásra, a célállomást és a harci feladatot nem határozták meg. Egy vadászgép, amelynek célpontja a Moneda elnöki palota volt, véletlenül a santiagói katonai kórházat bombázta. A puccsista tábornokok gyors győzelme csak azért volt lehetséges, mert a Moneda kivételével nem ütköztek ellenállásba.
Továbbá megerősítést nyert, hogy az amerikai hírszerző szolgálatok és az amerikai hadsereg nem vett részt a puccs előkészítésében és végrehajtásában. Igaz, hogy a CIA 1972/1973-ban tömegesen támogatta a radikális jobboldali és fasiszta szervezeteket Chilében, és támogatta az üzleti szövetségek bojkottakcióit az Allende-kormány ellen. A CIA és más amerikai szervezetek elsősorban a PDC és PN nagy polgári pártok formájában működő polgári ellenzék felé orientálódtak. Azt várták tőlük, hogy megdöntik Allende hatalmát és átveszik a kormányt. Az amerikai nagykövetségnek a washingtoni külügyminisztériumhoz, illetve a CIA rezidenciának a központi irodához 1973-ban küldött, most közzétett jelentései azt mutatják, hogy csak nagyon általános képük volt arról, hogy mi zajlott a chilei hadseregben. A puccsistáknak ezt a gyengeségét a baloldaliak sem tudták kihasználni.
A fasiszta chilei hadsereg és az USA közötti együttműködés csak három héttel a puccs után alakult ki. A nagykövet büszkén jelentette be, hogy áttörés történt a kapcsolatok alakulásában: a vezérkari főnök hivatalosan is tanácsot kért az USA-tól a rezsim ellenfelei számára koncentrációs táborok építésével kapcsolatban. Az aktuális publikációk továbbra is arról tanúskodnak, hogy az Unidad Popular pártok vezetőségei megbénultak a közelgő államcsíny láttán.
Érdemes emlékezni arra, hogy az 1970-es évek elején a Chilei Kommunista Pártot tekintették a legnagyobb baloldali pártnak Amerikában, a kubai Kommunista Párt után a második helyen állt. Tagjai szorosan szervezettek voltak, és a társadalom minden szektorában jelen voltak. Minden elvtárs tisztában volt a katonai államcsíny veszélyével. A párttagok többsége eltökélt volt abban, hogy minden eszközzel megvédi az Allende-kormányt. A pártvezetésnek azonban nem volt terve a vészhelyzetre. Gyakorlatilag semmit sem tett 1973 folyamán, hogy szervezetileg és anyagilag felkészítse a pártot a harci körülmények hirtelen megváltozására.
A puccsoló tábornokok katonai egységei annyira el voltak foglalva a Moneda szeptember 11-i megrohamozásával, hogy alig tudtak figyelmet fordítani az ellenállás más potenciális központjaira. Ez sok hazafinak mentette meg aznap az életét.
A tagság harci erejének közvetett bizonyítékai a chilei KP szeptember 11. utáni időszakra vonatkozó dokumentumaiban találhatók. Az egész vezetés kudarca és a kegyetlen terror ellenére a kommunisták gyorsan a Pinochet-rezsim elleni legfontosabb polgári ellenálló erővé formálódtak.
Az elszánt ellenállás esélyeiről még a puccs napján is tanúskodnak a puccsot kitervelő katonaság rádióközleményei. Amikor reggel a gyalogság harckocsi támogatással az elnöki palota ellen intézte az első támadást, a Moneda védői (legfeljebb 20 fő) támogatást kaptak egy maroknyi bátor chileitől, akik a környező minisztériumokból kézifegyverekkel lőttek a támadókra. Egy második támadás is kereszttűzbe került, amelyet a megrémült parancsnok állított meg. A tábornokok idegesen reagáltak. Pinochet elrendelte az elnöki palota bombázását.
Az 1973-as chilei eseményekről a közelmúltban ismertté vált dokumentumok három szempontból nyújtanak új felismeréseket a történetírás számára. A mostani publikációk élesítik a chilei forradalom központi gyengeségének megítélését. Vezetői (Allende talán kivétel volt) úgy indítottak forradalmat, hogy nem gondoltak arra, hogy az hatalmas társadalmi erőket szabadít fel.
A nagyvállalatok ellehetetlenítése és egy átfogó szociális program megvalósítása elkerülhetetlenül két tábor kialakulásához vezetett. Egyrészt az addig hátrányos helyzetűek lelkesedése és elszántsága. Ők – ahogy Quilapayun énekelte – „egy teljesen új Chilét akartak építeni”. Másrészt a chilei társadalom felsőbb rétegeiben lévő félelem és gyűlölet. Minél világosabban felismerték az Allende-kormány őszinte akaratát választási ígéreteinek megvalósítására, annál inkább nőtt az elszántságuk a régi állapotok visszaállítására. Ez a kiéleződő konfliktus radikális szakítással ért fel.
A CIA Santiagóban lévő tisztviselői sokkal világosabban felismerték ezt a fejleményt, mint a chilei baloldal legtöbb vezetője. Túl ügyetlenek voltak ahhoz, hogy szövetséget kössenek a katonasággal mint az ellenforradalom fő erejével, de politikai és társadalmi elemzéseik kiválóak voltak.
A baloldali pártok vezetőinek dogmatikus ragaszkodása a „szocializmusba való békés átmenet sajátos chilei útjához” az alkotmány alapján végzetes volt. A reakció ugyanis már régen elhagyta az alkotmány talaját.
A másik oldalon is a társadalmi valóság megelőzte a vezetőket: A reakció nyomására a lakótelepeken és a gyárakban alulról szerveződő demokratikus hatalmi szervek alakultak ki, hogy a lakosság élelmiszerellátását a kezükbe vegyék, a közlekedést fenntartsák és a termelést megszervezzék.
Nyilvánvaló, hogy a chilei nép győzelmi esélyei sokkal nagyobbak voltak, mint korábban gondolták. Ma a chilei forradalom tanulságai gazdag forrást jelentenek a magukat baloldalinak tekintő pártok számára.
A chilei forradalmárok mély tragédiája az, hogy ugyanazokba a hibákba haltak bele, mint a párizsi kommunisták 100 évvel korábban. Azt hitték, hogy csak a kezükbe kell venniük a burzsoá államapparátust, hogy azt saját céljaik érdekében mozgásba hozzák. Nem voltak elég elszántak ahhoz, hogy megtörjék a „bürokratikus-katonai gépezetet”.
Az 1871-es párizsi kommünhoz hasonlóan a chilei forradalmárok is a polgári demokratikus hagyományokba vetett hitük és a politikai ellenfeleikkel szembeni nagylelkűségük áldozatai lettek.
Írta: Johnny Norden
Forrás: Amerika21
